kávéillat lengi át a szobát

Óvatlanul, kiborítottam a kávém.

Az egész halványkék bögrével, teljes űrtartalommal,

a rejtvényemre, pedig új volt. Nem kapkodtam,

nem kezdtem el törlőrongy után rohanni, ültem ugyanúgy,

ugyanott, nem káromkodtam, néztem szótlanul.

Figyeltem, hogyan mosódnak el a filccel írt számok

a puha papírlapon a forró kávétól, hogyan itat át az elsőtől

az utolsóig minden oldalt, lassan folyva végig,

nem hagyva érintetlen szigetet. Nem sietett, az övé volt.

Pont, mint mi. Kávéként átitattál,

mintha csak puha papírlap lennék,

 hiába száradok meg, bennem maradsz lenyomatként,

mint a kávészín a száraz, zörgő lapokban.

összedobott esti furgon

A furgon megállt a ház előtt, hangos dudaszó harsant, miközben az előszobában, az asztalnál ültem és a tételeimet írtam. Nem engem vártak, nem nekem szólt, nem az én ajtóm csapódott ki, majd vissza be és nem én trappoltam végig a lépcsőház lépcsőfokain, mégis, még az én gyomrom is görcsbe rándult. Nem egy szívderítő találkozás vette kezdetét. A veszekedés halk volt és a kocsiban zajlott, megkímélték ezt a csendes utcát, és bár az asztalomnál maradtam tovább írva rendületlenül a szerves kémiát, hallottam, ahogyan valaki kárörvendő mája borzasztóan sajnálja, hogy nem hallja a vitát. Ismét ajtó vágódott ki, majd be, de ez most a furgoné. Egy női hangot hallok "majd, majd, majd mindig csak majd, majd változol, majd rendbe jönnek a dolgok, majd..." - mély sóhaj, kapucsukódás, halkan sétált fel. Túl jól ismerem ezt a mondatot.


Majd.
Majd holnap, majd a jövőhéten, majd, most nem jó, szóval majd.
Majd egy óra múlva elmondom, majd később elküldöm azt az üzenetet, majd bocsánatot kérek, majd elkezdek tanulni, nem most, de nem sokára. Most sincs fontosabb dolgom és most is megtehetném, de nem, lesz még rá idő.  Idő. Milyen képlékeny dolog. Manapság már nem törődöm vele, kidobtam az órámat a szobámból, a másikból pedig kivettem az elemet és a szekrénybe raktam. Bár a telefonomon még üldöz és a karórámon, a vizsgák miatt. A szobámban csak a most van, csak a pillanat, nincs múlt, nincsenek kattogóan elmúló percek és nem siet a mutató sehová. Csak a pillanat pillanata, amit épp csinálok, amire koncentrálok, ahol ott vagyok. Az életem leszoktatott a majdról. Mindig elkéstem, mindig, mindent lekéstem. Nem, nem a buszról beszélek, bár a trolikat rendszeresen lekésem szintén.
A kapcsolatokról. Az ölelésekről, amelyeket nem öleltem, a mosolyról, amikor nem mosolyodtam el, a szavakról, az érzésekről, amelyek kimondatlanul maradtak, amelyek belémszorultak. Féltem és azt reméltem lesz még alkalmam elmondani. De nem volt és ma már azt kívánom bár megtettem volna. Későn érkeztem és akkor, amikor odaértem már nem volt ott, akinek mondani akartam, nem volt ott vagy már nem lehetett ott. Álltam a küszöb előtt és hiába kopogtattam, nem engedett be senki. Volt, amikor nyitva maradt a lakás, de üres, porosan hagyott, pókjárta szekrényeken és emlék hajtogatta, élére vasalt ingeken kívül, semmi nem maradt, sem érzések, sem semmi, hidegség, homály. Leültem a koszos parkettára, búcsúlevél után kutatva és csak néztem, ahogyan a felkelő nap sugarai megvilágítják a romokat, hiszen már láthattam, hogyan bontotta le az értékeket a majd szócska, apró martalékká. Valahogyan én mindig rosszkor vagyok a jó helyen. Valahogyan én mindig azon tűnődöm, miért nem jöttem korábban.

Fűzhetném még ezt a gondolatot, körmondatok sokaságával, tömérdek hasonlattal, de egyre-egyre inkább egyetlen mondat jár a fejemben a majd szócskát ízlelgetve: az elbaszott lehetőségek melegágya.

Ha cigarettáznék, most rágyújtanék. Talán majd holnap.

Valami más, valami személyes novellatöredék - a váróban ülve

A neurológiai váróban ülök, immár sokadszor. Egy idős hölgy sétál fel a lépcsőn, jól öltözött a maga korában, de a vajszínű blúz és az olajzöld vászonnadrága sem enyhít morgó vonásain és ráncain. A székek L alakban vannak elrendezve, nyugodtan üldögélek a laboreredményemet nézve, majd azt megunva, a sorszámomat hajtogatva. Eszembe jutottak a kémia laboron tanultak, elkezdtem redős szűrőt hajtogatni a négyszögletű lapomból, mindig a lezárt élre hajtani, újra és újra.

