Könyvkritika 1. - Moa Herngren - A válás

„- Henkénél is volt egy hasonló mélypont néhány évvel ezelőtt.
Bea felkapja a fejét. Erről nem tudott.
– Egyik nap hazajött, és közölte, hogy válni akar – mondja Sus, és nagyot kortyol a borából. – Rátört a kapuzárási pánik vagy mi, és mindennel baja volt – velem, a munkájával, az országgal.
– És mit csináltál?
– Nemet mondtam.
Sus ezt olyan magától értetődően és komolyan mondja, ahogyan csak lehet. Bea a romok felé pillant, ahol Henke fehér füstfelhőbe burkolózva forgatja a hússzeleteket a grillsütőn.
– Nemet mondtál? – kérdez vissza.
– Igen, egyszerűen csak nem engedtem meg neki. Aztán túljutottunk rajta. Csak ki kellett vernie a fejéből a dolgot. Olyan sokan válnak el manapság, és mi végre?”

Ezt nevezem én nehéz könyvnek. A válás egy olyan sztori, ami még napokkal később is veled marad és próbálsz igazságot tenni, valamiféle igazságot az igazságtalanságokban.

Moa Herngren A válás című könyvének alapkonfliktusa Beatrice és Niklas végéhez érő házassága 30 év után. A kezdéssel egyből bele is csapunk a lecsóba, Niklas kimarad éjszakára, nem jön haza, majd ismét és ismét nem akar hazajönni hiába könyörög Beatrice értetlenül, hogy hogyan is jutottak el idáig. Niklas inkább egy barátja lepukkant studiojában alszik, majd Bea megtudja, hogy talán egy másik nő is van a dologban.

A könyvet 3 szakaszra osztotta fel az író, az első részben Bea szemszögéből ismerjük meg az elmúlt egy évüket, neki milyen nehézségei voltak, hogyan igyekezett irányítani az életüket, hogyan küzdött meg egyszerre a saját munkahelyi problémáival, az otthoni teendőkkel, a 16 éves ikerlányaik körüli intéznivalókkal és hogyan próbálta segíteni Niklast.

A második felében Niklas szemszögéből ismerjük meg ezeket, a harmadikban pedig váltakozva hol az egyikük, hol a másikuk nézőpontjából látjuk az eseményeket. Érdekes mód az egész könyvet bellengi egy drámai hangvétel és ahogyan egyre beljebb halandtam a könyvvel annál inkább éreztem, ahogyan rám telepszik az egész történet szomorúsága, gyötrelme és igazságtalansága.

És akkor a cselekményszál:

Ahogyan elkezdtem olvasni a könyvet számomra idegesítő volt Beatrice kommunikációja, erőszakosnak és akaratosnak gondoltam és sokszor az volt az érzésem, hogy ennek a nőnek aztán igazán le kellene higgadnia egy kicsit. De aztán valahogyan mégis elkezdtem megsajnálni, Niklas már 2 hete nem jelentkezik, nem tud semmit és nem ért semmit, talán, ami a legfelkavaróbb, hogy Niklas tényleg egyáltalán nem hajlandó kommunikálni vele, meg sem próbálja elmondani neki, hogy miért is akar válni, Beatrice pedig végül egy munkatársától tudja meg, hogy Niklasnak már új barátnője van. Nos, őszintén azt gondolom, hogy akivel leéltél 30 évet, a minimum korrektség az, hogy leülsz vele és elmondod, hogy mi a stájsz. Nekem ez a része nem volt túl életszerű.

De aztán ahogyan bonyolódik a cselekmény belekeveredünk Niklas szemszögébe és akkor pedig hirtelen Niklast kezdtem el kissé sajnálni, aki mindent igyekszik előteremteni a családja számára, de valahogyan sosem lesz elég jó, és mégis, Niklas egy olyan belső világban él, ami egyszerűen irracionális, mintha ez a két ember nem is ugyanabban a házasságban élne.

És akkor kiderül: az egésznek a rákfenéje az, hogy egyáltalán nem kommunikálnak egymással. Ami számomra egyszerre megdöbbentő és végtelenül bagatell dolog.

Ami a váláshoz vezet: egy nyamvadt konyha.

Imádtam, amikor Beatrice megfogalmazta, hogy – talán, ha nem akartam volna a konyhafelújítást, még mindig együtt lennénk – igen, ezt én is így gondolom.

És amiért hibádzott azaz átkozott konyha:

Beatrice nem mondja el, hogy ő azért ragaszkodik hozzá, mert ez az ő szeretetnyelve, az, hogy otthonossá teszi a környezetét, az, hogy minden erejével próbálja megteremteni azt, hogy amikor Niklas hazaér, akkor a lehető legcsodálatosabb otthonba érkezhessen haza. Niklas viszont nem mondja el, hogy valójában nincsen anyagi keretük a konyhafelújításra és a háta közepére sem hiányzik az egész dolog. És igazából ez az, ami az egész könyvben nem derül ki, hogy ez a két ember miért is nem kommunikál egymással. Nem igazán sikerül megérteni még a könyv végén sem, hogy Niklas miért fél ennyire bármit is elmondani Beának.

Abszolút egymásnak ellentmondó események a könyvben és leginkább Niklas fejében:

Beatrice próbál randevút szervezni, de azt Niklas elfelejti, nincs rá ideje, nincs ideje a lányaira sem, viszont amikor Maria megjelenik hirtelen mindenre lesz ideje, arra természetesen van ideje, hogy titokban Maria költözését szervezze. Talán, ha ezeket az időket nem a saját önsajnálatára fordította volna, hanem arra, hogy felnőtt férfi módjára megpróbálja elmondani azt, amit érez és amit gondol és ahogyan valójában állnak mondjuk anyagilag, akkor nem tudta volna elcsábítani a legelső nő a fejét, aki azt pedzegeti, hogy talán másképp is lehet élni.

Ámbár kicsit úgy érzem a könyv olyan sután elrejtette ezt a részt, de szerintem nagyon fontos volt az pedig az, hogy végülis miért is dönt Niklas a válás mellett: az újév reggele.

