Érdekes, hogyan állunk a siker és sikertelenség témájához. Érdekes, hogy miközben fogalmunk sincs róla, milyen is valójában sikeresnek vagy épp sikertelennek lenni, folyton véleményt formálunk róla és meg akarjuk mondani. Érdekes, hogy miközben egész életünkben lehetőségek töménytelen mennyisége sorakozik körülöttünk még mi is rangsorolni akarjuk saját magunkat, hogy mi akkor végülis, elég sikeresek vagyunk? Elégedettek lehetünk?
Mindig, mindig, mindig meg voltak a magam kis céljai, kislány korom óta tudom, hogy mikor mit szeretnék és hogyan, mindemellett azt is mindig tudtam, hogyan fogom azokat elérni, és ami még fontosabb, mindig tudtam, hogy el fogom érni. Bármilyen lelkiállapotban is voltam épp, bármennyire hangoztattam volna, hogy elegem van és már tényleg vége ennek számomra, újra és újra azon kaptam magam, hogy még mindig csinálom, és egyre előrébb vagyok. Ebből meg folyton arra a következtetésre voltam kénytelen jutni, hogy bizony, még mindig hiszek magamban, a céljaimban. Abban, hogy jó úton járok, és igen is, oda fogok jutni, amiről már régóta álmodom.
Ezek után történt a következő, hogy elértem bizonyos sikereket. És tudom, hogyha bárki mással történne az, ami velem, rettentő mód büszke lennék rá és arra gondolnék, hogy jézusom, de jó neki. Miközben itt ülök, és nem gondolom ugyanezt magamról. Nem gondolom azt, hogy sikeres vagyok, miközben ez a mondat még számomra is nevetségesnek tűnik. Ha racionálisan gondolkozom büszke vagyok arra, amit huszonhárom éves koromra elértem. Örülök annak, hogy sikerült mindazt, amit akartam. És látom, vannak, akik odajönnek és megkérdeznek. És ez tök jó. Aztán mégis csak azon agyalok újra és újra, hogy miért tartok még csak ott, ahol és annyira szerencsétlennek érzem magam. És emiatt azon kezdtem el gondolkozni, vajon csak én vagyok-e ezzel így.
Vajon hány olyan ember van, akiről azt gondolom, hogy annyira jó neki és remélem én is elérek hasonlókat, miközben ő szintén otthon ül és azon gondolkozik, miért tart csak ott ahol? Vajon ez a generációnknak köszönhető? A felgyorsult életünknek? Annak, hogy mindent azonnal akarunk? Vagy ez korábban is így volt? Vagy pont fordítva, talán tíz, húsz, harminc évvel korábban tényleg egyszerűbb volt előre jutni? Úgy egyről a kettőre? Miért érzem azt, mintha én csak egy helyben topognék? És hová rohanok úgy egyébként?