A kutató nem jut tovább.
A tények ugyanazok, mint két hete voltak.
Az építész egyhelyben topog.
A ház félig megrajzolt vázlat,
abban lakni, jobb eséllyel sem lehet.
A grafikus képregénye befejezetlen töredék,
a következő figura csak paca és radírdarab.
A költő valami versen görcsöl, ami
már nem lesz költemény soha.
Jobb rímrendszerrel sem lenne az, mert
alapjaiban veszett el a fonala.
Mind ülnek és várnak.
Az ihletre, a továbbra.
A láthatatlan kézre, a ceruzamozgatásra,
de az nem jön, késik, lehet
rossz vonatra szállt, vagy
lehet az én voltam.
Leszállok, állok a peronon.
Jól ismert peron, szél, de ez nem fúj csak
veszélyt sugall, de létezik-e, hisz ez csak
a haláltól való félelem. Anno belém nevelték,
mások miatt, amíg vannak mások.
Sok a csak. Sok a vonat. Sok a peron.
Valahogy még mindig itt ülök.
Várom a szavakat, ők meg
még mindig késnek. Talán ők rám várnak.
Még mindig késnek, szóval ne haragudj, ha
én is el fogok. Tudod, én is várok.
Valamire vagy valakire, vagy lehet,
lehet, csak a szavakra.