Adott földrengés az én remegésemhez képest konvergál a nullához, avagy volt egy slam

Az én mesém

Azt mondják a történeteket mindenki úgy meséli el,
ahogyan ő maga átélte, és arra visszaemlékezik,
ahogyan vissza akar emlékezni,
talán a miénk épp ezért olyan különböző,
az én mesémben te utálatos vagy,
és nem tetszik a vérlázító hozzáállásod ahhoz,
ami korábban a te véredben is lázat vetett ki.
Szerinted viszont a láz oka, voltam én és ahelyett,
hogy, mint nap melegét láttam volna, csupán
pár lázcsillapítóval visszahoztam a telet,
mindkettőnk életében,
szánkóztam, hóembert építettem és
elfeledtem az ellenkezőjét, te meg ezalatt
beszedtél egy dobozzal, antibiotikummal. Elmúltam,
viselkedésem, későn való felnövésem okán,
de legalább a hóemberrel jóban lettem, illett
a gyerekességemhez, meg egyébként is, az ember
szeresse azt, amit magának épít. Kezdtem
eggyé válni vele, azonosulni mindazzal
aki vagyok, meg azzal az utóhatással,
amit a nagy láz hagy maga után, 39 fok,
fehérjehalál. Az én mesémben
belém szökött, a hő belőled, amíg téged csitítottalak.
Öleltem a fagyot, hogy lehűljek és elmúlj,
de úgy látszik ez nekem nem megy olyan jól,
mint neked hat a hűtőfürdő.

Újra itt vagy, nem tudom tartod-e még a hőt,
mint a kis zöld termoszom, s ha nem,
miért gyújtogatsz feleslegesen? Szeretem a tüzet,
mint kisgyermek ugrálom körbe, mindig rám szóltak,
hogy ne tegyem, mégsem féltem,
valódi volt, csak néztem, megrögzötten,
tőled pedig megrögzötten szöktem el,
mintha börtönben lennék, pedig ez nem valódi lángnyelv
mégis irtóztat. A láz megöli a fehérjéket,
azokat a sejtjeimet, amelyekre még szükségem lenne,
ne tégy úgy, mintha nem tudnád,
utállak,
már azt sem tudom milyen évszak van
és egyre inkább tudatosítod bennem,
amikor azt mondják téli gyerek vagyok,
nem csupán arra gondolnak, hogy decemberben születtem.

Talán most nyár, talán most hideg, talán most ráz a láz
és akkor hűtőfürdő kellene, de már ez sem megy,
nézem a kádban tengerként szétterülő vizet,
elmerülök áttetsző voltában és érzem,
hogy fulladok, fulladok a csempén állva, rád gondolva,
törülközőért nyúlva, szárazon égve,
a mozzanatoktól félve, már tőled félve.

Lehet ez csupán hőátadás? Egyenlet? Egyenlőtlenség?
Az egyik oldal mindig több, vagy simán
csak villám, kis nyíllal, nincs megoldás.
A mi matematikai összefüggésünkre egyszerűen
nincs, már nincs képlet, amit használhatnék,
nincsenek évszakok, nincs gyógyszer, nincs hűtőfürdő,
a mese végére csak én maradtam,
egy 175 centis logikátlan gondolathalmaz,
amely mindig, rosszkor akar szeretni,
szerinted viszont, nem is tud.

Dió

Beférkőzik az agyamba,

a gondolataimat zaklatja
egyre és csak folyton, mintha
kényszeresen, mániákusan akarnám.
Kint akarom hagyni,
egészen kint, a küszöbön túl,
nem törődni vele, de lüktet
a bordáim közt a semmi.
Kézzel fogható, üres
bizonyítékom van rá, számtalan,
akaratosan törne fel,
mintha nyári napon hagyott,
kiszikkadt dióhéj lennék,
s, órák óta elterült darabkákban
hullámzom a betonra öntött
kétségbeesésben.
Vad hullámokat vetve
fölém tornyosul, betemet,
s, a gravitációval együtt süllyedve
kérdezem, meddig viszel
magaddal, zsebedben,
mint gyermekként a csent diót?

Miért kell neked mindenben mélységet keresni

– Sosem tekerjük az órát visszafelé! – mondta, miközben a falon lévő kék keretes, egy órával előrébb tartó ketyegőt nézte – most körbe kell tekernem, mennyivel több munka, de valaki egyszer azt mondta, elromlik, ha másképp állítjuk be, többé nem fog helyesen járni.

– Mindig visszafelé tekerem – mondtam unottan.

– Nem szabad! – sikított fel, mintha valami hihetetlenül fontos dologról lett volna szó.

– Nem fogok előre letekerni 11 órát, olyan 11 órát, amit még le sem éltem, ez teljesen logikátlan lenne.

– Dehogyis – nevetett ki – nem éled le, hiszen nem történik meg.

– De olyan, mintha megtörténne, 11 órával előrébb érezném magam! Az majdnem egy fél nap, mennyi minden belefér fél napba! - vitatkoztam.

– Miért, visszafelé élni egy órát, jobb? – kérdezte kétkedve és tudta, hogy erre már másmilyen hangulatú választ fog kapni.

– Igen, jobb, olyan, mintha újra megtehetnék valamit, visszafelé gondolkodni néha jobb, hiszen a jövőt nem szabadna siettetni, mindenképpen meg fog történni, néha nem is tehetünk a dolgok ellen, amelyek a nyakunkba zúdulnak és egyébként is, minek az a rengeteg terv, amelyeknek még semmi alapja? De a múlt! A múlt átgondolható, újrarágható, néha rá kell döbbennünk rossz döntéseinkre és tudnunk kell javítani. - feleltem teljesen átszellemülve a témára. Folytattam volna még, majd ránéztem, láttam tekintetét, azt a tekintetet, amivel egy őrültre néznek.

- Csupán egy óráról beszélgetünk és a beállításáról - mondta, megköszörülve a torkát – nem értem miért kell neked mindenben mélységet keresni.

- Talán, talán csak egy óráról, talán neked csak egy óra, szerintem viszont mindenben felfedezhető az élet mechanizmusa és döntéseink párhuzama. - ráhagytam a témát, kisétált a szobából. Egy nappal később van, az óra még mindig ugyanúgy áll. Senki nem meri beállítani.

Tej-szindróma

Ott álltam a Jate mosdójában, szemben a tükörrel

és olyasvalaki nézett rám, akit nem ismertem.

Hasonló volt hozzám, mégis megrémisztett

sírásra görbülő szája, könnyes szemei

és az a valami, ami azokból a szemekből áradt.

Az az elveszettség. Amikor tudod, hogy ez nem,

ez nem én, ez nem az én énem, nem az én életem

és nem, nem, nem és nem, amikor ott állsz, szemben

azzal a valakivel, kissé inogva és úgy érzed

kiszakad a mellkasod, sőt, szinte kívánod,

hogy megtörténjen, csak legyen egy mozdulat,

ami megtöri ezt a borzalmat, de nincs, ez sincs,

nem szakad ki, nem lendül fel a kezem, nem lépek hátra,

semmi nem, nem, nincs. És mégis, minden van,

van elrontott mondat, van elkésett pillanat,

van veszekedés, van valaki, aki nincs itt. A nem léte van.