És ez egy olyan rész, ami miatt azt mondom, hogy ez a könyv kifejezetten olyanoknak szól, akik nagyon-nagyon hosszú ideje élnek párkapcsolatban, házasságban és olyan régóta egyértelmű valami, hogy valóban, egy pillanatra nevetségesnek tűnik belegondolni, hogy másképp is lehetne.

Niklas előző este nagy felfedezést tesz Maria azon szavaiban, hogy másként is élhetne és miért nem vált pályát. Azt tudjuk, hogy Niklas 20 éve orvosként praktizál és aznap reggel hatalmas örömmel és világmegváltó gondolattal ébreszti Beat, hogy ő bizony otthagyja az orvosi pályát és mától más lesz az élete. Nos, ha az én férjem 20 év munkaviszony és egy átmulatott szilveszter éjszaka után azzal ébresztene, hogy ő bizony soha nem is akarta azt a munkát, amit 20 év művel… Nos, egy pillanatra én is azt gondolnám, hogy egyszerűen csak megbolondult és majd kialussza. És ez nem arról szól, hogy ne lehetne mást csinálni, hogy ne lehetne megbeszélni, és Bea is azt mondja, rendben van, de akkor várd meg, amíg én tanulok valamit és tudok többet keresni, mire Niklas reakciója az, hogy nem, ő nem tud éveket várni, miközben miért is sodródtunk el idáig? Mert Bea a gyerekekkel foglalkozott amikor fiatalok voltak, aztán ő is beleragadt a jelenlegi munkájába. Niklast befűtik Maria ábrándos álmai arról, hogyan másként is lehetne élni ezt az életet és Niklas rájön, hogy ezt csak akkor kaphatja meg, ha eldob minden mást. Ha eldobja a jelenlegi családját, eladja a családi házat és abból kifizet mindent. De visszatérve, Niklas belső lelki világában mély fordulópont ez a reggel és Bea reakciója, és, ha csak Niklast nézem, igen, megérthető reakció lehetne az egész monológ végigkövetése után, de, ha azt a rengeteg évet nézem, amit eltöltöttek együtt és azt, hogy Bea próbál másnaposan és zavarodottan reagálni valamit, nem tűnik túl korrektnek vele szemben ez a hatalmas sértődöttség. Számomra is megdöbbentő tény lenne, ha a válóper alatt azt mondaná a férjem, hogy a fő oka egy kótyagos mondat, amit zavartan mondtam újév reggelén, ahogyan próbáltam magamhoz térni. Most viccelődsz velem?

Továbbá, ami az egész könyv alatt rettentően zavart, hogy nem derül ki, hogy igazából Niklasnak mi baja van mindenkivel, mármint tényleg, mindenkivel. Irritálja Bea, de a saját családja, az unokatestvérei, mindenki. Senkivel nem találja meg a hangot, csak és kizárólag Mariaval, aki olyan közhelyes dolgokat puffogtat, mint az, hogy azt csinálsz, amit akarsz vagy, hogy szabad ember vagy. De, ha visszagondolunk, hogyan is került Niklas abba a helyzetbe, amikor azt érezte, hogy nem szabad ember? A saját hazugságaival. A saját túlvállalásaival. Beatricet hibáztatja azért, hogy rábeszélte az új munkahelyére, hogy ő valójában nem akarta otthagyni a régi helyet, mert szerette a csapatot, de ezt addig nem tudjuk meg, amíg el nem keveredünk Niklas nézőpontjához. Számomra érthetetlen miért lett volna ezt olyan nehéz elmondani, hogy őt nem érdeklik az anyagiak, nem érdekli az új konyha, ő azon a helyen akar maradni és kész pont punktum. Ha Beatrice szemszögéhez visszalapozunk Bea annyit lát, hogy Niklas boldogtalan, nyomasztja a munkahelye (nyomasztja konkrétan minden …) és úgy gondolja, hogy jót tenne Niklasnak a környezetváltozás és hátha az új kihívások közepette újra megtalálná önmagát. Uram bocsáss meg, de ezért hogyan lehet hibáztatni valakit? Arról nem is beszélve, hogy Beatrice konyhája milliószor fel van emlegetve a könyvben, de azt Niklas csak egyszer említi meg futólag, hogy ja amúgy igen, az ő vadonatúj Volvoja sem volt egy olcsó darab és még azt is fizetni kell.

Azt, hogy mennyire nem kommunikálnak egymással tökéletesen érzékelteti az is, amikor Beatrice elmondja a válás után, hogy neki fogalma sem volt erről a rengeteg hitelről. Na dumm. Niklas még a kapcsolatuk elején felajánlotta, hogy majd ő kezeli a pénzügyeket és felelősséget vállal érte, hogy ő nem gondolta, hogy ebbe neki bele kellene szólnia.

Mindazonáltal a másik kritikus pont Beatrice munkahelye: megtudjuk, hogy Bea már régen nem szereti úgy ezt a munkát, ahogyan korábban, de, hogyan is válthatna, amikor így tud mindent elintézni otthon és a lányok körül, és mit ad Isten megtudjuk, hogy Niklas sem elégedett Beatrice munkahelyével, mert nem keres eleget és már zavarja az, hogy nem tesz hozzá többet a családi kasszához. Mi történik? Hát a nagy büdös semmi, minekután egyik sem szól egy szót sem. Ha kommunikálnának, ha elmondanák egymásnak egy egyszerű munkahelyváltással megoldódna az egész konfliktus, de nem, mindketten csak hergelik magukat éveken keresztül abszolút értelmetlenül.

Az, hogy Niklas mennyire más világban él mindvégig akkor érződik a leginkább, amikor olyan dolgokra jön rá, hogy valójában nem tudja mi a pincéjüknek a zárkódja, vagy nem tudja, hogy a konyhafelújítás alatt rendelték az ebédet. Mármint ember, hogy a francba?

