Mersz tenni érte?

     Tudod, van egy gondolat, ami újra és újra szembejön velem, az utcán, az életben és valójában mindenhol, mindannyian ismerjük, mindannyian tudjuk, hogy mi ez, mégis folyton elfelejtjük, mégis folyton emlékeztetni kell rá, engem is, én is folyton elfelejtem, én is hibás vagyok. És ez a gondolat az, hogy amíg nem akarunk meglátni valamit, addig soha nem fogjuk megtalálni, mert beszélhetünk sok mindenről, és akarhatunk sok mindent ettől az élettől, de semmit nem fogunk addig megtalálni, amíg valójában nem akarjuk meglátni, amíg valójában lelkileg nem vagyunk felkészülve rá. Arra az új munkára, arra a lakásra, arra a boldogságra, bármire, mert, azt hiszem ebben az életben még a jó dolgokra is fel kell készülni, mert még az is lehet sok, még arra is mondhatjuk, hogy ez már túl sok, ezt az én lelkem már valahogy nem bírja. Merj nyitott lenni, merj akarni és merd meglátni azokat a lehetőségeket, azt amit akarsz, mert, amíg te nem mered, senki nem akarhatja helyetted, addig senki nem fogja meglátni helyetted, senki nem fogja megszerezni őket és a kezedbe adni, hogy nézd, itt van, és, ha még meg is tenné, talán akkor sem látnád és tudnád elfogadni. Szóval azt hiszem az egyik legnagyobb dolog, amire szükségünk van ebben az életben, az a bátorság. Bátorság az élethez, bátorság a szeretethez, a szerelemhez, bátorság a boldogsághoz, bátorság a kihívásokhoz, bátorság a félelmekhez. Bátorság. Bátorság a bátorsághoz.

De Kedvesem, az élet így van jól, az élet akkor kedves, amikor zajlik

Mindenki jött valahonnan, mindenkinek van múltja, mind éltünk már meg poklokat és magasságokat. És most, amikor megismersz valakit, számít ez? Számít, hogy mit tett eddig vagy hogyan élt? Nem, minden bizonnyal nem. Nem tesz hozzá és nem vesz el abból, ahogyan most lehettek, most lehetnétek. Mégis folyton az agyadba kúszik, igaz? És nem érted miért, miért érdekel annyira mi minden történt már, hogyan alakult ki azaz ember, aki ma ő. És, hogyan alakultál ki te. Érdekes az ember, mindent akar tudni és semmit. Zavarja, ha olyat tudott meg, amit nem akart és az is zavarja, ha nem tudja meg. Minden frusztrálja. Sokszor csak bután pislog, máskor meg épp megváltja a világot. Alakítja az életet, variál, kombinál, szervez, tervez, aztán újratervez, új lehetőségek, mindig, valami új. Régen azt mondta az a néni, amikor már nem bírtam a folyton zsongást, hogy de kedvesem, az élet így van jól, az élet akkor kedves, amikor zajlik, megnyugodni, nem, megnyugodni mindenki csak a legvégén fog. Sokáig nem értettem, sokáig nem tudtam vele mit kezdeni, de én csak pihenni akarok, mondtam folyton, fáradt vagyok. Ma már nem mondom, ma már azt mondom, ha valaki kérdezi, hogy zajlik az élet és ez így van jól, valamit mindig tenni kell, valamerre mindig menni kell, szervezkedni, intézni, de az élet így kedves, így adja a lehetőségeket, a pillanatokat, a szeretetet, a szerelmet. Az élet mindig kedves hozzánk, mindig értünk működik, csak meg kell látnunk, mernünk kell élni vele. Nehéz, nehéz mindig lendületben lenni, én ezt tudom, olyannyira tudom, mint bárki más, mindenkinek megvan a maga fáradtsága, amikor azt mondja, nem, tovább már biztosan nem megy, aztán mégis lép még kettőt. Mégis van még bennünk, mindig van. Ezt el kell fogadni, ezt a kedves kis nyüzsgést körülöttünk és hinni, hinni, hogy ez így a jól, hiszen ő mondta, az élet úgy jó, ha zajlik, nem olyan nagy baj ez, megnyugodni majd a végén, tudod, amikor már semmi nem számít, de ma még minden itt van, végtelen lehetőségek halmaza.
S, ki gondolta volna, hogy egy nap itt leszek, hogy én mondom, milyen kedves.

Megéri-e az a néhai 20 perc plusz, ezt a majd' 4 év rohanást?

Ott álltam, mosogattam azt a fura alakú gömblombikot, 500cm³, az már mennyiség, vannak itt kisebbek is, de ennek most semmi jelentősége, vagyis de, csak ennek lenne most jelentősége, csak ennek kellene, hogy legyen és mégis, csak én állok már itt és mosogatom ezeket a furákat. Mindenki elment már. Mindenki kapkodott, minél hamarabb vége legyen és mehessen már, haza vagy relatíve, bármerre, csak innen ki. Csak legyen vége. Ez minden. 