A hiánya, szokták mondani ilyen elfuseráltan,

nem szeretem ezt a szót - jutott eszembe még ott -

Romlottság van, mint amikor bent hagyják

a tejet a hűtőben és elfelejtik, mert jól van az ott,

nem, hidd el, sír a tej odabent. Én meg idekint.

Különbség meg egyébként megint nincs.

Hasonlóság van. Van a rossz. Minden van.

Egy halom gondolat a fejemben, hova kellene

most menni és kedvem mihez lenne,

aztán egyszerűen csak hazaindulok.

A ruhatáros furán néz, de nem érdekli miért kérem

ki a kabátom 2.47kor, csak azt várja végre

5 legyen és mehessen, ágyban lehessen, meg egyébként is,

enni kellene már valamit. Menjél már. Nem érek rád.

Kifolytam, majd haza a sugárúton, csak a sugár

maradt el, meg a melegsége, minden más

még mindig volt. A nem lét is. Lennék valahol

máshol, ahol nincs ott a tükörképem

és nem ordítja, különbség van. Mikor

szokja meg a tükör a tej-szindrómát?

Egész

Komolyzene szólt a szekrényen álló
lemezjátszóból, a tű folyton megakadt a bakeliten
egy ott kóricáló porszál miatt,
a konyhában álltam a hideg csempekövön
és arra vártam felforrjon a víz, spagettihez.
Semmi bonyolult nem volt a műveletben,
hallgattam a zenén átszűrődő magány hangját,
esőcseppek kopogtak végig a tetőtéri ablakon,
különös hangulat, félhomály.
Egy pillanat ugrott be, kuszán,
s magától értetődő volt a kérdés, odaadnám-e
ezt a foszlányt, azért az egészért?

Felforrt a sós víz, felpezseg a tészta idegen voltától,
mi csak azért érdekes, mert én hasonlóképp
érzek a parfümöd illatától, nekem az a sós víz.
És ez most olyan, mintha nem bókolnék, pedig hidd el,
azt teszem, s, ha itt lennél ebben az atmoszférában,
értenéd.

Szúnyog zümmög a kinti három fokban,
nem hallom, csupán látom kicsiny testét az ablakon
kinézve - szokatlan formájú felhőt keresve -
felsejlik a nyári éjszakák során emlékezetembe vésődött
jelzése jelenlétének, idegszálakon táncoló dallama.
Tészta. Megkóstolom, kemény, még főhet,
megfordulok, háttal dőlök a magas konyhaasztalnak.
A szúnyog még mindig ott libeg, gondolom ő is valami
vacsorára vár, s önkéntelenül szivárog fejembe a kérdés,
vajon te mire várhatsz épp.

Felugrott a tű a lemezről, a tészta megfőtt,
a kis zümmögőm elrepült,
a templomóra hangosan veri a dobhártyám,
egészet érez, helyettem is,
egyszerre történő semmiségek riasztanak fel
képzeletemből, s az eső zuhogó volta tudatosítja bennem,
valójában, ez is egy egész,
s nemcsak veled lenne az.

Vagy pont ez a képzelet, az a nemcsak.

Észrevétlenül

ha hibát keresel az életedben

szívesen vállalom a hiba helyét,

vállalom, hogy kongó üresség legyek,

fekete lyuk,

füstgomolyag,

leszek a bűnös gondolat,

az érzéki csalódás,

leszek valami, amit utálsz

valami, amit átkozol,

s igen, magam is legyek átkozott

szemedben, ha  képes lennék

bántani téged,

legyek gyűlöleted tárgya,

csak legyek benned

egy gondolat,

egy érzés,

mit soha nem felejtesz el,

legyek a tűz,

amely megéget, s, így

örökre nyomot hagy

bőrödön.

de leszek a megnyugvás,

a hűsítő krém égett sebedre,

leszek a tömény,

hogy elfelejthess mindent,

ami bánt, igen, leszek

fejedben a felejtés is,

ne kelljen emlékezned semmire,

mit valaha átkoztál,

s így, ebben az ambivalenciában,

majd jól elleszünk,

majd kompenzálom benned a rosszat,

azt is, amit én okoznék,

de addig is,

leszek cigarettádban a füst,

hogy észrevétlenül

szívj magadba.

Eszedbe szokott jutni a ... ?

Bezárt a kávézóm,

néztem bambán, üvegre tapadt

tekintettel és éreztem, amikor

legutóbb ittam itt ezen a homályos

kis helyen a hosszút, nem ízleltem meg

eléggé. Nem élveztem ki rendesen

az összes apró kis ízlelőbimbómmal

azt a harmóniát. Valami oknál fogva,

minek eredetét nem ismertem,

a jövőre gondolva

a legközelebbi alkalomra fókuszáltam,

s, nem a végre. Nem a pillanatra.

Nem arra, hogy itt most ennek vége szakad.

Eszedbe szokott jutni a vég?

Emlékeztetnie kellene a rövidségre.

De nem teszi,

mások csak rohannak a dolgaikat

és a lemaradásaikat üldözve,

észre sem veszik ezt a hatalmas,

piros betűs kiadó táblát.

Még mindig meredten bámulom,

közben számolom,

huszonhároman mennek el mellettem.

Nem értem, mintha nem csak a helyet

zárták volna be,

hanem bennem is az emléket,

kódszámos páncélszekrénybe került.

El fogom felejteni,

pár nap múlva találok egy másik helyet,

másik majdnem tökéletes kávéval

és szépen lassan eljön a nap,

hogy erre sem nézek majd,

ezért most kihasználom az utolsó

utáni pillanatot, ezt az elkésettet

és íriszembe vésem

a kiadó tábla pirosló

hiányérzetét.

Nincs nincs

lehet nincs holnap
lehet nincs a ma este sem
lehet nincs itt ez a kéz
nincs itt ez a szó
nincs idő
nincs fény
nincs tér
nincs felszín
nincs mélység

nincs haladás
nincsenek álmok
nincs érzés
nincs múlt
nincs nincs

lehet semmi sincs
lehet csupán illúzió, mit látunk,
vagy az sem,
lehet egyetlen pillanatba kellene belesűríteni az egész életet.

9

9-kor nyit, én meg 8-ra akartam menni,

jobban tetszett volna és esetlegesen

még a napom ütemezése is stimmelt

volna a többivel. De a 9 az 9. Pont.

Tehettem volna ebben az egy órában

valamit, bármit, de nem, csak a 9-et vártam,

mire realizálódott bennem,

a 9 már nem jó, 10-re máshol

kellene lennem, az út meg félóra

plusz a többi nem várt tényező,

mint a piroslámpa. Elindulsz, mész, úton vagy,

azt hiszed jó úton vagy és piros.

Piros és csak piros, nem tud átváltani,

alapvető mechanikai részecskéi,

mint a zöld fényszál,

hiányoznak. Váltana, de nem tud,

rajta belül eső okok miatt,

nem tud. Ahogyan például

a szőnyegem sem lesz egy nap váratlanul,

önön felindulásából, más színben

pompázó fonalhalmaz. Ilyen

a szőnyegek sorsa, a rajta kívül eső okok,

rajta belül eső okok lesznek, ahogyan

az elrontott piros lámpa sorsa is ez

és a 9 órás nyitásé is és az enyém is ez,

az én sorsom sem különbözik

a rongyszőnyegétől, a rajtam kívül esők

megváltoztatják mindazt, ami

engem alkot, akár teszek ellene, akár nem,

akár észreveszem, akár tagadom,

bármit teszek, tudom, hogy eddig nem

idegesített a 9 órás nyitás, csak

mióta nem tudok aludni és 5-kor kelek,

a fényjátékot figyelem a falon és eltereli

a gondolataimat a nem léted.