És a harmadik dolog, ami a szívembe mart: ismét a konyhafelújítás epizódja, amikor Niklas a válás után átrendezi a házat és azt fogalmazza meg magában, hogy végre valami úgy néz ki, ahogyan neki tetszik, olyan színek és formák. Miközben Beatrice miért könyörgött annyit a konyhafelújítás alatt? Hogy Niklas menjen vele, hogy válasszanak együtt bútort és színeket… És édesem, ez még ekkor sem esik le neki. Hát a szívem facsarodik össze…

„Hirtelen minden olyan egyszerűnek és nyilvánvalónak tűnik. A hónapokon át tartó félelem és kétségek után jó, hogy eljutottak idáig. Elengedte Niklast. Már nem tudja, ki ez a férfi, ki az, akivé vált. Talán éveken át csak megjátszotta magát. Ezúttal azonban túl messzire ment. Nemcsak Beát hagyta cserben, hanem a lányait, Torét, Lillist és mindenki mást is. Senki nem tud vele szót érteni.”

A harmadik szakaszban pedig elérünk a dráma tetőfokához és megszakad az ember szíve. Mármint, ha eddig nem történt volna meg úgy milliószor. Niklas kegyetlensége számomra abszolút értelmezhetetlen, irracionális és felesleges. Elszakítani Beát attól a családtól, aminek több, mint 30 éve a tagja, ez nem csupán arról szól, hogy elválnak, hanem mintha Niklas gyűlölné őt és ki akarná szakítani mindenből, aminek valaha is a része volt és igazából nem tudjuk meg, hogy miért is. Az, hogy nem akarja megadni neki azt az esélyt, hogy elbúcsúzhasson Toretól, amikor a férfi ennyi idő alatt már a pótapja lett, egyenesen felfoghatatlan. Egy ilyen hosszú idő után bekövetkező válás azért nem jelentheti azt, hogy egyszerűen kitöröljük a másikat az életünkből, mintha soha nem is lett volna. Mintha soha nem is szerettem volna.

„Változtatnia kell. Nem számít, hogy mennyire fáj. Nem várhat tovább arra, hogy az élet jóra forduljon, vagy igazságos legyen. Újra el kell kezdenie élni."

A végén igyekszünk úgy tenni, mintha képesek lennénk továbblépni ezen a váláson, mintha képesek lennénk új életet kezdeni és mintha Bea is meg tudna nyugodni és feltalálni magát ebben az új helyzetben. Engem ez mégsem nyugtat meg és nem tett egyáltalán boldoggá a befejezés. Azt érzékelteti velünk a könyv, mintha Niklas abba fáradt volna bele, hogy túlságosan nagy felelősséget vállalt Bea élete felett, de közben kérlek, Beatrice mit vállalt Niklas élete felett? Hát nem adott meg neki mindent, ami egy családhoz kellett? Niklas vádolja Beát a túlzott erőszakosságáért, de hogyan is tehetett volna mást, amikor Niklast akár hetekig alig látták, aki a munkájába menekült? Megemlíti a könyv a párterápia gondolatát és én az utolsó mondatig abban reménykedtem, hogy mindketten ráébrednek a hibáikra és újra egymásra találnak, meglátják azt, hogy mit tettek meg egymásért és mit nem. De mint kiderült, ezt csak az én kislányos álomvilágom volt, amiben azt gondoltam, hogy nem tudsz valakit csak úgy kiszakítani az életedből 30 év után.

Könyvkritika 2. - Olivie Blake - The Atlas Six

Elképesztő és mégis – unalmas.

Valahogyan így tudnám összefoglalni ezt a könyvet.

Nagyon tetszett maga a téma, tetszett a Társaság, tetszett az alapötlet, tetszett minden, amikor azt boncolgattuk, hogyan is épül fel és mit kutat. Alapvetően is van egy természettudományos beállítottságom, így szeretem a gondolati sík, az asztrálsík és a valóság közötti párhuzamok boncolgatását, azt, hogy meg lehet-e állítani az időt és utazhatunk-e benne. Mi történik amikor álmodunk, álmunkban vajon lehetünk-e valahol máshol? Hogy akkor, azon a síkon is létezhet az élet? Képesek lehetünk-e többre, mint amiben élünk, vajon mások is abban a valóságban léteznek-e, mint amelyben mi, mások is azt látják-e, mint amit én, vagy lehet, hogy csak én látom azt, amit? Imádom ezeket a témákat és rengeteget tudnék róla beszélni. A végefelé és ahogyan a végén a hatalom kérdését érinti, szintén nagyon nehéz és elgondolkodtató témák, súlyos kérdések merültek fel.

„Az igazi csapda, a megbénító szörnyűség a cél nélküli hatalom volt. A végtelen szabadságot nem az emberi elmének szánták.”

És mégis … !

Már egyből aggasztott az, hogy E/3-ban íródott a könyv és nem E/1-ben, mert a narrátor szemszögéből nem annyira szeretek olvasni, mint amikor konkrétan azt érzem, mintha képes lennék belebújni a főszereplő bőrébe. De sokan ajánlották a könyvet, gondoltam ettől függetlenül képes leszek megszeretni őket. Sajnos nem igazán. Számomra nem voltak kifejezetten kiforrott személyek a szereplők és ez nekem iszonyatosan hiányzott. Egyikőjüket sem tudtam igazán megkedvelni és erre akkor jöttem rá igazán, amikor kiderült, hogy valakinek meg kell halnia, letettem a könyvet és azon gondolkoztam vajon ki lesz az és arra jöttem rá, hogy teljesen mindegy, mert egyikőjük sem fog hiányozni. És akkor éreztem, hogy nekem valami itt nagyon hiányzik. Olyan volt, mintha mind ugyanarról a tőről fakadtak volna, talán Parisa jelentett kivételt. Talán ő volt az egyetlen, akinek voltak önálló gondolatai.