De valójában ez nem meglepő, itt mindenki csak ezt várja, az is, aki oktatja, csak fejezzük már be, miért kell ennyiszer elmagyarázni, na jó, nem mindenki, nem minden labor ilyen, de az a pár már elég volt ahhoz, hogy belénk ezt ültessék, hogy menjünk már. Mennyire vártam, hogy idekerüljek, most viszont mindenki csak rohan és nem csodálkozik rá milyen érzés mosogatni ezeket a fura lombikokat, és közben kibámulni az ablakon a havas tetőkre. A világ tetején vagyunk. Nem, nem vagyunk, csak lehetnénk, ha nem rohannánk ennyire. Mi értelme van így bárminek is, mi értelme ennek az egésznek, ha csak arról szól, hogy gyorsan dobáld össze, meg sem beszéljük, csak csináld, csak mozogjon a kezed, mint aki épp megőrült és egyébként is, miért gondolkozol, miért toporogsz és bámészkodsz itt, kész vagy már? Már csak tíz perc van. Mindjárt vége. Kész vagy már? Maguk eddig olyan jól haladtak, most meg csak nézelődnek. És könyörgöm, ez miért baj? Miért baj, ha rácsodálkozom? Ha rácsodálkozom mindarra, amit tanulok, mindarra, ami szépen kibontakozik a kezeim közt, hogyan lehetne megszeretni olyasvalamit, amire időd sincs igazán? Amiből csak annyit látsz, mennyire kellett sietni, hogy minden kis részletével beleférj a kiadott időbe, hol itt a természettudomány, hol van itt a szerelem? És, hogyan várunk mi tudósokat és kutatókat, igazán jó embereket ebbe a világba, ha így oktatunk? Ha azt ültetjük az emberbe, már fiatalként, hogy igen, legyen pontos és járjon a keze, minden egyéb pedig senkinek sem számít. 

Mikor fog eljönni az a pillanat, amikor valaki odajön és azt mondja: Ugye milyen csodás? Mikor fog valaki sürgetés helyett egyszerűen valami kedveset mondani, mondjuk azt, hogy nézze csak, milyen érdekes! Mert igen, ez érdekes! Ezért jöttünk ide, így kezdtük, hogy ez a mindenünk, most pedig ebből semmit nem látok, semmit nem látok azokból az emberekből, akikkel kezdtem. Mind fáradtak és kimerültek, elhasználódtak, mint egy elem a munka során, pedig még csak huszonévesek és ezt teszik velünk, kiölnek belőlünk mindent, amivel kezdtünk, ami miatt szerettük ezt, majd pedig csodálkoznak. Talán nem kellene. 

Már senki nincs itt. Egyedül mosogatok, egy cseppet sem zavar, tetszenek ezek a furák, ahogyan megtisztulnak a kezemben, ahogyan köpenyben nézelődöm a havas tetőkre, hiszen ezért jöttem ide, ezért az érzésért, hogy ezt átéljem. Azt mondod lassan dolgozom, hogy szöszölök, hogy már mindenki végzett, igen, én is végezhetnék, de nem azért kezdtem el, nem azért vagyok itt majd' 4 évet, hogy rohanjak. Komolyan, ha felteszed magadnak a kérdést, megéri az a plusz 20-20 perccel hamarabbi ebéd és cigaretta, amiért minden labort összecsapsz, megéri ez a 3 és fél évnyi rohanás? Komolyan? Nem vagy még fáradt, nem égtél még ki, nincs már eleged az egészből? De. Tudom, hogy de, de akkor miért? Miért csinálod, miért teszed ezt magaddal, miért nem állsz meg egy kicsit és nézel körül valójában miről is szólnak a napjaid, miről is szól ez az egész? 

Az, amikor munka közben egyszerűen megállsz és megnézed mettől, meddig jutottál már, hogy honnan indultál. Mert én emlékszem, emlékszem arra a másik laborra, amikor még kezdtem, akkor még nagyon ideges voltam, szinte remegtem, lassan mosogattam, nehogy elejtsem valamelyik furát, azóta már nagyon sok furát láttam összetörni és nézd, semmi baj nem történt, és tudod milyen jó érzés ma már nyugodtan csinálni mindezt, látni a folyamatot egyben és egészében? Úgy, hogy tudom, van értelme? Hogy ti, akik még velem voltatok miért csináljátok ezt a kapkodást, mi mondd, akik ide járunk, miért úgy fogunk fel mindent, hogy csupán legyünk túl rajta? Milyen élet ez? Miért éli ma úgy az életet egy huszonéves, hogy csak legyen túl rajta? Fiatalok és egészségesek vagyunk, mi meg folyamatosan mindenen csak túl akarunk lenni. Mérges vagyok, mérges vagyok az oktatásra, amiért ezt ülteti belénk és önmagunkra is amiért hagyjuk mindezt.