Imádtam origamizni. Túl sok minden nem ment, de remekül tudtam ferde tátikát hajtogatni. Aztán mindenkit az őrültbe kergetni azzal, hogy válasszon. Válassz színt, válassz számot, válassz, hogy jobb vagy bal. Válassz. Imádtam választásra késztetni az embereket. Nem volt jelentősége, valójában nem volt semmi értelme, hogy "mi van alatta". Valahogy mégis imádtam. Imádtam megfigyelni a döntéseket.
A minap rájöttem, hogy talán nem is volt olyan értelmetlen. Hiszen minden erre épül. Hogyan döntünk. Melyik szín. Jobb vagy bal. Melyik oldal. És melyik alatt mi lesz? Nos, azt sosem tudjuk meg előre. Sokféleképpen dönthetünk, megfigyelhetünk másokat, ki, hogyan, milyen taktikával, van-e egyáltalán taktika. Logika vagy megérzés? Láthatjuk, hogy valami nem jó, de mitől lehetünk biztosak abban, hogy amit mi húzunk az jobb lesz? Mitől lehetünk biztosak abban, hogy mi jobban járunk? Mi okosabbak, vagy bölcsebbek vagyunk?
És, hogyan tanuljuk meg azt mondani, hogy oké, ezt választottam, ez az enyém?
És ez valójában kérdőjeles mondata ellenére, nem kérdés. Ez tény. Felelősségvállalás a tátikánkért.
Nem lehet visszafordítani, nem lehet újat húzni, maximum, ha elölről kezdjük az egészet. Először négyzet, majd félbe, megint és megint, megjelölni a vonalakat. Mi mikor jelöljük meg a vonalakat? Mikor jelöljük meg a határokat? Mikor van az a pont, amikor meghatározzuk tátikánk alapjait? Amikor behajtjuk a füleit és azt mondjuk, oké, ezek a lehetőségeim? És általában csak egyszer választhatunk, egyszer dönthetünk, miközben nem tudjuk valójában mi vár ránk és mi fog történni. Talán valami egészen más, mint amit vártunk. Talán a döntésünk másokra is kihatással van. Talán valaki azt próbálja majd mondani mást kellett volna vagy másképp kellett volna. De meddig vagyunk képesek bízni a saját döntéseinkben és mikor kezdünk el kételkedni? Mikor mondjuk azt, hogy figyelj, ez az én dolgom vagy azt, hogy ne haragudj, tévedtem.
Mikor ismerjük be tévedéseinket? És mikor jutunk el arra a pontra, amikor az egész döntési rendszer már egy új tátikát érdemel? Mikor ismerjük fel, hogy a régi elhasználódott és már nem valós? Mikor ismerjük fel, hogy az, amit hittünk, valójában már nem az? Meddig vagyunk képesek tagadni?
És mikor ismerjük fel, hogy ahhoz, hogy fejlődjük és egyre jobb döntéseket hozzunk, először be kell látnunk, hogy tévedtünk?