„- Az önutálat felesleges energiapazarlás – jegyezte meg Parisa, és úgy hangzott, untatják Tristán legbelsőbb gondolatai. – Vagy elhiszed, hogy méltó vagy valamire, vagy nem, sztori vége. És ha nem hiszel benne – tette hozzá, miközben kinyitotta a szoba ajtaját –, akkor én semmiképpen sem akarom megkockáztatni, hogy tönkremenjen a tegnap éjjel rólad alkotott tévesen jó véleményem. ”

Parisa ezen gondolata tökéletesen összefoglalja számomra az egész könyv összes többi szereplőjét. Amit még kiemelnék, hogy számomra nevetségesek voltak ezek a – belső vívódások – elméletileg 1 évig össze voltak zárva, mégsem alakult ki senkiben sem a szeretet vagy a vágy képessége a másik iránt? Megpróbálta a könyv bevezetni a Tristán és Libby közötti vonzalmat, de valahogyan a legkevésbé sem sikerült. És ezt őszintén nem tudtame lhinni, és minél inkább a vége felé haladtunk, annál kevésbé voltam rá képes. Hogyha tudod, hogy lehet, hogy te leszel az és te fogsz meghalni, akár ma, akár holnap, de a hónap végéig biztosan kiderül, hogy ki az, akkor valóban képes lenne valaki ennyit tétovázni? Mert én biztosan nem. Talán én vagyok ennél sokkal szenvedélyesebb vagy temperamentumosabb, de főleg, ha tudnám, hogy lehet, hogy ez az utolsó hónapom, a legkevésbé sem gondolkoznék azon, hogy mitől lenne bűntudatom vagy mitől nem, hanem cselekednék. Egyáltalán nem értettem sem Libby, sem Tristán „vívódását” mintha nem felnőtt emberekről olvastunk volna…

Összességében: bárcsak, bárcsak, bárcsak kiválasztottunk volna valakit, akinek a szemszögéből lett volna megírva ez az egész és bárcsak meg mertük volna magunknak engedni életünk utolsó aktusát, mert a téma maga borzasztóan tetszett.

„Valami, ami mozgásba lendült, nem állt meg önszántából. A tudással az volt a baj, hogy a normálistól eltérő, sajátos függőséget jelentett, hogy minden más bűntől különbözött. Akik egyszer megérezték a mindentudás ízét, azokat soha többé nem fogja kielégíteni a puszta valóság tartalma. Az élet és a halál, ahogyan azt egyszer elfogadták, már nem bír jelentőséggel, sőt a mértékletesség szokásos kísértései is kevésnek bizonyulnak. Az életre, amit éltek volna, képtelenné váltak, nem illettek bele többé.”

vagy csak túlélünk?

Vajon honnan tudjuk majd azt, hogy célba értünk? Honnan tudjuk majd azt, hogy jól döntöttünk? Honnan tudjuk majd azt, hogy nem csupán megszoktuk mindazt, amink már van és nem merünk változtatni, hogy már nem merünk másképp dönteni? Mikor lehet másképp dönteni? Miért olyan nehéz felnőttként változtatni? Vajon van olyan ember, aki tényleg boldog? Van olyan ember, aki tényleg elérte azt, amire vágyott és nem csupán elérte, de az boldoggá is teszi? Van olyan, akinek bejöttek a számításai és nem csupán azért tesz úgy, mintha boldog lenne, mert úgy kell tennie? Mit jelent a boldogság? A boldogságban vannak nehézségek? A boldogság ismeri a szörnyű napokat? Vagy a boldogság maga a fejlődés? De, ha a boldogság maga a fejlődés, ami tudjuk, fájdalmas, akkor a boldogságban benne van a fájdalom is? És miért olyan nehéz fejlődni, ha a fejlődéstől jobbá válunk?

Elérni egy kitűzött célt, majd megváltoztatni, elérni egy újabbat és megint másikat keresni, kutatni mi az, ami képes lenne végigkísérni egy életen át, képes lenne támogatni, hogy mi az, amit képes lennék egy életen keresztül csinálni.

Mindenki ennyit küzd vajon azzal, hogy megtalálja a hivatását? Létezik ma még a hivatás? Vagy csak túlélünk? És, ha csak túlélünk van-e ennek értelme - tudjuk, hogy nincs - hogy nem akarunk csak és csupán túlélni, élni akarunk, küzdeni valamiért és elérni, büszkének lenni, többnek lenni, fejlődésben lenni, dinamikusan haladni előre, egyre kitartóbbnak lenni. De, akkor mégis, miért olyan nehéz? Miért olyan nehéz egyáltalán azt eldönteni, merre kellene indulni? Mások is vergődnek? Vagy mások beletörődnek abba, ha nem ők  döntenek? Elképzelt életmodellekbe és mások tudatának folytatásába?

Hogy amikor olyanok, akikre csak felnézni lehet, azt mondják, hogy nincs értelme. Akkor merre tovább és meddig képes az ember új utakat keresni? Mindig lesz egy új? Mindig lesz kiút és választás? 

Arról, hogy visszafelé haladunk és többször kérdezik azt, hogy honnan, mint azt, hogy hová.

évek telnek el

Újra és újra megdöbbent, lépésről-lépésre, hogyan képes mindig meglepni az a gondolat, hogy - mi lesz majd -, -hogyan lesz majd-. 

Korábban azt gondoltam, hogy a kétkedés nem tarthat örökké, hogy egy napon az ember felébred és már minden olyan természetesen fog menni, bemegy dolgozni, intézi az ügyes-bajos dolgait és a napok szépen eltelnek, csendesen, nyugodalmasan, terelgetve az életet a kis medrében. De ezek a napok valahogyan csak nem akaródzanak eljönni. Még mindig ugyanolyan nehéz. Még mindig, folyton kételkedem. Folyton megkérdőjelezem magam és arra gondolok, mennyire nem jól alakulnak a dolgok, mennyire nehéz minden. Mintha össze akarna nyomni.