Eközben a rendelőből az asszisztensnő lépett ki, csinos, szőke hajú, mosolygós, de fáradt nő, a munka vagy más a háttérből látható rajta, ügyesen titkolni próbalja, de hiába. A megszokott klinikai, műanyag, recsegős zöld szék másik oldalán várakozó hölgyhöz lép, az asszony örömteli arcán mosoly jelenik meg, ahogyan a közeledését látja. Zavart, de jó kedélyű mosoly, egy boldog élet utolsó fázisaiban lévő elégedett nő arckifejezése. Végighallgatja a tájékoztatást, mikor és, hogyan kell érkeznie a következő vizsgálatra, melyik gyógyszert ne szedje előtte és utána két napig, valamint aznap se vegye be, ezt külön kiemeli, ez nagyon fontos. A gyógyszer neve hosszú es bonyolult, mégis olyan szépen és artikulálva mondja, talán még én is le tudnám írni itt, a másik oldalon, egészen a sarokban ülve, nem hangosak a szavai, csupán megértőek.

Majd megfordul és a hófehér ajtó felé indul, ahová én is várok, ekkor hirtelen rám pillant melegséget árasztó szemeivel, közelebb lép és megkérdezi:

-  Rebeka, jól vagy? Egyedül jöttél?

- Igen, köszönöm, egyedül jöttem - nyögöm ki az idegtől elszorult torkomon a lehető legilledelmesebben és meglepetten húzódik a szám felfelé - Hogyan lehet valaki ilyen áldott jószívű - gondolkozom el. Ekkor észreveszem a vajszínű blúzban az ingerült és feszült asszonyt, aki tőlem az ötödik széken ül, gyűlölködő szemeit egyenesen rám szegezve. Valahogyan tudom mi járhat a fejében. Ki vagyok én itt, hogy tudják a nevemet bármiféle papír nélkül és még érdeklődik is irántam, ráadásul ilyen hangszínen! Ez már minden határon túl megy - figyelem, ahogyan a sorszámomat vizslatja és a beutalómat - Vajon mit kereshet rajta? Az időpontomat? Valamit, bármit, amin még inkább kiborulhat? Összenézünk. Az ablak felé fordítja az arcát és magában folytatja sanyarú monológját. 

Én pedig magamban bocsánatot kérek, bocsánatot ezért az utálattal teli nézésért - De tényleg, valóban ennyire sajnálni kell tőlem ezt a pár szeretettel teli szót? Azt, hogy alig vagyok 19 éves és az asszisztensnő tudja a nevem a neurológián? Ha tudná mennyire kívánom, hogy ne ismerjék a nevem, bár ne is tudnának a létezésemről, bárcsak odaadhatnám neki az én félórámat és ezeket a szavakat, azt a kedves pillantást, az orvos magántelefonszámát, a beutalókat, bármit és mindent!

De nem tehetem meg, nem tehetem meg, mert élni akarok és normális életet akarok élni, így ezt, most végig kell csinálnom. Egyszóval sajnálom, de tényleg sajnálom, hogy így, félig gyerekként még, tudja a keresztnevemet a kedves és mosolygós asszisztensnő.

A nevemet hallom ismét. Behívtak.

Cédula

Vége.

Ha másnak nem is, de itt, most ennek a résznek vége.

Indultam volna, kabátom hozom, de

kezed visszarántott, szemeid mondták - nem rohanhatsz el -

Megálltam, rád néztem - nem rohanok - feleltem nyugodtan,

elmosolyodtam - de elmegyek - régóta vagyok ezen a helyen,

túl régóta időzöm, ok nélkül, cél nélkül, válaszok nélkül,

várakozom vonat nélkül.

Ki állna az elhagyatott peronon, vonat nélkül?

Ki állna ott és várná, hátha begördül egy eltévedt szerelvény?

Néztük egymást, fáradtan, kimerülve 

Fél mondatra még veszekedni kezdtünk, majd

a másiknak igazat adva, Te nekem, én neked, egyszerre beszélve,

egyre hangosabban, de a lényeget kikerülve, és

Csend.

Hirtelen csend.

Némaság, légy zümmögi át a szobát.

Leszáll.

Egy szúnyog a felettünk lévő ócska lámpába ragad.

Talpa, mint a miénk, ragacs.

Ragadunk a hibáinktól, az elvesztegetett esélyeinktől.

Tudod, mire gondolok és annyit mondtál - kabátod hozom -

-Biztos? - kérdezem - hazamegyünk?

De nem felelsz, csak a ruhatári jegyet vennéd ki a kezemből, 

de nem engedem, mint oly sok mindent, ezt sem engedem el.

Eltéptük,

mint álmaink fonala, úgy szakadt el ebben a poros szobában,

ahol egy szúnyog ragadt az ócska lámpába.

Csend.

- Megrongált cédulát nem fogadnak el - hangom remeg.

-Megyek, megkérdezem - mondtad - s pár perc múlva hoztad, hogy miképp,

nem számított épp vagy csak még összekuszált fejem mondatta velem,

újra ismételve - megrongált cédulát nem fogadnak el -

Az általad alkotott világban, igen.

