Miközben a szád olyan édesen mosolyog

melletted hirtelen olyan egyszerűnek tűnik
mi előtted mindössze arra volt jó
mélységesen felszántsa eligazgatott idegrendszerem szálait
most pedig jössz, mintha mindig is jöttél volna
mintha mindig is felém tartottál volna
minden rendbe jön - nem mondod - szemeid mondják
velük többet beszélek
szeretnek engem
szeretnek engem fülig elpirítani
visszaszoktatni önmagamhoz
folyton kerestem valakit, másokban magamat
te megmutattad ki vagyok, én, magamban
ki az a lány, aki mindig voltam valahol
de valahol máshol
most itt akarok lenni
veled, meg azzal a szempárral, ami így oktat
miközben a szád olyan édesen mosolyog

micsoda kuszaságok, miközben én magamban
most olyan rendezett vagyok

Hajó és virágszirom

Évekig azt hittem ilyen csak színdarabokban létezik, de mivel ez az élet minden életünk legjobbika*, mindig rádöbbent tévedéseinkre, érzéseinkre és minden olyan dologra, mit eddig elképzelni sem mertünk, s, ha nem történne meg, hát el sem hinném, hogy egyáltalán létezhet, nincs az a filozófia, mi ezt felfogja. 

Jelenleg olybá tűnik, ez tényleg így működik, találkozol valakivel, eleinte nem is szentelsz neki nagy jelentőséget, ő is csupán valaki a többi ember közül. Elkezdtek beszélgetni és arra gondolsz, hé ez érdekes, ő valaki más, de ő is csak valaki, még mindig, még egy darabig. Akarom én ezt egyáltalán? - kérdezed magadtól a harmadik randin. A harmadik randi mindig döntő pont, talán az utolsó döntésé, de döntőpont. 

Régen, amikor azt akartam, hogy szeret legyen az utolsó virágszirom, akkor csaltam. Kettőt szakítottam le vagy előre megszámoltam a szirmokat és úgy döntöttem el, melyikkel kell kezdeni. Semmi értelme nem volt, de boldoggá tett. 

A harmadik randis döntéseknek sincs semmi értelme, mert, ha melletted kell lennie, ha mellette kell lenned, újra össze fogtok keveredni, vagy így vagy úgy. Vannak ezek a rossz helyen és rossz időben találkoztunk mondatok, lehet, de akkor találkozni fogtok a jó időben, a jó helyen is, vagy épp a jó életben.

Azt hiszem nem csupán a jó helyre és a jó időre volt szükségünk, de a jó önmagunkra is. 

Itt vagyunk, minden tökéletes és ki mondta volna ezt meg, ki gondolná valamikor is, hogy miután az egyik pillanatban még olyan sötétnek és elveszettnek tűnnek a dolgok, valaki jön, mint egy égi üstökös és bevágódik az életedbe, helyet túr magának, elkényelmesedik és reggel felébredve félálomban realizálod, hogy tetszik, hogy egyszerűen tetszik ez az üldögélő alak itt az életedben. Mosolyt csal az arcodra, megcsikiz és bár nem szereted, ha csikiznek, tőle ez is jól esik, olyan kellemes, mint vasárnapi ebéd után a délutáni pite. És most olyan nyugodt, kiegyensúlyozott, békés, mint tenger a nagy viharok után, pedig errefelé mostanában összetört pár árbóc és hajók süllyedtek a tengerfenékre. Most csupán ringatózunk a nap fényében, egy-egy szellő ide-oda lök kedvesen simogatva, mintha minden, minden mit ismerek csupán ezt a hajót, ezt az egyet védené.

Ebben nem ez a különös, nem a szerelem, hanem az, hogy én vagyok az, az örök racionalitás és logika, következetesség, aki megfogadta, hogy többé nem enged be senkit, nem nyit senkinek, bármi lesz, ő több embert elveszíteni nem akar. És nézzük csak, jött ez a srác, aki azt mondatja vele, hogy érte megéri, hogy felébredek reggel mellette, és tökéletes, minden a maga egyszerűségében tökéletes. Nem hiányzik semmi, nem kell semmi több, csak ez kell és csak így. 

Boldog vagyok, és ehhez nem kell csalnom. Nem kell szirmokat tépkednem és egyáltalán semmit. Csak közel kell engednem, és ez a legszebb, amikor találkozol valakivel, aki semmit nem kér tőled, csupán azt, hogy beengedd, engedd szeretni és akaratlanul is, de képes légy szeretni őt. Te pedig felébredsz azon a reggelen és csak arra gondolsz, hogy szereted, nem tudod miért, hogyan és mióta, csak azt tudod, hogy ez most mindent megér. 