Nem vált a lámpa, leszállnék,

gyalog mennék, de  itt nincs megálló,

hiába nyomom a leszállásjelzőt,

nem enged le. Igaza van.

Magam választottam, hogy erre szállok,

ismertem az útvonalat, de, ha a

szőnyeg sem képes a színét befolyásolni,

engem pedig hasonló okok vezérelnek,

az, hogy itt állok, rajtam kívül eső ok.

Sorsom? Csak maradjak nyugton?

Ennyit tehetnék?

Miről szól ez az egész?

Ráhagyni

Nem szabad ráhagyni.
Ráhagyni.
Nem szabad.
Ráhagyni.
Nem.
Szabad.
Ráhagyni.
Szabad.
Nem.
Nem.
Talán.

Bordacsontok közé zárt láng

Nem akarok gúzsba kötött lélekkel

rohangálni nap, mint nap

arra várva, mikor savanyodok,

mikor rohadok meg úgy,

mint az asztalon felejtett citrom

nem teába csavart része.

Szárnyalni kellene, engedni,

hadd repüljön az a tüdőbe,

bordacsontok közé

zárt lélek,

szeljen át tengert, hegyek feletti

magasságokat és vissza,

vissza ne nézzen,

legyen napsütés, terményt, szépséget

hozó üdvösség, legyen felhő,

eső, mi a száradástól véd,

legyen hegy, szemkápráztató esztétikum

és legyen a tűz, szenvedély, lobogás.

Ne engedd, hogy mint kalitkába rejtett

síró madár élje napjait,

engedd szabadon,

ne ijesszenek meg a gondolatok,

az érzések, az eszmék, fogadd be,

hagyd, hogy átjárjon minden,

amit kapsz,

de tarts meg mindent, ami te vagy,

tartsd meg azt, ami téged alkot,

azt, ami benned van,

részecskéidet,

hiszen csak benned gyarapodnak,

csak te lehetsz önön virágaid kertésze,

benső oroszlánod etetője,

ismerd fel,

ne dugd hamis tények

közé a fejed, tompító zajok

közé a füled, ne nézz vakító,

lényeget eltüntető villódzásokat.

Sokkal több vagy annál, amit mások

látnak benned, több annál,

amit te, képes vagy elképzelni,

nem csupán egy lehetőséget

kaptál az élettől,

maga a lehetőség vagy,

a lelked mozgó, lélegző

bármire képes esélye!

Tűzd ki a célod, vállald,

legyen az akármi,

ne törődj a rosszakkal,

az ötlet belőled fakad,

így benned van, higgy benne,

higgy magadban, a lángokban.

cérnaszál bolygatta

a jó napot!-ról mostanában
lemarad a kívánok, az éjszakáról,
a jót. mindegy, hogyan alszol,
illedelmes voltam csak, nem kedves,
veled, valahogy sosem ment,
olyan lettél, mint elhagyott
gombon a cérnaszál. lefoszlott,
mint gondolatod, a szeretlek szóról.
s, hogy mi maradt az ingen?
a rúzsfoltos remény, szeretett
volna, de egy sóhajban
elmosódott.

Bezártság

alul ráfordította a kulcsot,

de felül, a hevedernél nem,

így nézem, és azt hiszem

nyitva van. az ajtó, a szívem,

a lelkem, hogy azt remélem,

nem rajtam múlik a mozzanata,

hogy bárki ki- és belépjen,

megtévesztő látszat.

kezdjük újra, hogy megértsük.

a kulcsot én adtam oda, s,

ő elrakta, eltette,

hogy el, ne hagyja, s így,

hagytam el én, hiszen így,

nekem már nincs. elfelejtette,

s én is elfelejtettem visszakérni

sőt, azt is, hogy odaadtam.

vagy mélyen csak azt reméltem

magától adja vissza, mint

a Nap a Holdnak, az éjszakát szokta.

de ma nem ment le a Nap,

s nem lett éjszaka sem. talán mert

elfelejtettem a kulcsot visszakérni.

bezárta alul, amikor újra elment,

de felül, a hevedernél nem,

így nézem, s, a szemeimnek 

nyitva van. úgy téveszt meg,

mint szívemet a valóság árnyéka.

árnyéka, kegyetlen módon hamarabb

meglátott csalfasága. a valóság,

ő maga nem jön el,

nem mutatkozik be, s, ha kopogtatna is,

nincs aki kinyissa,

nincs itt, aki kinyithatná.

talán nem kellett volna

elfelejtenem azt a kulcsot,

nincs bezárva a heveder,

pedig be kellene, hogy ne féljek.

félek, nyitva van az ajtó,

s, mégsincs, hisz én

is lélegzem, s a szívem,

még sincs nyitva,

ahogyan, éjszaka sincs ma.

árnyék

tegyél le,
az árnyékomra,
a sajátomra,
s hagyd, hogy észrevegyem,
önmagamban alszom.

Kavargó

A lét: homály,
sűrű köd, átláthatatlan massza.
Belemászni, sejtelmet szerezni
róla, ha csepp fény sem szűrődik
keresztül apró résein, s fullasztó
füst kerekedik felül homlokzatán,
csak a bátrak teszik. Elveszni
a lehetőségek, a remények, a ki
nem mondott érzések kavargó árjában,
az életre várva, s közben rájönni,
ez, az élet maga.

7 helyett

változtatna-e valamin, ha egy napot másképp
élnék? reggel kávé helyett, teát innék,
más lenne, mint a többi, valami teljesen új.
talán 7 helyett 11kor kelnék, reggelire
ebédet ennék, vacsorára meg reggelit.
zenét váltanék, maira a nyolcvanas éveket
az elvontat, valami rádióból szólóra.
kedvesebb lehetnék, ki tudja.
nem írnék, nem olvasnék, ebbe beleőrülnék,
de valamit, programot vagy affélét terveznék,
amit eddig soha. találkoznék és beszélgetnék
valakivel, akivel eszembe sem jutna,
aki szöges ellentéte önmagamnak,
bár abból sok(k) van, valakivel, aki
olyan, mint én és megrémíteném magam.
vajon változtatna bármit is az életemen és
a viselkedésemen, ha egy napra más lennék?
más szokásokkal viselkedő r. kettő.
rádöbbentene valamire a kettősség?
vagy a nap végére csak valami,
elmezavarral küzdenék? s, ha igen,
eredménynek számítana?