Bár tudtam volna már korábban is, hogy a nehézségek csak sokasodni fognak és a legkevésbé sem csökkenni. Amikor igyekeztem felserdülni és minden erőmmel felfogni mindazt, ami történik körülöttem, mindig úgy tűnt, hogy felnőttnek lenni mennyire szuper lehet. Az ember oda megy, ahová akar, akkor, amikor akar, elmegy dolgozni, saját fizetése van, eltartja magát, a maga ura. Már nem függ tovább senkitől. Felnőtt, független, önálló. De rá kell jönnöm, hogy minél inkább független, annál kevésbé szabad. Minél inkább felnőtt, annál inkább megkövetelik a társadalom szigorú és elengedhetetlen szabályait. Szabályait, amelyeket igazából sokszor nem is ismerünk. Valahogyan nem magyarázta el senki. Valahogyan erről nem szól egyik fáma sem, hogyan is kellene beilleszkedni ebbe a zűrzavaros világba és úgy tenni, mintha mi is mindenki közé tartozóak lennénk, mintha nekünk is hasonló gondolataink lennének, mint mindenki másnak, mintha mi is egyetértenénk mindazzal, amit mások csinálnak. Mintha mi nem gondolnánk arra minden reggel, hogy most már biztosan vonatra szállok és talán soha többé vissza sem jövök. Mintha mi nem gondolnánk arra, hogy mára már végleg, végleg elfáradtam. 

Elfáradtam, mert annyira régóta küzdök. Küzdöttem azért, hogy szeressenek, küzdöttem, hogy elfogadjanak, küzdöttem, hogy valahol, valamikor tartozzam valahová és mégis, soha nem tartoztam sehová. Küzdöttem, hogy lediplomázzak és küzdöttem, hogy dolgozhassak és mégsem használom azt, amibe annyi időt és energiát felhasználtam. Elkezdtem teljesen másért küzdeni, hátha az majd sikerülni fog, miközben csak azt érzem újra és újra, hogy nem sikerül, hogy ez sem az igazi, hogy ez is mind csak feleslegesen van. Küzdök, hogy megértsek másokat körülöttem és küzdök a szeretetükért, küzdök azért, hogy talán egy napon én is értékesnek érezhessem magam, miközben egyre inkább kezdem azt gondolni, hogy ez most már tényleg soha nem jön el. És látok másokat, akik ugyanezekkel küzdenek. És már csak azon gondolkozom, hogyan lett itt minden ilyen elbaszott. Hogyan élhet ennyi boldogtalan ember ennyi elvárással maga körül és mások felé, miközben lassan ki sem látunk a fejünkből a sírógörcsök közül? 

Ha valaki még gyerekként elmondta volna, hogy felnőttnek lenni még annál is sokkal rosszabb lesz, mint amikor tizenévesen mások önkényének kiszolgáltatva próbálsz lavírozni, talán jobban kihasználtam volna, talán onnan is minden szomorúságomat megspóroltam volna mostanra. 

Hogyan tudja az ember átállítani magát arra, hogy mostantól másképp gondolkozom. Mostantól másként látom majd. És legfőképpen, mit kellene látni? 

Hogy erről senki nem beszél. Beszélünk a múltról, beszélünk arról, hogyan kellene feldolgozni minden gyerekkori traumánkat, hogyan kellene feldolgozni, amikor meghal valaki, beszélünk a gyászról, beszélünk a jelenről, hogyan kellene benne élni, hogyan kellene a mai napra koncentrálni és hogyan kellene nem szorongni a jövő miatt. Beszélünk arról, hogy talán nem kellene annyira nagyon előre tervezni és akkor talán a szorongásaink is csökkennének, hogy ne legyenek álmatlan éjszakáink, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan gondoltunk volna, hogy fog. Hogy hogyan kellene továbblépni a veszteségeinken, hogyan kellene a hátunk mögött hagyni mindazt, ami velünk történt, még arról is beszélünk, hogyan kellene újra és újra felállni és lépni még kettőt, hátha az majd ott és akkor jobb lesz vagy legalább annak fog tűnni. 

Hogy még mindig, az elmúlt évek óta is, túl sok a kérdés és túl kevés a válasz.

Hogy évek telnek el, és soha nem lehetünk biztosak abban, hogy a döntések, amelyeket meghozunk, tényleg, valaha is minket fognak szolgálni, hogy azok tényleg, valaha is jónak bizonyulnak majd.

Hogy nincs jó vagy rossz döntés, csak döntések vannak, és, ha nem döntünk, az is egy döntés.

Hogy továbbra is, ezzel az aggyal, ebben a világban, hogyan kellene tovább létezni.

mindig

gyerekként nem sok miről volt fogalmam ebben az életben,
de egy dolgot mindig is egészen jól tudtam
mégpedig, hogy írni szeretnék
hogy ezaz egyetlen dolog, ami igazán boldoggá tesz
amikor elmerülhetek a gondolataimban, leírhatom

történeteket kreálhatok

majd aztán valahogyan ez lett az a dolog,

amit úgy igazán,

nem tettem soha 

soha nem lettem író 

lettem blogger, írtam novellát, jelentem meg antalógiában

de soha nem lettem író

azt mondják pedig, gyerekként tudjuk, hogy mit akarunk,

egy gyereknek mindig igaza van 

ebben egyetértünk, mármint abban, hogy egy gyerek nem hazudik 

mert egy gyerek még képes megélni és őszintén kifejezni azokat az érzéseket

amelyekre mi már nem leszünk képesek soha 

gyerekként még elhiszed, hogy van értelme vitatkozni

hogy az igazság mindig győz

és a szeretet mindenre képes

felnőttként viszont 

elvársz dolgokat

miért nem tudja

miért nem egyértelmű

miért kell újra elmondanom 

felnőttként elfelejtünk szeretni és 

megtanulunk elvárni dolgokat

majd csodálkozunk csalódottságunkon

talán ezért nem lettem író

a csalódottságom miatt

mert még mindig hiszem, hogy az igazság mindig győz

és a szeretet mindenre képes

hogyan mesélsz

minden lap szélén van pár kacska betű, amelyek mesélnének is valamiről, 

meg nem is

olyan jelentéktelennek tűnnek, ha csak munka közben fél pillanatra odanézel, 

miközben azon gondolkodsz, mit írj is a saját papírod szélére, 

amit már amúgy is összegyűrtél.

szeretem a terveket és szeretem mindazokat, akik terveznek,

igazán kedvelem azokat a fura kis irkafirkákat a papír szélén, 

mert ez azt mutatja, hogy élünk, hogy igen, itt vagyunk és nem csupán vagyunk, hanem élünk

mert lehet beletörődni, lehet mit sem szólni, lehet békésen élni

de mi értelme csak úgy nap, nap után ugyanazt tenni?

