Ritkán, nagyon ritkán, de találkozunk olyan emberekkel, akiknek az egyetlen céljuk az életünkben talán csak az, hogy példát statuáljanak, ösztönözzenek olyasvalamire, ami valójában bennünk van, csak még nem látjuk. Vagy látjuk, de nem akarjuk beismerni magunknak, nem hiszünk a sikerünkben, magunkban, hogy képesek vagyunk végigjárni a kitűzött utat.
Velem is ez történt. Olyan távolinak tűnt, amit korábban annyira akartam, elindultam az úton és rájöttem, mennyire nehéz, mennyire göröngyös és elkövettem a legnagyobb hibát, amit ember elkövethet önmaga ellen, nem hittem magamban. Volt egy pont, amitől kezdve egyszerűen nem tudtam hinni abban, hogy képes leszek végigvinni azt, amit elterveztem. Kétségbeestem. Kapkodtam. Pánikoltam. És leginkább féltem. Féltem a csalódástól, attól, hogy mennyire gyűlölni fogom magam, de lehet-e még olyasvalamiben csalódni, amiben már nem is hiszünk? Ha eképpen gondolkozom akkor pedig igen, mégiscsak kellett lennie valahol még egy kis csipetnyi hitnek. És, ahogyan az lenni szokott, én is azt kaptam, amire akkor a legnagyobb szükségem volt, még, ha akkor nem is tudtam erről. Másra gondoltam, eleinte azt hittem másért jött, vagy talán csak reméltem. Aztán mégsem így alakult. És most rádöbbentett erre, erre a másra, hogy valójában példát mutatni jött, ráébreszteni arra, hogy mindenre képes vagyok és el tudom érni. Ráébresztett önmagamra. Ami különös, hiszen valaki, aki nem ismer, hogyan teheti ezt meg, de ilyenkor jön azaz effektus, hogy minden ember mást vált ki belőlünk. Belőlem ő váltotta ki a legjobbat. Legalábbis arra késztetett, hogy a legjobbat akarjam kihozni magamból. És ez inspirált. Ennél jobban, kevés dolog eddig. Sok könyv írja, hogy az utunk során, ha jó úton járunk, segítőket kapunk magunk mellé, talán nem is tudunk róluk, talán csak egy-két napig, hétig lesznek velünk, talán csak egy-egy jó tanács erejéig, addig a pillanatig, amíg a lelkünket rá nem ébreszti arra, hogy - igen, igen, ezt akarom -. Van, hogy már nem köszönhetjük ezt meg, mert mégis, hogyan nézne ki egy olyan üzenet, hogy "szia, köszönöm, hogy ráébresztettél az életutamra, igazán hálás vagyok". Nem tudom az ilyesmit megérti-e, megértheti-e a másik fél, hogy csupán a jelenlétével, azzal a pár szóval mennyit segített. Vajon én megérthetem-e egyszer, hogyan történt ez az egész? Hiszen, minden, amit tudok, hogy a padlón ültem, most a csilláron hintázok és bizonyítani akarok, igazán bizonyítani akarok, mindennél jobban, és tudom, hogy képes vagyok rá, bennem van, minden bennem van, amire szükségem van, és ez rengeteg erőt ad. Ezek az emberek, ez az ember, nem is tudja, miből húzott ki, és csak remélni tudom, hogy egyszer, amikor majd neki lesz segítségre szüksége, az ő őrangyala is képes lesz küldeni valakit, aki így útba igazítja. Őszinte hála.
Talán a te életedben is van egy egészen hasonló személy, ne menj el vakon senki mellett.