Városom

szeretnék abban a tudatban elaludni,

reggelre minden rendben lesz, a

problémák megoldódnak, sötét démonjaim,

amelyek az agyam mélyén táncolnak,

eltűnnek. nincs több álmatlan éjszaka,

rémálom. nincs több lidércnyomás,

nincs több valósággá vált benső sikoltás,

nincs több felriadás, nincs.

a nincs-et akarom.

szeretnék abban a tudatban elaludni,

reggelre minden egyszerűbb lesz,

feldolgozottabb, vagy abban,

legalább én leszek egyszer erősebb.

de mire lakatot tennék egy elmúlt ügyre,

bezárnám a kiskaput, a kisajtót, a kisdobozt,

jön egy újabb, újabb és még újabb,

mire őszintén hinném, igen, ez

egy nyugodt éjszaka lesz, felkavar az élet

és pofonvág. próbálom edzeni a szívem,

még a könnycsatornáim is edzem,

már később sírom el magam. falat építettem

magam köré, még régen, voltam talán öt.

abban is hittem, majd egyszer lebontom, de

a gyakorlat azt mutatja, éjjelente folyton

több és több téglát számolhatok.

szeretnék abban a tudatban elaludni,

éjszaka marad, csend és sötétség,

titokzatos biztonság. a konstans létező remény

otthona és a percé, amikor egy téglával

kevesebb lesz a számadat. mégis,

mindig csak az az éjjel jön el,

amelyen az építőanyag gyarapszik, én

elfogyok, s közben nézem, növekvő városom.

Elkapott a romantika fonala

Mindannyian keresünk valakit. Te is. Én is. Valakit, aki megért és támogat, akire mindig számíthatsz. Valakit, akivel örömmel beszélgetsz órákon keresztül, őszintén és bármiről, olyasvalakit, akivel a csend sem zavaró. Valakit, aki tudja, mikor kell átölelnie és azt mondania, nyugi, minden megoldódik. Valakit, aki mellett önmagad lehetsz. Valakit, aki tanít számodra valamit az életről, a szeretetről, a szerelemről, aki mellett több leszel, aki segít a legjobbat kihozni magadból. Valakit, akiben teljes szíveddel megbízhatsz. Valakit, aki mellé nem csupán jó esténként lefeküdni és hozzábújni, hanem tökéletes. Valakit, aki számára, te ugyanezt jelented. Aki mellett a szerelem örök és nincs az a körülmény, ami megváltoztathatná.  

Ajándék

Besétáltam az épületbe. A talált tárgyak osztályára tartottam.

Megtaláltam, meg a recepcióst is. Megkérdezte segíthet-e,

én meg mondtam, igen, a szívemet keresem.

Valahol itt hagyhattam el. Furán nézett rám, aztán azt mondta

megnézi, hátha a raktárban van, hátra ment.

Láttam egy üvegszekrényt, a tetején nagy felirattal "Talált tárgyak"

közeledtem hozzá, megálltam, elemeztem.

Az emberek mennyi mindent elhagynak.

Miért tartják egyáltalán, ha úgysem vigyáznak rá?

Van itt karóra, telefon, fél pár cipő, táska,

a következő sorban egy szemgolyó, egy lélek meg egy élet.

Tanakodni kezdtem, mire a nő visszasétált,

azt mondta, nem találta, pedig kereste, de tényleg.

- Nem adta oda valakinek? - kérdezte - Csak talán már elfelejtette! - folytatta.

- Ja, lehet - mondtam - Köszönöm a segítséget, majd átgondolom.

Kisétáltam.

Persze, odaadni. Jobb lett volna, ha elhagyom, akkor megtalálhatom.

De visszakérni? Nem, azt nem lehet.

Hát, na mindegy - gondoltam - Használja egészséggel, akinél van.

Lehet vissza kellene mennem azért az életért, ami ott volt a polcon,

talán hasznát venném, az is megeshet, hogy jobb,

mint ez. Aztán arra gondolok, ha valaki elhagyta,

talán annyira, mégsem lehet jó.

Teszem egyik lábam a másik után ezen a macskaköves járdán,

és, nincs és. Ennyi ez a pillanat.

Szembejön velem egy kislány, megáll, rám néz.

- Tessék, masni - mondta, piros szalagot tartva a kezében.

- Köszönöm, de ez miért kell nekem? - kérdeztem, nem értem.

- Tudod, ajándékra szokták rakni - a kezembe adta, elszaladt.

Visszamentem.

A recepciós fáradtan kérdezi, mi az, mást is elhagyott?

- Nem, de azt az életet kérném - mondtam.

- Talán a magáé? Se szíve, se élete? - nevetett gúnyosan.

- De, életem van, de a tulajdonosának nincs, visszaadom. 

- Tőlem aztán, itt csak porosodik - a nő kulccsal kinyitotta a szekrényt,

kivette, visszazárta. - Tessék.

- Miért vigyáz erre a sok lomra? - kíváncsiskodtam.

- Pénzt kapok érte - ásított. Hm. Azt reméltem, valami szebb. Na mindegy.

Felvettem az életkét, megsimogattam, rákötöttem a masnit,

mondtam neki, siess haza. Boldogan lebegett előttem,

haladt előre. Egy ajtónál megállt. Becsengettem.

Egy fazon kijött. - Mi ez? - kérdezte.

Az életed - feleltem - többször ne hagyd el, ajándék.

Mindig késnek

A kutató nem jut tovább.

A tények ugyanazok, mint két hete voltak.

Az építész egyhelyben topog.

A ház félig megrajzolt vázlat,

abban lakni, jobb eséllyel sem lehet.

A grafikus képregénye befejezetlen töredék,

a következő figura csak paca és radírdarab.

A költő valami versen görcsöl, ami

már nem lesz költemény soha.

Jobb rímrendszerrel sem lenne az, mert

alapjaiban veszett el a fonala.

Mind ülnek és várnak.

Az ihletre, a továbbra.

A láthatatlan kézre, a ceruzamozgatásra,

de az nem jön, késik, lehet

rossz vonatra szállt, vagy

lehet az én voltam.

Leszállok, állok a peronon.

Jól ismert peron, szél, de ez nem fúj csak

veszélyt sugall, de létezik-e, hisz ez csak

a haláltól való félelem. Anno belém nevelték,

mások miatt, amíg vannak mások.

Sok a csak. Sok a vonat. Sok a peron.

Valahogy még mindig itt ülök.

Várom a szavakat, ők meg

még mindig késnek. Talán ők rám várnak.

Még mindig késnek, szóval ne haragudj, ha

én is el fogok. Tudod, én is várok.

Valamire vagy valakire, vagy lehet,

lehet, csak a szavakra.

Nem enged

Feküdtem az ágyamon és már nem találtam ott semmit,
ami én voltam vagy lennék.
Sem az érzéseim, sem a gondolataim, sem a hozzáállásom
az életemhez, sem a kitartásom és a küzdésem, de még a
gyomrom korgása sem volt ugyanaz.
Semmi.
Az agyam egy idegen testben próbál helytállni, ami lássuk be,
esélytelen.
Mint, ahogyan egy darab közepére csöppent színész sem tudná
követni, az ismeretlen mű történéseit. Hacsak nem talál ki, valami
teljesen újat, hacsak nem játssza le a saját műsorát.
Ami meg nehéz, tekintve, hogy másoknak van,
előre megírt beszéde.
Feküdtem és azon gondolkodtam, hová lettem, mert itt
most, minden bizonnyal, nem vagyok.
Nem én vagyok.
A párhuzamos univerzumaim egyikében ragadtam
és nem bírok visszajönni. Valami nem enged.
Talán én magamat.
Fájna visszajönni és látni, mennyi hibát vétettem
és mennyi mindent veszítettem el, ami olyan fontos volt.
És az lenne, de már csak volt.
Új értékek születtek és új személyek toppantak be, akik
talán még többet képviselnek.
De az örök kérdés megmaradt. Hol vagyok én?
Mert itt, minden bizonnyal, nem vagyok.