Minden lehetséges, mit az elme kigondolni képes.

S, mit a szív érezni képes.

A forgóajtón kisétálva átkaroltál, hűvös szél járta át a levegőt

és egy szót sem szóltunk, mégis nyugalom lengett körül.

S, hozzád bújva, illatodat érezve, itt maradtam.

Álom volt.

Álmodtam, hisz nem voltál mellettem, mikor ébredtem

és nem voltunk légytől zümmögő, poros szobában sem.

de az illatod nálam hagytad és

van nálam egy fél ruhatári cédula is.

sültkrumplit a ketchupba mártva
lépcsőn lesétálva
épületekből kilépve
lapokat széttépve
kulcsot fordítva
esőben ordítva
borongós ablakban ámulva
a múltat bámulva
táskában matatva
tegnapot rajzolva
életemet alkotva
szavakat tátogva
sötét bárokban
felfordult lakásban
túlcsordult szívgarázsban

egyedül vagyok

magamnak hazudva
mégis megalkudva
álmokban elveszve
rajztömbön tollal sercegve
szerelmet keresve

csak bólintok válaszként, egyedül vagyok

karomat nyújtva
képzelt ölelésbe bújva
hidegrázásban ülve
fájdalmat tűrve

mosolyogni

s látni
nem számít semmit
sem szavam
sem csillogó szemeim
sem mámoros terveim
sem vágyaim
sem kapott átkaim
sem létem
sem lelkem

nem számít
senkinek

elmegyek
el, el innen
elhajózom
leszek önön kalózom

Éri-e még

Várni. Mindig csak várni.
Végiggondolni, éri-e még.
És tovább várni.
Mély sóhaj.
Gondolatok.
Sebek.
Sérelmek.
Megbocsátás.
Türelem.
Körbenézni, éri-e még.
És tovább várni.

Mély álomból felriadni.
Napfelkeltében kávézni.
Átöltözni, szépen mosolygó önmagadat fényes tükörben, visszatükröződve látni.
Csapot nyitni, csorgó hideg vizet engedni.
Rúzsozni.
Rossz viccet károdra elsütni.
Álarcon át mondani nevetve, minden rendben van.
Sokszor ismételt bölcs, vigasztaló szavakat hallgatni meg.
És elfelejteni

A rosszat, a bánatot, a nem kívánt arcokat, emlékeket, mind elfelejteni.
Ellenkezni.
Megtartani.
Kellenek még, jókedved, jókedvet csal lelkemre.
Megkérdezni, éri-e még.
És tovább várni.
Pengeélen táncolni.
Hegyszirtről lenézni, megszédülni.
Elsétálni.
Azt kívánni, bár ne így lenne.
Elképzelni, mi lehetne más.

Visszatérni.

Mindennapi teendőt végezni.
Kontrollálni.
Legördülő vízcseppet poháron ujjal követni.
Megszeretni, megsimogatni.
Aggódni.

Éri-e még?

Érteni

Semmit nem értek.

Nem látom, mit rontok el és mit kellene másképp tennem.

Nem értem hol a hiba és nem értem miért baj, hogy ott van.

Semmi sem jó úgy, ahogyan én teszem.

Hibáztatnak, az elágazásokért, az utakért, amit választok.

De nem értem miért gondolja azt bárki is, hogy számomra létezhetne másik megoldás.

Lehet engem nem ért meg senki.

Lehet mindkettő igaz.

A teljes meg nem értettség közepén állok.

Hadd üljek le, köszi.

Egyhamar úgysem mozdulok innen.

Se ki, se be.

Bár nem idegesít.

Szeretek itt lenni.

Még ha egyedül is vagyok.

Kamu.

Minden, annyira világos.

Fényesen világító megoldáshalmazok lebegnek körülöttem.

Oly' sokszor megtanultam már, nem az a nehéz, hogy rájöjjek, hanem, hogy elfogadjam.

És néha nem akarom.

Hogyan lehetek még önmagammal szemben is makacs?

Vajon mások is látják a tévedéseiket?

Kérdések.

Kérdések, amelyeket soha nem tettem fel és válaszok, amelyeket enélkül is tudok.

Vagy azt hiszem, hogy ismerem őket.

Mit jelent tudni?

Mit jelent megválaszolni?

Mindenki másképp teszi, hogyan lehet definiálni valamit, ami minden fejben más?

Talán most tényleg nem oké semmi.

- épp senki sem hazudik -

Hófehér őszinteségszoba.

Egyedül.
Kompromisszumok.

Nem irónikus?

Onnan kapok segítséget, ahol én akartam nyújtani.

Olyan régóta vagyok erős, hogy pofoncsap a tudat, én is lehetek még lent.

Erősnek lenni.

Ez mi a szösz.

Bátorság.

Őszinteség.

Életakarat.

Motiváció.

Kiútkeresés.

Továbblépés.

Elsétálni onnan, ami már nem vezet sehová.

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, mi ez a haladásmániám.

Miért akarok én mindig rohanni előre.

Mai napig ízlelgetem ezt a kérdést a számban.