Utunk

Az utóbbi időszakban igencsak elveszítettem önmagam, valahol ott voltam magamban, miközben valahogyan mégsem. Nem tudtam mit szeretnék, hogy hová tartok, mi azaz út, amin éppen keresztülhaladok és összeségében, hová fog vinni, van-e értelme, mit ad hozzá az életemhez? Egyszerűen úgy éreztem egy zsákutcába érkeztem és egyáltalán nem láttam a kiutat. Nem tudtam mit kellene csinálnom, hogyan kellene csinálnom, miért érzem annyira rosszul magam és mitől lenne jobb. Úgy éreztem még saját magamon sem tudok segíteni, pedig az már tényleg egy elég nehéz helyzet. És mégis, fogalmam sem volt, hogy mihez kellene kezdenem magammal, hogy mit várok az élettől, mit szeretnék. Ki akarok lenni és azon az úton én most hol vagyok? 

Mindvégig azt hittem, hogy rosszul oldottam meg ezeket a problémákat, ezeket a kérdéseket, de most, hogy úgy érzem az út végére értem, rájöttem, hogy a lehető legjobban oldottam meg. Időt adtam magamnak. Időt adtam magamnak arra, hogy kipróbáljam azokat a dolgokat, amelyeket mindig is szerettem volna, és időt adtam magamnak arra is, hogy megemésszem, hogy ezek a dolgok nem kifejezetten képezik az utam részét. Rájöttem, hogy az út nem csak arról szól, hogy tudom, hogy hová tartok és mindvégig, egyenesen húzok a cél irányába. Az út magáról az útkeresésről is szól. Ez is része az életünknek akár el akarjuk fogadni, akár nem. Nehéz, mert ebben az időszakban az ember annyira hasznavehetetlennek érzi magát, úgy érzi semmi sem sikerül, semmi nem akar a jó irányba haladni és a feszültség egyre inkább csak nő és nő, de a dolgok még mindig nem sikerülnek, és az út, amit követni kellene még mindig nincs meg. 

És akkor egyszercsak eljön az a reggel és eljön az a beszélgetés, amikor az emberből kipattan egy olyan ötlet, ami mindig is ott volt valahol, mindig is ott motoszkált, de sosem merte kimondani. Nem merte, és más ötletekkel rukkolt elő, hátha azok majd elnyomják, helyettesítik és akkor nem kell vele foglalkozni. De az élet nem így működik. Az élet ösztönöz arra, hogy mind elérjük azt a sikert, azt az utat, ami a miénk.  

Sokáig azt hittem már nem fogok többé írni, nehéz lenne megmondani, hogy nem akartam írni vagy nem mertem, de talán az lenne a legpontosabb, hogy nem néztem szembe azokkal a dolgokkal, amelyekről lehetett volna és így inkább nem is tettem. Nem néztem szembe azzal, mennyire megragadtam az életemben és nem tudtam, hogy hová tartok. Semmiféle kézzelfogható ötletem nem volt arról, hogy mihez szeretnék kezdeni vagy, ha volt is, nem tudtam, hogyan valósíthatnám meg. Így valahogyan csak eléldegéltem, gondolkozva, keresgélve, fel-felbukva. De utólag már látom, mennyire szükségem volt arra, hogy a dolgok egyszerűen csak megtörténjenek velem és mire teljesen elvesztem és összezavarodtam, addigra meglett a megoldás is és a bátorságomat is összeszedtem valahol. Hiszen nem elég meglelni azt, amire vágyunk, össze kell szednünk minden erőnket és bármilyen rémisztő is a cél, neki kell vágnunk az útnak. És mindig emlékezzünk, ha nem elég rémisztő a cél, talán nem is a miénk.

Megoldást akarva

Szeretjük azt mondani, hogy minden rendben van és még inkább szeretjük ezt is gondolni, és őszintén hinni benne. Nem szeretjük meglátni, ha problémáink vannak, nem szeretünk szembenézni vele és talán a legjobbnak gondoljuk egyszerűen csak tudomást sem venni róla. Hiszen egyébként beszélni kellene róla. És, ha beszélni kell róla, akkor mindenképpen létezik és akkor meg kell oldani, de nem csak, hogy meg kell oldani, de mi van, ha a másik fél álláspontja valami teljesen más, mint a miénk. Majd azt mondja, hogy mi túlzunk, - talán tényleg túlzunk - vagy csak - szándékosan - generálunk problémát. Sőt, közösségünk nagyon szereti azt mondani, - nekünk, nőknek, mindig van valami bajunk -. 

Igen, a párkapcsolati nehézségekről írok és arról írok, hogy előbb-utóbb kénytelenek vagyunk szembenézni ezekkel a nehézségekkel, amelyek sokszor egyáltalán nem annyira szörnyűek, mint amilyennek mi látjuk őket. A legnehezebb meglátni ezeket a dolgokat és elfogadni, hogy léteznek, elfogadni, hogy oda kell menni a másikhoz és azt mondani, hogy nekem most valami nem jó. És nem arról van szó, hogy nem szeretlek vagy, hogy nem akarom ezt a kapcsolatot, hanem egyszerűen arról, hogy ez a valami most nekem nem oké. 

Minden kapcsolat más és másra épül, de talán azt elmondhatjuk, hogy a legnagyobb problémánk ezekben az esetekben a félelem. Félünk elmondani és felhozni ezeket az témákat, mert félünk, hogyan fog reagálni a másik, mit fog mondani, mi van akkor, ha elhagy? De vajon tényleg félnünk kell ezektől a kérdésektől? Mert, ha nekem most nem jó és nem is tudjuk megoldani, akkor igazából, mi értelme az egésznek? Ha pedig meg tudjuk beszélni és érdemben tovább tudunk haladni, akkor azzal csak nyertünk, nem? Akkor azt úgy hívjuk, fejlődik a kapcsolatunk. 