[részlet]

Azt mondják a vihar rossz, elsodorja az ép dolgokat, szomorúvá és gyengévé tesz, de talán mind tévedünk és a vihar a legjobb, ami néha történhet velünk. Csak azt képes magával vinni, ami nem áll elég stabil lábakon, a vihar csupán megtisztít attól, amire már nincs szükségünk, attól, amivel képesek vagyunk szembenézni, az eső lemossa a hibáinkat és a bűneinket, amennyiben hajlandóak vagyunk kiállni a zivatarba és bőrig ázni.

Zárójelben, úgy tíz éve vagy lassan húsz

El kellene kezdenem - mondom, leírom.

El kellene kezdenem - mondom, gondolkodom.

El kellene kezdenem - mondom, nem értem.

Mit?

El kellene kezdenem - írom, megakadok, kusza gondolatok,

elírtam egy szót, kitörlöm, ezt is, újraírom.

El kellene kezdenem bíznom magamban.

(Úgy tíz éve, ez eddig oké.)

El kellene kezdenem komolyan foglalkozni ezzel.

(Tegnap Bukowskit olvastam, hol volt abban a komolyság?)

El kellene kezdenem.. a francba.

(Kellene valami mélyenszántó. Nem megy.)

El kellene kezdenem befejezni.

(Ez jó.)

El kellene kezdenem befejezni.

Befejezni a mondatokat.

Befejezni az értelmetlen beszélgetéseket.

Befejezni a nem boldogító társaságban üldögélést.

Befejezni a múlton agyalást.

Befejezni a folyamatos rágódást.

Befejezni az aggódást.

Befejezni a terveket, az ötleteket.

Befejezni a másokra hallgatást.

Befejezni azt, hogy csak befejezni tudok.

Elkezdeni nem.

El kellene kezdenem élni.

(Miközben ez az életem.)

Páncél nélkül

Az emberek azt hiszik ismernek, mert tudnak rólad pár sokszor ismételt információt és naponta beszéltek. Ismerik, hogyan használod a szavakat, mennyire vagy vicces és hogyan öltözöl. Kik a szüleid és hogyan nőttél fel, tudják, mit tanulsz és mit reggeliztél, sokan még azt is tudják, kit szeretsz és mennyire. Hiszik, hogy ismernek. De mit jelent ismerni? Tudni, hogy mi irányítja, mi vezérli a gondolataid. Ki vagy valójában. Kétségtelenül sok személlyel lehet lemenni iszogatni és bulizni, összeülni és csak beszélgetni arról, milyen nehéz a suli és mekkora a nyomás, milyen a munka és éppen kiben csalódtál vagy képzeld tegnap átrendeztem a szobám, mert kellett valami változás.
De beszélgettél valaha a legmélyéről? Este, amikor lefekszel, leteszed a telefonod, lekapcsolod a lámpát és senki sincs ott, csak a csend, a sötét. Mi az első gondolatod? El merted már valaha mondani valakinek, hogy mitől félsz a legjobban? A legeslegjobban. Mi tart vissza az álmaidtól. Mi bánt és mit tennél jóvá az életedben, mi az, amiből a legtöbbet tanultál, és ki hiányzik a legjobban. Amikor csak az őszinteség létezik, nem az, amit másoknak próbálsz mesélni, hogy erősnek és magabiztosnak tűnj. Amikor csak te vagy, az összes hibáddal, bűnöddel és félelmeddel együtt, és az ürességgel, ami csak teng nálad, mintha állandó vendég volna.
Meglátni valakiben a lehetőséget a biztos pontra. Nem tudom mikor engedtem valakinek, hogy megismerjen, mikor engedtem be igazán valakit. Néha még önmagamat sem engedem be, önmagamhoz. Néha még saját magammal is azt próbálom elhitetni, hogy nem bánt, hogy nem hiányzik és szépen lassan, de túl leszek rajta, holott minden este ott a gombóc a torkomban és az értelmét keresem a dolgoknak, a megoldást vagy szép illúziót keltek, estimese gyanánt. 

Csak keresem azt, aki érti, miről beszélek.
Mindez nem tűnik fontosnak és mindennapinak, mégis, gondoltál közben valakire vagy épp, senkire sem. Elgondolkodtató. Tudni, hogy ki, milyen szerepet játszik az életedben. És vajon te, kit ismersz.

csak a csend

hallod? becsapódik egy ajtó

sörösüveg vágódik a betonba

sötét utca, zöld szilánkok, koccan

egy tükör, reped, elejt

választófal, tele könyvekkel

rohanó élet, elborult reményekkel,

mindenfelé heverő, nem valós

spekulációk, kuszán összeírva,

összeomlott egy híd, nem bírta,

a rajta vágtató súlyos perceket

csempére esett egy túlmintázott porcelán váza,

víztócsa, rothadó virágszálak, vádak.

nyomasztó.

és nem ez a fontos.

nem a történtek

nem a törés

a hang,

az előtte lévő utolsó

a többé nem létező ép

az utolsó korty, és

ahogyan az üvegre gondolsz, mielőtt

eldobod, és nézed, ahogyan szerte

hull, nem a sör lágy íze, hanem

a repülő zöld üvegdarabok képe lüktet benned

és a csattanás zöreje, mit az elméd 

számtalanszor újrajátsz, és elér,

elér egy határt, miután nem

nevet fel senki, senki, csak a csend.

zavar zavarodott zivatarom zárt zizzenésébe

hány meg nem értett óra kell egy megértetthez?
mennyit költsek még tanulópénzre?
hány órát töltöttél már a plafont bámulva?

hány órát a tükör előtt?
hány kávé, hány eltört bögre? mit a rímtelenség vitt tönkre
hány alkalom után hiszel magadban?

hányszor mondjam még, hogy képes vagy?

[hinni kiben fogsz, ha önmagad elhagyod?]

hány felkavaró este kell, egy nyugodt szívdobbanáshoz?
hány csillag van a naprendszerben? és a miénkben?
hány veled töltött óra, hogy ne akarjak emlékezni?
hány áttanult éjszaka, hogy teljesíts mindent? - vagy csak megbukj.
[dekoncentrált órák halmaza]
hány mondat, hogy szöveg legyen belőle?

hány rigmus fér el egy ujjban?
hány karakter, hogy valaki megértsen? és építsen

hány körmondat lehet maximálisan egy fejben, bonyolult függvényt alkotva?
miért nem lehet gondolatokat deriválni, szabályokat bolygatva?
hány vízcsepp a szivárvány? hány hullám a tenger?

-  a tengert nem hullámban számoljuk -
hány felhő kell a nyárhoz és zivatar?
[tegnap boldog voltam, aztán esett, nem az eső, csak én el, kamuztak
az esernyő nem véd meg]
hány földtől elrugaszkodott pillanat, mire a trapéz megtart?
hány kézfogás kell ahhoz, hogy egynek ne legyen vége?

hány vég kell egy kezdethez?
a padlószőnyeg elég a földön szexhez?
hány feltett kérdés kell egy megválaszolthoz?
hány ugyanazt verselő vers, mire új téma jön?

vajon mind ugyanazzal a jelentéshalmazzal bír?
mit jelent jelentéshalmazzal bírni?
hány lépés hátra, mire a következő előre visz?

lépcsőn le és fel vagy fel és le?

hányszor mondtak már bölcsen bölcselt bölcsességeket becstelen szájak?
hány feladott terv kell egy megvalósítotthoz?
hány fel nem épült épület kell egy kinyitotthoz?
hány magányos ember, egy boldoghoz?

hány tagadott érzés, egy kimondotthoz?
hány 'nekem mindegy' egy 'igen, érdekel'-hez?

hány néma tekintet, mire valaki kiáltani kezd?

kávéillat lengi át a szobát

Óvatlanul, kiborítottam a kávém.

