Újra és újra megdöbbent, lépésről-lépésre, hogyan képes mindig meglepni az a gondolat, hogy - mi lesz majd -, -hogyan lesz majd-.
Korábban azt gondoltam, hogy a kétkedés nem tarthat örökké, hogy egy napon az ember felébred és már minden olyan természetesen fog menni, bemegy dolgozni, intézi az ügyes-bajos dolgait és a napok szépen eltelnek, csendesen, nyugodalmasan, terelgetve az életet a kis medrében. De ezek a napok valahogyan csak nem akaródzanak eljönni. Még mindig ugyanolyan nehéz. Még mindig, folyton kételkedem. Folyton megkérdőjelezem magam és arra gondolok, mennyire nem jól alakulnak a dolgok, mennyire nehéz minden. Mintha össze akarna nyomni.
Bár tudtam volna már korábban is, hogy a nehézségek csak sokasodni fognak és a legkevésbé sem csökkenni. Amikor igyekeztem felserdülni és minden erőmmel felfogni mindazt, ami történik körülöttem, mindig úgy tűnt, hogy felnőttnek lenni mennyire szuper lehet. Az ember oda megy, ahová akar, akkor, amikor akar, elmegy dolgozni, saját fizetése van, eltartja magát, a maga ura. Már nem függ tovább senkitől. Felnőtt, független, önálló. De rá kell jönnöm, hogy minél inkább független, annál kevésbé szabad. Minél inkább felnőtt, annál inkább megkövetelik a társadalom szigorú és elengedhetetlen szabályait. Szabályait, amelyeket igazából sokszor nem is ismerünk. Valahogyan nem magyarázta el senki. Valahogyan erről nem szól egyik fáma sem, hogyan is kellene beilleszkedni ebbe a zűrzavaros világba és úgy tenni, mintha mi is mindenki közé tartozóak lennénk, mintha nekünk is hasonló gondolataink lennének, mint mindenki másnak, mintha mi is egyetértenénk mindazzal, amit mások csinálnak. Mintha mi nem gondolnánk arra minden reggel, hogy most már biztosan vonatra szállok és talán soha többé vissza sem jövök. Mintha mi nem gondolnánk arra, hogy mára már végleg, végleg elfáradtam.
Elfáradtam, mert annyira régóta küzdök. Küzdöttem azért, hogy szeressenek, küzdöttem, hogy elfogadjanak, küzdöttem, hogy valahol, valamikor tartozzam valahová és mégis, soha nem tartoztam sehová. Küzdöttem, hogy lediplomázzak és küzdöttem, hogy dolgozhassak és mégsem használom azt, amibe annyi időt és energiát felhasználtam. Elkezdtem teljesen másért küzdeni, hátha az majd sikerülni fog, miközben csak azt érzem újra és újra, hogy nem sikerül, hogy ez sem az igazi, hogy ez is mind csak feleslegesen van. Küzdök, hogy megértsek másokat körülöttem és küzdök a szeretetükért, küzdök azért, hogy talán egy napon én is értékesnek érezhessem magam, miközben egyre inkább kezdem azt gondolni, hogy ez most már tényleg soha nem jön el. És látok másokat, akik ugyanezekkel küzdenek. És már csak azon gondolkozom, hogyan lett itt minden ilyen elbaszott. Hogyan élhet ennyi boldogtalan ember ennyi elvárással maga körül és mások felé, miközben lassan ki sem látunk a fejünkből a sírógörcsök közül?
Ha valaki még gyerekként elmondta volna, hogy felnőttnek lenni még annál is sokkal rosszabb lesz, mint amikor tizenévesen mások önkényének kiszolgáltatva próbálsz lavírozni, talán jobban kihasználtam volna, talán onnan is minden szomorúságomat megspóroltam volna mostanra.
Hogyan tudja az ember átállítani magát arra, hogy mostantól másképp gondolkozom. Mostantól másként látom majd. És legfőképpen, mit kellene látni?
Hogy erről senki nem beszél. Beszélünk a múltról, beszélünk arról, hogyan kellene feldolgozni minden gyerekkori traumánkat, hogyan kellene feldolgozni, amikor meghal valaki, beszélünk a gyászról, beszélünk a jelenről, hogyan kellene benne élni, hogyan kellene a mai napra koncentrálni és hogyan kellene nem szorongni a jövő miatt. Beszélünk arról, hogy talán nem kellene annyira nagyon előre tervezni és akkor talán a szorongásaink is csökkennének, hogy ne legyenek álmatlan éjszakáink, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan gondoltunk volna, hogy fog. Hogy hogyan kellene továbblépni a veszteségeinken, hogyan kellene a hátunk mögött hagyni mindazt, ami velünk történt, még arról is beszélünk, hogyan kellene újra és újra felállni és lépni még kettőt, hátha az majd ott és akkor jobb lesz vagy legalább annak fog tűnni.
Hogy még mindig, az elmúlt évek óta is, túl sok a kérdés és túl kevés a válasz.
Hogy évek telnek el, és soha nem lehetünk biztosak abban, hogy a döntések, amelyeket meghozunk, tényleg, valaha is minket fognak szolgálni, hogy azok tényleg, valaha is jónak bizonyulnak majd.
Hogy nincs jó vagy rossz döntés, csak döntések vannak, és, ha nem döntünk, az is egy döntés.
Hogy továbbra is, ezzel az aggyal, ebben a világban, hogyan kellene tovább létezni.