Meglepődnénk, hogy hányszor hallgatunk el apróságokat a másik elől, csak azért, mert nem akarjuk megbántani, mert nem akarunk problémát, de, amikor elkezdünk ezekről beszélni, kiderül a másik fél nézőpontja és az, hogy ő hogyan éli meg. És egy kapcsolatban nem csak az egyik vagy a másik fél létezik, hanem mindkettő. És ehhez mindkét fél nézőpontjára szükség van. Szükség van arra, hogy ne csak drámaian előadjuk, hogy nekünk mi bajunk van, hanem végig is hallgassuk, hogy ő mit gondol és miért teszi azt, amit. Megérteni a másik felet. És ezt nem lehet kiabálva, nem lehet hisztérikusan előadva. Ezt csak csendesen lehet, kedvesen, felnőttesen. Megoldást akarva. És akkor, megtalálunk mindent, amit keresünk. Megtalálunk minden választ, mert a válaszok mindig ott vannak, csak akarni kell megtalálni őket, akarni kell megérteni őket, és lehet, hogy nem mindig szimpatikusak, sőt, sokszor egyáltalán nem támasztanak alá minket. De a válaszoknak ez a lényegük, hogy valami újat mutassanak. 

És virágcsokrot sem hoz

A megemlékezésnek nincs időpontja és nem is szervezheted meg. 

A megemlékezésnek nincs évfordulója. Amikor itt van, csak elegánsan berúgja az ajtót és még virágcsokrot sem hoz. Csak jön. Másodpercek alatt. És, amikor megérkezik, az arcodba ordít, majd néma csend következik. 

És nincs semmi. Nincs semmi csak a hatalmas űr és azok a szavak, amelyeket utoljára mondott, azok a tettek, a mosolyok. És nincs semmi. És a legkevesbé sem akaratlagos. 

Jön, eltipor és valami olyasmit kérdez, hogy emlékszel még? 

Igen? Rendben van. Akkor most megyek. Ne haragudj. 

És nem haragszol. Állsz még mindig némán, miközben te csak egy pohár vízért mentél a konyhába, de a hideg csempén, ahogyan a csapot nyitottad, valami eszedbe jutott, ami elindított minden mást is, de arra már nem emlékszel. Akkor megnyílt az űr és valaki ordítani kezdett, miközben síri csend volt és nem tudtad eldönteni, ha tudod, hogy ordít, miért nem hallod, és hallod, de közben mégis, csak a csend. 

Csak a csend és a hideg konyhapadló, meg a vizes pohár. Nincs virágcsokor és évforduló sem, de ez mindegy, ezt már megbeszéltük. Megbeszéltük. Másodpercek alatt és most már minden rendben. 

Már hallom, hogy folyik a csap, és mire elzárom eltűnik az űr is. 

Pedig az űr néha maradhatna. 

Emlékeztet.

Emlékeztet arra, amit oly sokszor elfelejtünk. Kik voltunk és mivé lettünk. Hogy a virágcsokor nem tesz semmit. 

Rendben van. Akkor most megyek. Ne haragudj. 

2020.08.26

Ahogyan ma szeretem magam

Ki tudja, talán igaz a mondás, hogy minden kis apróság jel lehet az életünk számára. Egy-egy apró kis szösszenet, egy fél mondat, amit épp, hogy csak fél füllel kapunk el. 

Aztán valaki megismétli, talán éppen te saját magadnak és elkezdesz rajta gondolkozni, és arra juttat, hogy igazából miért ne, miért ne próbáljam meg. És most nem a hatalmas, mindent elsöprő ötletekre gondolok, mert szerintem a hirtelen jövő, hatalmas ötletek nem léteznek, vagy, ha mégis, nagyon ritka, olyannyira, hogy teljesen feleslegesen várni rájuk. A hatalmas, mindent elsöprő ötleteknek alapja van. Nagyon szilárd, hosszú idő alatt kiépített alapja, amit az apró dolgok építettek fel. 

Ma talán csak egy gondolat, csak egy kicsinység a többi mellé, de el fog jönni az a nap, amikor ez a sok kis ötlet adni fog egy hatalmasat, lesz egy, ami elhozza a tökéleteset. Ezért fontos figyelni az apró dolgokra, mert nem tudhatjuk, lehet, hogy egy először bugyutának tűnő dolog közben megismersz valakit, akinek a személyisége befolyásol majd, elgondolkozol miatta az életed egy részén. És abból a gondolatból egy újabb és egy újabb születik majd, és én nagyon szeretem ezt, nagyon szeretem azt, ahogyan az agyunk képes működni, ahogyan képesek lehetünk a megérzéseinket és az agyunkat egészen egy hullámhosszra hangolni és így pozitív irányba sodorni egy picit az életünket. Nem hiszek a nagy változásokban, nem hiszek a hirtelen és mindent eldöntő pillanatokban, az apró kis dolgokra tudok csak koncentrálni, magamra, a megérzéseimre.

Nyilvánvalóan nem valós

Amikor tindézserkorom fejlődő szervezetét éltem, azt hittem felnőttnek lenni egy egészen másfajta gondolkodásmódot jelent majd, hogy az évek alatt az újból és újból eljövő reggelek során fokozatos fejlődés következik majd be és mire odáig érek, egy egészen új ember leszek. De mire idáig értem, az újból és újból elkövetkező reggeleken kívül, igazából semmiféle említésre méltó katartikus élmény nem történt ezeken a reggeleken. Így az újabb és újabb napfelkeltéken egyre frusztáltabb lettem. Rájöttem, hogy egyáltalán nem értem az élet és fejlődéstörténetünk működését. Mikor leszek már felnőtt? Mikor változik már meg ez a gyerekes gondolkodásom, mikor fognak majd nekem is azok a felnőttes dolgok járni a fejemben? És akkor azon kezdtem el gondolkozni, igazából milyen változást is várok és mi az, aminek történnie kellene? Arra jöttem rá egy reggelen, hogy miközben mindvégig abban a hitben éltem, hogy úgy gondolkodom, mint egy tizenhat éves, igazából már régen nem gondolkodtam úgy. Voltak bennem vonások, voltak bennem újra és újra visszatérő negatív gondolatok, amelyeket, mint valami mantrát hordoztam magammal és úgy éreztem kiírthatatlanok, de ezeken a visszatérő negatív gondolatokon kívül, mi maradt még? Talán csak, ami engem, magammá tesz, semmi más. A történtek, és nem a reggelek változtatnak meg minket, ami ma már egészen magától értetődő. De akkor miért gondoltam arra utam során annyiszor, hogy miért gondolkodom még mindig így? Miért nem voltam megelégedve a saját hozzáállásommal? Mindig a jobbra törekszem, hogy a lehető legelfogadhatóbb legyen a viselkedésem minden szituációban, de vajon ez csak a kötelező társadalmi normák, csak egyfajta társadalmi kényszer vagy valóban én várom el ezeket magamtól? 