Az egész halványkék bögrével, teljes űrtartalommal,

a rejtvényemre, pedig új volt. Nem kapkodtam,

nem kezdtem el törlőrongy után rohanni, ültem ugyanúgy,

ugyanott, nem káromkodtam, néztem szótlanul.

Figyeltem, hogyan mosódnak el a filccel írt számok

a puha papírlapon a forró kávétól, hogyan itat át az elsőtől

az utolsóig minden oldalt, lassan folyva végig,

nem hagyva érintetlen szigetet. Nem sietett, az övé volt.

Pont, mint mi. Kávéként átitattál,

mintha csak puha papírlap lennék,

 hiába száradok meg, bennem maradsz lenyomatként,

mint a kávészín a száraz, zörgő lapokban.

összedobott esti furgon

A furgon megállt a ház előtt, hangos dudaszó harsant, miközben az előszobában, az asztalnál ültem és a tételeimet írtam. Nem engem vártak, nem nekem szólt, nem az én ajtóm csapódott ki, majd vissza be és nem én trappoltam végig a lépcsőház lépcsőfokain, mégis, még az én gyomrom is görcsbe rándult. Nem egy szívderítő találkozás vette kezdetét. A veszekedés halk volt és a kocsiban zajlott, megkímélték ezt a csendes utcát, és bár az asztalomnál maradtam tovább írva rendületlenül a szerves kémiát, hallottam, ahogyan valaki kárörvendő mája borzasztóan sajnálja, hogy nem hallja a vitát. Ismét ajtó vágódott ki, majd be, de ez most a furgoné. Egy női hangot hallok "majd, majd, majd mindig csak majd, majd változol, majd rendbe jönnek a dolgok, majd..." - mély sóhaj, kapucsukódás, halkan sétált fel. Túl jól ismerem ezt a mondatot.


Majd.
Majd holnap, majd a jövőhéten, majd, most nem jó, szóval majd.
Majd egy óra múlva elmondom, majd később elküldöm azt az üzenetet, majd bocsánatot kérek, majd elkezdek tanulni, nem most, de nem sokára. Most sincs fontosabb dolgom és most is megtehetném, de nem, lesz még rá idő.  Idő. Milyen képlékeny dolog. Manapság már nem törődöm vele, kidobtam az órámat a szobámból, a másikból pedig kivettem az elemet és a szekrénybe raktam. Bár a telefonomon még üldöz és a karórámon, a vizsgák miatt. A szobámban csak a most van, csak a pillanat, nincs múlt, nincsenek kattogóan elmúló percek és nem siet a mutató sehová. Csak a pillanat pillanata, amit épp csinálok, amire koncentrálok, ahol ott vagyok. Az életem leszoktatott a majdról. Mindig elkéstem, mindig, mindent lekéstem. Nem, nem a buszról beszélek, bár a trolikat rendszeresen lekésem szintén.
A kapcsolatokról. Az ölelésekről, amelyeket nem öleltem, a mosolyról, amikor nem mosolyodtam el, a szavakról, az érzésekről, amelyek kimondatlanul maradtak, amelyek belémszorultak. Féltem és azt reméltem lesz még alkalmam elmondani. De nem volt és ma már azt kívánom bár megtettem volna. Későn érkeztem és akkor, amikor odaértem már nem volt ott, akinek mondani akartam, nem volt ott vagy már nem lehetett ott. Álltam a küszöb előtt és hiába kopogtattam, nem engedett be senki. Volt, amikor nyitva maradt a lakás, de üres, porosan hagyott, pókjárta szekrényeken és emlék hajtogatta, élére vasalt ingeken kívül, semmi nem maradt, sem érzések, sem semmi, hidegség, homály. Leültem a koszos parkettára, búcsúlevél után kutatva és csak néztem, ahogyan a felkelő nap sugarai megvilágítják a romokat, hiszen már láthattam, hogyan bontotta le az értékeket a majd szócska, apró martalékká. Valahogyan én mindig rosszkor vagyok a jó helyen. Valahogyan én mindig azon tűnődöm, miért nem jöttem korábban.

Fűzhetném még ezt a gondolatot, körmondatok sokaságával, tömérdek hasonlattal, de egyre-egyre inkább egyetlen mondat jár a fejemben a majd szócskát ízlelgetve: az elbaszott lehetőségek melegágya.

Ha cigarettáznék, most rágyújtanék. Talán majd holnap.

Valami más, valami személyes novellatöredék - a váróban ülve

A neurológiai váróban ülök, immár sokadszor. Egy idős hölgy sétál fel a lépcsőn, jól öltözött a maga korában, de a vajszínű blúz és az olajzöld vászonnadrága sem enyhít morgó vonásain és ráncain. A székek L alakban vannak elrendezve, nyugodtan üldögélek a laboreredményemet nézve, majd azt megunva, a sorszámomat hajtogatva. Eszembe jutottak a kémia laboron tanultak, elkezdtem redős szűrőt hajtogatni a négyszögletű lapomból, mindig a lezárt élre hajtani, újra és újra.

Eközben a rendelőből az asszisztensnő lépett ki, csinos, szőke hajú, mosolygós, de fáradt nő, a munka vagy más a háttérből látható rajta, ügyesen titkolni próbalja, de hiába. A megszokott klinikai, műanyag, recsegős zöld szék másik oldalán várakozó hölgyhöz lép, az asszony örömteli arcán mosoly jelenik meg, ahogyan a közeledését látja. Zavart, de jó kedélyű mosoly, egy boldog élet utolsó fázisaiban lévő elégedett nő arckifejezése. Végighallgatja a tájékoztatást, mikor és, hogyan kell érkeznie a következő vizsgálatra, melyik gyógyszert ne szedje előtte és utána két napig, valamint aznap se vegye be, ezt külön kiemeli, ez nagyon fontos. A gyógyszer neve hosszú es bonyolult, mégis olyan szépen és artikulálva mondja, talán még én is le tudnám írni itt, a másik oldalon, egészen a sarokban ülve, nem hangosak a szavai, csupán megértőek.

Majd megfordul és a hófehér ajtó felé indul, ahová én is várok, ekkor hirtelen rám pillant melegséget árasztó szemeivel, közelebb lép és megkérdezi:

-  Rebeka, jól vagy? Egyedül jöttél?

- Igen, köszönöm, egyedül jöttem - nyögöm ki az idegtől elszorult torkomon a lehető legilledelmesebben és meglepetten húzódik a szám felfelé - Hogyan lehet valaki ilyen áldott jószívű - gondolkozom el. Ekkor észreveszem a vajszínű blúzban az ingerült és feszült asszonyt, aki tőlem az ötödik széken ül, gyűlölködő szemeit egyenesen rám szegezve. Valahogyan tudom mi járhat a fejében. Ki vagyok én itt, hogy tudják a nevemet bármiféle papír nélkül és még érdeklődik is irántam, ráadásul ilyen hangszínen! Ez már minden határon túl megy - figyelem, ahogyan a sorszámomat vizslatja és a beutalómat - Vajon mit kereshet rajta? Az időpontomat? Valamit, bármit, amin még inkább kiborulhat? Összenézünk. Az ablak felé fordítja az arcát és magában folytatja sanyarú monológját. 

