alul ráfordította a kulcsot,
de felül, a hevedernél nem,
így nézem, és azt hiszem
nyitva van. az ajtó, a szívem,
a lelkem, hogy azt remélem,
nem rajtam múlik a mozzanata,
hogy bárki ki- és belépjen,
megtévesztő látszat.
kezdjük újra, hogy megértsük.
a kulcsot én adtam oda, s,
ő elrakta, eltette,
hogy el, ne hagyja, s így,
hagytam el én, hiszen így,
nekem már nincs. elfelejtette,
s én is elfelejtettem visszakérni
sőt, azt is, hogy odaadtam.
vagy mélyen csak azt reméltem
magától adja vissza, mint
a Nap a Holdnak, az éjszakát szokta.
de ma nem ment le a Nap,
s nem lett éjszaka sem. talán mert
elfelejtettem a kulcsot visszakérni.
bezárta alul, amikor újra elment,
de felül, a hevedernél nem,
így nézem, s, a szemeimnek
nyitva van. úgy téveszt meg,
mint szívemet a valóság árnyéka.
árnyéka, kegyetlen módon hamarabb
meglátott csalfasága. a valóság,
ő maga nem jön el,
nem mutatkozik be, s, ha kopogtatna is,
nincs aki kinyissa,
nincs itt, aki kinyithatná.
talán nem kellett volna
elfelejtenem azt a kulcsot,
nincs bezárva a heveder,
pedig be kellene, hogy ne féljek.
félek, nyitva van az ajtó,
s, mégsincs, hisz én
is lélegzem, s a szívem,
még sincs nyitva,
ahogyan, éjszaka sincs ma.