Az utazás során egy délután hasonló gondolatok jártak a fejemben, azokra a problémákra koncentráltam, amelyekre régen, még gyerekként, de mi van, ha én valójában sosem lehettem igazán gyerek? Ha azok a problémák valósak voltak már akkor is? Ha az azóta elnyomott gondolatok nem véletlenül kínoznak ma is? Úgy döntöttem számba veszem ezeket a negatív dolgokat, amelyek ma is úgy meghatározzák az életem és ez meg is történt, de egyszerűen nem tudtam velük mit kezdeni. Azt mondják erre, meg kell fogalmazni miért határozza meg az a bizonyos dolog bármilyen mértékben is az életet, miért vált ki érzelmet és akkor már egészen könnyű kezelni. És így, egyszercsak tényleg, mintha valamiféle változás következett volna be. Bennem és a viselkedésemben egyaránt. Nyitottabb lettem, mintha elengedtem volna valamit, mintha rájöttem volna valamire, ami eddig egészen mélyen nyomasztott és felismerésemmel egyetemben el is engedtem volna azt a frusztrációt, amit okozott. De, működésünk következményeképp, ahogyan egy frusztrációt képesek leszünk elengedni, tudatalattink újabb és újabb megoldatlan problémákat zúdít ránk, mintha egy elzárt emlékdoboz tárulna fel a legváratlanabb pillanatokban. Miért kezdtem el erre hirtelen emlékezni? Ezer éve történt! És akkor hirtelen rájön az ember lánya valamire. 

Tinédzserkorom fejlődő szervezeteként nem gondoltam volna, hogy minden problémám megoldása valójában én magam leszek. Gondoltam én a munkára, hogy majd biztosan akkor, amikor sikereket érek el, színes karriert, amiért majd büszke leszek magamra, hogyha majd párom lesz, aki szeret és támogat és ennek fényében és szeretetében úszom majd. De rá kellett jönnöm arra, hogy semmi nem hozhat igazi boldogságot, ha te magad nem vagy tisztában a saját elnyomott élményeiddel, gondolataiddal, amelyek néha napján csak egy-egy búslakodó mantraként hangzanak a fejedben. Nagyon nehéz szembenéznie az embernek a saját boldogtalanságával, főleg akkor, ha a leghalványabb fogalma sincs arról, miért érzi magát olyan elcseszettnek, amikor őszintén minden rendben van az életével. Miért nem tud igazából büszke lenni magára, a várt dolgok miért nem hoznak akkora boldogságot, mint amekkorát valójában várt? Miért érzi magát huszonhárom évesen annyira kiégettnek, miért érzi azt, hogy most akkor vége mindennek, hogy ennyi volt az egész, amit keresett, holott nyilvánvalóan nem. Miért kerítenek magába olyan gondolatok, amelyek nyilvánvalóan NEM VALÓSAK? 

Mire csak azt a választ találtam eddigi kutatásaim során, hogyha mi hazudunk az elménknek, akkor előbb-utóbb az elménk is elkezd hazudni nekünk. Avagy: elhiszi, amit mondunk neki. 

Hiszen, ha az utunk végén sikereket érünk el, de ez nem boldogít minket, akkor kiderül, hogy valójában az nem a mi sikerünk volt, mert, ha a mi sikerünk lett volna, akkor elhozta volna a boldogságot is. De, ha másnak akarok megfelelni, ha más elvárásait követem és másra hallgatok arról, hogy nekem mi lesz a jó, az valójában neki lesz jó. Azaz ő sikere, hiába én követtem el, ő akarta látni azt, amit én elértem, hogy elmondhassa, hogy elértem, de azaz ő élete, az ő dolga, azok, azok a dolgok, amelyeket ő akart elérni. Nem én. És, ha olyannyira vágyunk valaki szeretetére és elismerésére, képesek vagyunk elhinni, hogy igen, én ezt akarom, igen, én pont erre vágyom. Igen, ez szuper lesz nekem. És hihetetlen, hogy mennyire elragadtatóan vagyunk képesek küzdeni azokért a dolgokért is, amelyek minket egy cseppet sem érdekelnek. Hiszen ott vannak a sikerek és nem tudunk velük mit kezdeni és egyszerűen nem értjük. Egy kumma szót sem értünk abból, ami történik körülöttünk, de mindegy, örülünk, mert örülni kell, hiszen nézd meg, boldog. 

De, az is lehet, hogy valóban az én sikerem, hogy tényleg ezt vártam, csak annyira vágytam valamiféle katartikus élményre, hogy minden csalódásomat mindössze ez okozza. 

A napokban azt olvastam, hogy gyerekkorunk meghatározó élményei, valójában még annál is sokkal meghatározóbbak, mint amire így első blikkre gondolunk. Hogy gyermekkorunkban megélt sikerélmények és a körülöttünk lévő szeretet, hogyan befolyásolja azt, hogy a későbbiekben hogyan állunk majd a munkánkhoz, mennyire tudjunk majd átélni a sikert, a munka okozta boldogságot, és mennyire leszünk folyton önmagunkban kételkedők. 

Valahol nevetséges, nem? Öt évesen történik veled valami, és még huszonhárom évesen is erről írsz.