Én pedig magamban bocsánatot kérek, bocsánatot ezért az utálattal teli nézésért - De tényleg, valóban ennyire sajnálni kell tőlem ezt a pár szeretettel teli szót? Azt, hogy alig vagyok 19 éves és az asszisztensnő tudja a nevem a neurológián? Ha tudná mennyire kívánom, hogy ne ismerjék a nevem, bár ne is tudnának a létezésemről, bárcsak odaadhatnám neki az én félórámat és ezeket a szavakat, azt a kedves pillantást, az orvos magántelefonszámát, a beutalókat, bármit és mindent!

De nem tehetem meg, nem tehetem meg, mert élni akarok és normális életet akarok élni, így ezt, most végig kell csinálnom. Egyszóval sajnálom, de tényleg sajnálom, hogy így, félig gyerekként még, tudja a keresztnevemet a kedves és mosolygós asszisztensnő.

A nevemet hallom ismét. Behívtak.

Cédula

Vége.

Ha másnak nem is, de itt, most ennek a résznek vége.

Indultam volna, kabátom hozom, de

kezed visszarántott, szemeid mondták - nem rohanhatsz el -

Megálltam, rád néztem - nem rohanok - feleltem nyugodtan,

elmosolyodtam - de elmegyek - régóta vagyok ezen a helyen,

túl régóta időzöm, ok nélkül, cél nélkül, válaszok nélkül,

várakozom vonat nélkül.

Ki állna az elhagyatott peronon, vonat nélkül?

Ki állna ott és várná, hátha begördül egy eltévedt szerelvény?

Néztük egymást, fáradtan, kimerülve 

Fél mondatra még veszekedni kezdtünk, majd

a másiknak igazat adva, Te nekem, én neked, egyszerre beszélve,

egyre hangosabban, de a lényeget kikerülve, és

Csend.

Hirtelen csend.

Némaság, légy zümmögi át a szobát.

Leszáll.

Egy szúnyog a felettünk lévő ócska lámpába ragad.

Talpa, mint a miénk, ragacs.

Ragadunk a hibáinktól, az elvesztegetett esélyeinktől.

Tudod, mire gondolok és annyit mondtál - kabátod hozom -

-Biztos? - kérdezem - hazamegyünk?

De nem felelsz, csak a ruhatári jegyet vennéd ki a kezemből, 

de nem engedem, mint oly sok mindent, ezt sem engedem el.

Eltéptük,

mint álmaink fonala, úgy szakadt el ebben a poros szobában,

ahol egy szúnyog ragadt az ócska lámpába.

Csend.

- Megrongált cédulát nem fogadnak el - hangom remeg.

-Megyek, megkérdezem - mondtad - s pár perc múlva hoztad, hogy miképp,

nem számított épp vagy csak még összekuszált fejem mondatta velem,

újra ismételve - megrongált cédulát nem fogadnak el -

Az általad alkotott világban, igen.

Minden lehetséges, mit az elme kigondolni képes.

S, mit a szív érezni képes.

A forgóajtón kisétálva átkaroltál, hűvös szél járta át a levegőt

és egy szót sem szóltunk, mégis nyugalom lengett körül.

S, hozzád bújva, illatodat érezve, itt maradtam.

Álom volt.

Álmodtam, hisz nem voltál mellettem, mikor ébredtem

és nem voltunk légytől zümmögő, poros szobában sem.

de az illatod nálam hagytad és

van nálam egy fél ruhatári cédula is.

sültkrumplit a ketchupba mártva
lépcsőn lesétálva
épületekből kilépve
lapokat széttépve
kulcsot fordítva
esőben ordítva
borongós ablakban ámulva
a múltat bámulva
táskában matatva
tegnapot rajzolva
életemet alkotva
szavakat tátogva
sötét bárokban
felfordult lakásban
túlcsordult szívgarázsban

egyedül vagyok

magamnak hazudva
mégis megalkudva
álmokban elveszve
rajztömbön tollal sercegve
szerelmet keresve

csak bólintok válaszként, egyedül vagyok

karomat nyújtva
képzelt ölelésbe bújva
hidegrázásban ülve
fájdalmat tűrve

mosolyogni

s látni
nem számít semmit
sem szavam
sem csillogó szemeim
sem mámoros terveim
sem vágyaim
sem kapott átkaim
sem létem
sem lelkem

nem számít
senkinek

elmegyek
el, el innen
elhajózom
leszek önön kalózom

Éri-e még

Várni. Mindig csak várni.
Végiggondolni, éri-e még.
És tovább várni.
Mély sóhaj.
Gondolatok.
Sebek.
Sérelmek.
Megbocsátás.
Türelem.
Körbenézni, éri-e még.
És tovább várni.

Mély álomból felriadni.
Napfelkeltében kávézni.
Átöltözni, szépen mosolygó önmagadat fényes tükörben, visszatükröződve látni.
Csapot nyitni, csorgó hideg vizet engedni.
Rúzsozni.
Rossz viccet károdra elsütni.
Álarcon át mondani nevetve, minden rendben van.
Sokszor ismételt bölcs, vigasztaló szavakat hallgatni meg.
És elfelejteni

A rosszat, a bánatot, a nem kívánt arcokat, emlékeket, mind elfelejteni.
Ellenkezni.
Megtartani.
Kellenek még, jókedved, jókedvet csal lelkemre.
Megkérdezni, éri-e még.
És tovább várni.
Pengeélen táncolni.
Hegyszirtről lenézni, megszédülni.
Elsétálni.
Azt kívánni, bár ne így lenne.
Elképzelni, mi lehetne más.

Visszatérni.

Mindennapi teendőt végezni.
Kontrollálni.
Legördülő vízcseppet poháron ujjal követni.
Megszeretni, megsimogatni.
Aggódni.

Éri-e még?

Érteni

Semmit nem értek.

Nem látom, mit rontok el és mit kellene másképp tennem.

Nem értem hol a hiba és nem értem miért baj, hogy ott van.

Semmi sem jó úgy, ahogyan én teszem.

Hibáztatnak, az elágazásokért, az utakért, amit választok.

De nem értem miért gondolja azt bárki is, hogy számomra létezhetne másik megoldás.

Lehet engem nem ért meg senki.

Lehet mindkettő igaz.

A teljes meg nem értettség közepén állok.

Hadd üljek le, köszi.

Egyhamar úgysem mozdulok innen.

Se ki, se be.

Bár nem idegesít.

Szeretek itt lenni.

Még ha egyedül is vagyok.

Kamu.

Minden, annyira világos.

Fényesen világító megoldáshalmazok lebegnek körülöttem.

Oly' sokszor megtanultam már, nem az a nehéz, hogy rájöjjek, hanem, hogy elfogadjam.

És néha nem akarom.

Hogyan lehetek még önmagammal szemben is makacs?

Vajon mások is látják a tévedéseiket?

Kérdések.

Kérdések, amelyeket soha nem tettem fel és válaszok, amelyeket enélkül is tudok.

Vagy azt hiszem, hogy ismerem őket.

Mit jelent tudni?

Mit jelent megválaszolni?

