Macskaszőr

Ott ült. Ott ült azon a macskaszőrös kanapén, most is, mint bármikor máskor. Nem volt érdekes. Sem a kanapé, sem ő, sem a macskaszőr. Nyálcsorgató macska balra kunkorogva. És ez sem. Csak ott ült. Ült és órákon keresztül bámulta a telefonján felbukkanó színesen villogó képeket. Gondolkozott. Mi kellene hozzá. Ez járt a fejében végig. Mi kellene hozzá. Mi kell egy magazinhoz, gondolkozott. Magazin. Szótagolta magában újra és újra. Ma-ga-zin. Magazint akarok. Mondta. Kit érdekel minden más, ha írni is lehet. Írni. Amit mások olvasnak és ez mindenkit szórakoztat. Szórakoztatni. De mi szórakoztat még itt bárkit is. Micsoda. Törte a mákját és azt gondolta minden szemcséje már porrá vált, mégsem jut semerre. Csak azt tudta, hogy akarja. Ezután már nem gondolkozott a magazinon. Arra terelődtek a gondolatai mikor akart utoljára ennyire valamit. Aztán arra, hogy mindig mindent megkapott, amit igazán akart. Ami igazán az övé volt. A kettő meg teljesen különböző fogalom. Arra gondolt mit is jelent akarni és azt teszi-e. Akar-e. Hirtelen bűntudata lett vergődése közepette és a macskaszőrre gondolt. A macskaszőr megnyugtatja. Főleg, ha szuszog és nyálcsorgat. Elhatározta, tesz valamit. Hiszen akar egy magazint.

Hová utazunk?

Van egy kedvenc témám, számomra végtelenül elgondolkodtató. A lényegi, legfontosabb kérdése pedig az, hogy a tragédiák vajon elkerülhetőek-e vagy kötelező a bekövetkezésük? És ezt ki mondja meg igazából? Minek a függvénye mindez? 

És én itt tragédiának nevezek most mindent, ami bármilyen negatív esemény, amely befolyásolja az életünket. Például: Kitaláltam, hogy melyik trolival szeretnék bemenni a városba, egyébként is késésben voltam már, siettem, de amikor bezártam az ajtót és rohantam volna le a lépcsőn, az jutott eszembe, hogy esni fog ma az eső és vissza kellene mennem az esernyőét. Hirtelen ez az ötlet megmagyarázhatatlannak tűnt. Késésben vagyok, futott át egy pillanat alatt az agyamon, nem kellene visszamennem, gondoltam, le fogom késni ezt a trolit és akkor már tényleg 10 perccel is később érkezem majd meg. - nem baj - mondta ez a fura hang - menj vissza érte. És visszamentem. 

Utána hallottam, hogy balesetezett az a troli, amivel aztán az esernyő miatt, nem mentem. Nem volt durva, szinte nem is sérült meg senki. De akkor is. Hogyan befolyásolná az most az életemet, ha láttam volna, hogy nekicsapódunk valaminek? 

És mi volt az a hang, ami utasított szinte, hogy menjek vissza? Hogy késsem csak le, az a jobb? 

Azóta figyelek. Folyton és mindenre. Vajon az, hogy azt elkerültem magával vonz majd egy másikat? Vagy akkor ezzel meg is úsztam az egészet? És akkor most melyik a sors vagy egyáltalán létezik-e? És ez a hang vajon olyan intuíció lenne, amely képes befolyásolni a sorsunk alakulását? Eszerint lenne egy, az intuíció által élt életünk és egy, amelyiket a saját makacsságunk alakítja? 

Van, aki azt mondja, mindenképp ugyanazt az életet fogjuk leélni, amit nekünk szántak, csak, ha nem hallgatunk a belső hangunkra, akkor egy sokkal hosszabb és bonyolultabb úton jutunk el addig, ameddig kellene, ahová kellene. Hogy az ezéleti dolgainkat mindenképp meg fogjuk tanulni, bármennyire is ellenállunk. Bármennyire is akarnánk tudatosan vagy tudatalatt más életet élni. 

De vajon mi van akkor, ha hallgatunk erre a manóra ott benn? Erre a kérdésre keresem a választ. 

Ki tudja, talán egy életen át. 

De egy valamiben biztos vagyok: Az a belső manó sokkal bölcsebb, mint én: a belső manó jobb döntéseket hoz, mint az első felindulás. Olyankor a dolgok valahogyan sikerülnek, helyesebbek, jobbak.