Megéri szeretni őt, s, ha ez nem lenne elég, ha ez még hangzásra csupán egy eszme, hát elmondom, így, ezen a hajón, utasom fülébe suttogom: nem csupán megéri, tudom is ... 

* Utalás, Voltairenek a Candide vagy az optimizmus című műre: "Ez a világ a létező világok legjobbika. Minden jól van, minden jóra fordul, minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon!” 

Schrödinger és a szerelem elmémben

Hogyan lehet, hogy jön valaki és csak azaz illúzió kezd el létezni, amit ő nyújt? Mintha minden más megszűnhetne, mi előtte volt.
- Illúzió? Miért lenne illúzió?
- Mert ez számomra olyan, mint azaz állapot, álom és az ébrenlét közt. Érzékeled, hogy mi történik körülötted, de valójában nem fogod fel csupán bízol abban, hogy csukott szemeid mögött minden következtetésed helyes. Hogyha fel is ébredsz nem fogsz csalatkozni, nem jár másképp az óra és, ha reggelt hittél, hát valóban reggel is van.
- Ez elég ijesztő, nem?
- A kvantumfizikáról beszélgetni hajnalban, na, azaz ijesztő.
- Schrödinger macskája? Mi bajod Schrödinger macskájával?
- Atomjaink élnek, majd összezuhannak, élnek, majd összezuhannak. Él még a macskád?
- Elég, ha hiszem, hogy él?
- Látod, ez azaz illúzió mit mindig keresünk és mindig csupán remélni tudjuk, hogy igaz.
- Szerintem az élet soha nem lesz biztosabb, ez itt örök lutri.
- Lehet. És szeretünk mi lutrizni?
- Végtére, gondolj csak bele, mit érne nélküle létezésünk? Van-e egyáltalán élet nélküle? Hová lenne az izgalom, a vágyakozás, hová lennének legmélyebb álmaink? Szükségünk van a lutrira.
- Szükségem van arra, hogy tudjam, ugyanabban a macskában hiszünk.
- Hiszek abban, hogy a macskád él, ez nem elég?
- De, valójában hiszek abban, amiben te hiszel.
- Dupla hit lutri ellen?
- Dupla hit lutri ellen.

Bennragad

... és ilyenkor érzed igazán, mennyire zárkózott vagy, amikor ő itt van, 
de te csak szeretnél itt lenni 

szeretném elmondani azt, ami a fejemben
jelenleg van
amire gondolok, amikor nagyot sóhajtok aztán mégis
benn ragad
hallgatok, rákérdezel mi az
de semmi, némán ülök még pár másodpercig, persze, semmi
csak egy elfojtott gondolat mert megint ..
még mindig nem tudok beszélni magamról
torkomban sírás, nem miattad, miattam
mert valami meghalt bennem, mielőtt élhetett volna
írtam pár naplót erről a dologról
de nem segít
összerakom a szavakat, mondatot formálok
rád nézek, ezt most annyira mondanám
elsuttogom magamban
tudom, hogy ki kell mondanom
ez segítene, ebből értenél
nem megy, bennragad
pedig annyira hiszek ebben
benned
de ez nem tőlünk függ
mert, ha magamra gondolok még mindig nem jut eszembe jobb dolog a romlott tejnél
ettől még hazugnak is érzem magam
beszélek itt motivációról meg küzdésről
miközben egy nyamvadt mondatot sem enged el a hangszálam
amit megosztanék
arra gondolok, ha benned sem bízok
kiben fogok
hogy nem tudom ki lehet-e valakiből irtani a bizalmat
de azt hiszem megtörtént
persze lehet csak a falak a hibásak
tudod az meg egy másik vers volt, a tények meg nem gördülnek úgy le, 

mint itt ez a pár, ja, tények
hogy minden tökjó, csak bár magamhoz tudnálak engedni anélkül, hogy beleőrülnék
hogy nem tudok küzdeni a félelemmel
arról, hogy valami meghalt bennem, mielőtt élhetett volna
arról, hogy felépült valami, de leomlani már nem tud

szóval csak arról, hogy hiába van itt, egyedül vagyok
s, hiába tudom, hogy magam miatt vagyok egyedül, ettől
csak rosszabb, mindig csak egyre rosszabb
pedig akár boldog is lehetnék

szóval csak arról, hogy ez a mondat még ami jönne, megint bennragadt.