Mindenki másképp teszi, hogyan lehet definiálni valamit, ami minden fejben más?

Talán most tényleg nem oké semmi.

- épp senki sem hazudik -

Hófehér őszinteségszoba.

Egyedül.
Kompromisszumok.

Nem irónikus?

Onnan kapok segítséget, ahol én akartam nyújtani.

Olyan régóta vagyok erős, hogy pofoncsap a tudat, én is lehetek még lent.

Erősnek lenni.

Ez mi a szösz.

Bátorság.

Őszinteség.

Életakarat.

Motiváció.

Kiútkeresés.

Továbblépés.

Elsétálni onnan, ami már nem vezet sehová.

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, mi ez a haladásmániám.

Miért akarok én mindig rohanni előre.

Mai napig ízlelgetem ezt a kérdést a számban.

.élefazssiV

Visszafelé csinálni.
Elindulni, majd bezárni az ajtót.
Megfőzni az ételt, majd megnyitni a gázt.
Felhívni valakit, majd beírni a számot.
Levizsgázni, majd elkezdeni tanulni.
Meztelennek lenni és levetkőzni.
Beszélni, majd szóra nyitni az ajkakat.
Felállni, majd leülni.
Visszalépni. Hátrafele menni.
Kocogni, majd felvenni a sportcipőt.
Kinyitni a szekrényajtót és vissza becsukni.
Nem találni semmit.
Semmit.
Végigcsinálni a napot, majd meginni a reggeli kávét.
Meghalni, mielőtt élnél.
Elveszni a sorokban, majd olvasni kezdeni.
Felkelni és elaludni.
Kinyomni az ébresztőt és álmodni.
Kitakarítani és szétdobálni a szennyest.
Elrendezni a dolgokat és vissza összekuszálni.
Értelmezni, majd szétzilált szavakat írni sorban.
Leesni és újra párhuzamosan lebegni.
Megtanulni a leckét és újra elkövetni a hibákat.
.insavlo arlab lórbboJ
Elveszíteni, majd értékelni.
Sírni, mielőtt bekövetkezne a baj.
Elengedni és várni rá.
Visszafele élni.
Felnőni, majd gyereknek lenni.
Felfogni, mit jelentett volna.
Megbocsátani, majd haragudni újra.
Elfogadni, majd elítélni.
A jövőben élni, a jelen előtt.
Távolba meredni és visszatérni.
Mást látni. Kiemelni a lényeget.
Leesni, majd felmászni.
Szeretkezni, majd beleszeretni.

Lépj

Megbocsátani nem annyi, mint elengedni. Elengedni a fájdalmat és a keserű ízt a szájban. Megbocsátani annyi, mint tovább szeretni, ugyanúgy, kitartóan.
Másképpen felesleges.
Mardosó tüskékkel és összeomlott álmokkal, reményekkel a szívben felesleges.
Mintha tudnád, hogy ehetetlen amit főztél, mégis próbálnád letuszkolni a torkodon.
Miért? Mire jó ez? Hová vezet és mi értelme?
Megtartanám inkább a maradék józan eszem.

Sziget

Nem foglalkoztat semmi. Nem érdekel, nem köt le, mintha nem is lenne semmi dolgom kerek-e világon. Lenne. De mégsincs. Elhiszem magamnak, hogy hanyagolhatom, anélkül is minden a legnagyobb rendben lesz, hogy hozzáérnék. Önnyugtatás ez, fájdalmas hazugság riadt bensőmnek. Majd megiszom a levét később, amikor csőstül borul a nyakamba. Most mégsem vagyok hajlandó törődni vele, pihenni akarok, mint egy fáradt katona a hosszú harc után. A lelkem más küzdelmet vív, de oly hasonló, néha ugyanolyan hangosak a bennem dúló viharok és őrjítő ordítások, mint a harcmezőn elgördülő puskalövések és csatakiáltások.

De egyszer annak is vége szakad. Visszahívják a katonákat, fogják magukat és befejezik a háborút. Egyszer minden háború véget ér.

Talán az életemben is lesz egy pont, amikor leteszem a fegyvert önmagam ellen, amikor megbékélek és alkut kötök vagy legalább semleges területet jelölök ki, ahol lesz egy pillanatnyi nyugalmam, egy szigetet, ahol minden a lehető legtökéletesebb.

Szigetet.

Igen, ez az, ezt keresem, egy nyugodt szigetet.

Bárcsak lenne valahol, valahol az egész elcseszett univerzumomban, az egész túlkomplikált, túlbonyolított, túlgondolkozott, nappal álmodó világomban. Az egész mindenségben, ami az életem. A gondolataimban, az összekuszált dolgaimban, a véget nem érő körmondatokban. Ha egyszer, egyetlen apró pillanatra kisimulna a létezésem, a kátyúk eltűnnének, virággal ültetném be, kéknefelejtccsel, talán akkor, abban, a virágzó momentumban.. Ó belegondolni is nehéz. Nagyon nehéz.

Lehet

lehet szeretlek,
lehet megvetlek,
lehet te lettél,
új, játszó téveszmém,
illúzió árnya,
összeomló kártya.
de ki mondja ki, más szerelem nem az?
ki mondja ki, más nem csalóka élmény
mi ideig-óráig él még.
talán téged kereslek,
majd mesélem merengve,
ki vagy te fejemben.
talán nem teszem,
elmegyek,
vonatra szállok, mintha
a madarak szárnyán szállnék,
elsuhogok.
talán nem is látsz többé,
ki tudja még.
sorsommal szembe nem szegődhetek,
de te lennél sorsom? te, ki oly' balga, mint én?
ne vedd sértésnek,
csak bóknak,
csóknak,
mi orrod hegyéhez ér.

Kaphattam volna jegyet, de lekéstem

Állok a peronon és nézem, ahogyan hangos sípolással kigördül a vonatom.

"- Fel akartam szállni!" - gondolom magamban, csendesen zokogva, de senki sem hallja, senkit nem érdekel, nem is kell talán, sosem fordul vissza többé.

Leülök a kopott padra, nézek magam elé, a száguldó vonat után, nem gondolok semmire, nem agyalok, csak lógatom a lábam.

Lázálom

Lázasan itthon fekve az elmúlt napokban azon gondolkodtam, miért. Miért kaptam ezt most. Mindent túlagyalok, túlgörcsölök, előre meg akarom írni a forgatókönyvet. Képes lennék sokkot kapni azon, ha valami nem úgy alakul, ahogy eltervezem. És nem tudok változtatni.
Nem tudok lazán venni.
Olvasod és nem érted. Mások délig alszanak.
Itt fekszek az elmúlt napjaim kudarcain rágódva és egyre betegebb leszek.
"-Ugyan, bárki elkaphatja!"
Bárki. Igazad van. Bárki, csak nem én.
Lázálom.
Nem jön más szó a számra. Lázálom.
Talán az egész életem az. Úgy keresem a kiutat az őrületből, mint a testem a betegség fogságából. Milyen irónikus. Azt hinni, egyszer megtalálom a saját utamat, rálelek valamire, ami igazán az enyém. És nem.
Mindenhol falak. Falak és gátak. Amiken nem tudok átjutni.
Azt hiszed nekem könnyű. Tudod mit látsz? A küzdésemet. Tudod mit nem? Hogy nem tudom miért. Csak itt vagyok. Valahol itt.