7 helyett

változtatna-e valamin, ha egy napot másképp
élnék? reggel kávé helyett, teát innék,
más lenne, mint a többi, valami teljesen új.
talán 7 helyett 11kor kelnék, reggelire
ebédet ennék, vacsorára meg reggelit.
zenét váltanék, maira a nyolcvanas éveket
az elvontat, valami rádióból szólóra.
kedvesebb lehetnék, ki tudja.
nem írnék, nem olvasnék, ebbe beleőrülnék,
de valamit, programot vagy affélét terveznék,
amit eddig soha. találkoznék és beszélgetnék
valakivel, akivel eszembe sem jutna,
aki szöges ellentéte önmagamnak,
bár abból sok(k) van, valakivel, aki
olyan, mint én és megrémíteném magam.
vajon változtatna bármit is az életemen és
a viselkedésemen, ha egy napra más lennék?
más szokásokkal viselkedő r. kettő.
rádöbbentene valamire a kettősség?
vagy a nap végére csak valami,
elmezavarral küzdenék? s, ha igen,
eredménynek számítana?

Városom

szeretnék abban a tudatban elaludni,

reggelre minden rendben lesz, a

problémák megoldódnak, sötét démonjaim,

amelyek az agyam mélyén táncolnak,

eltűnnek. nincs több álmatlan éjszaka,

rémálom. nincs több lidércnyomás,

nincs több valósággá vált benső sikoltás,

nincs több felriadás, nincs.

a nincs-et akarom.

szeretnék abban a tudatban elaludni,

reggelre minden egyszerűbb lesz,

feldolgozottabb, vagy abban,

legalább én leszek egyszer erősebb.

de mire lakatot tennék egy elmúlt ügyre,

bezárnám a kiskaput, a kisajtót, a kisdobozt,

jön egy újabb, újabb és még újabb,

mire őszintén hinném, igen, ez

egy nyugodt éjszaka lesz, felkavar az élet

és pofonvág. próbálom edzeni a szívem,

még a könnycsatornáim is edzem,

már később sírom el magam. falat építettem

magam köré, még régen, voltam talán öt.

abban is hittem, majd egyszer lebontom, de

a gyakorlat azt mutatja, éjjelente folyton

több és több téglát számolhatok.

szeretnék abban a tudatban elaludni,

éjszaka marad, csend és sötétség,

titokzatos biztonság. a konstans létező remény

otthona és a percé, amikor egy téglával

kevesebb lesz a számadat. mégis,

mindig csak az az éjjel jön el,

amelyen az építőanyag gyarapszik, én

elfogyok, s közben nézem, növekvő városom.

Elkapott a romantika fonala

Mindannyian keresünk valakit. Te is. Én is. Valakit, aki megért és támogat, akire mindig számíthatsz. Valakit, akivel örömmel beszélgetsz órákon keresztül, őszintén és bármiről, olyasvalakit, akivel a csend sem zavaró. Valakit, aki tudja, mikor kell átölelnie és azt mondania, nyugi, minden megoldódik. Valakit, aki mellett önmagad lehetsz. Valakit, aki tanít számodra valamit az életről, a szeretetről, a szerelemről, aki mellett több leszel, aki segít a legjobbat kihozni magadból. Valakit, akiben teljes szíveddel megbízhatsz. Valakit, aki mellé nem csupán jó esténként lefeküdni és hozzábújni, hanem tökéletes. Valakit, aki számára, te ugyanezt jelented. Aki mellett a szerelem örök és nincs az a körülmény, ami megváltoztathatná.  

Ajándék

Besétáltam az épületbe. A talált tárgyak osztályára tartottam.

Megtaláltam, meg a recepcióst is. Megkérdezte segíthet-e,

én meg mondtam, igen, a szívemet keresem.

Valahol itt hagyhattam el. Furán nézett rám, aztán azt mondta

megnézi, hátha a raktárban van, hátra ment.

Láttam egy üvegszekrényt, a tetején nagy felirattal "Talált tárgyak"

közeledtem hozzá, megálltam, elemeztem.

Az emberek mennyi mindent elhagynak.

Miért tartják egyáltalán, ha úgysem vigyáznak rá?

Van itt karóra, telefon, fél pár cipő, táska,

a következő sorban egy szemgolyó, egy lélek meg egy élet.

Tanakodni kezdtem, mire a nő visszasétált,

azt mondta, nem találta, pedig kereste, de tényleg.

- Nem adta oda valakinek? - kérdezte - Csak talán már elfelejtette! - folytatta.

- Ja, lehet - mondtam - Köszönöm a segítséget, majd átgondolom.

Kisétáltam.

Persze, odaadni. Jobb lett volna, ha elhagyom, akkor megtalálhatom.

De visszakérni? Nem, azt nem lehet.

Hát, na mindegy - gondoltam - Használja egészséggel, akinél van.

Lehet vissza kellene mennem azért az életért, ami ott volt a polcon,

talán hasznát venném, az is megeshet, hogy jobb,

mint ez. Aztán arra gondolok, ha valaki elhagyta,

talán annyira, mégsem lehet jó.

Teszem egyik lábam a másik után ezen a macskaköves járdán,

és, nincs és. Ennyi ez a pillanat.

Szembejön velem egy kislány, megáll, rám néz.

- Tessék, masni - mondta, piros szalagot tartva a kezében.

- Köszönöm, de ez miért kell nekem? - kérdeztem, nem értem.

- Tudod, ajándékra szokták rakni - a kezembe adta, elszaladt.

Visszamentem.

A recepciós fáradtan kérdezi, mi az, mást is elhagyott?

- Nem, de azt az életet kérném - mondtam.

- Talán a magáé? Se szíve, se élete? - nevetett gúnyosan.

- De, életem van, de a tulajdonosának nincs, visszaadom. 

- Tőlem aztán, itt csak porosodik - a nő kulccsal kinyitotta a szekrényt,

kivette, visszazárta. - Tessék.

- Miért vigyáz erre a sok lomra? - kíváncsiskodtam.

- Pénzt kapok érte - ásított. Hm. Azt reméltem, valami szebb. Na mindegy.

Felvettem az életkét, megsimogattam, rákötöttem a masnit,

mondtam neki, siess haza. Boldogan lebegett előttem,

haladt előre. Egy ajtónál megállt. Becsengettem.

Egy fazon kijött. - Mi ez? - kérdezte.

Az életed - feleltem - többször ne hagyd el, ajándék.

Mindig késnek

A kutató nem jut tovább.

A tények ugyanazok, mint két hete voltak.

Az építész egyhelyben topog.

A ház félig megrajzolt vázlat,

abban lakni, jobb eséllyel sem lehet.

A grafikus képregénye befejezetlen töredék,

a következő figura csak paca és radírdarab.

A költő valami versen görcsöl, ami

már nem lesz költemény soha.

Jobb rímrendszerrel sem lenne az, mert

alapjaiban veszett el a fonala.

Mind ülnek és várnak.

Az ihletre, a továbbra.

A láthatatlan kézre, a ceruzamozgatásra,

de az nem jön, késik, lehet

rossz vonatra szállt, vagy

lehet az én voltam.

Leszállok, állok a peronon.

Jól ismert peron, szél, de ez nem fúj csak

veszélyt sugall, de létezik-e, hisz ez csak

a haláltól való félelem. Anno belém nevelték,

mások miatt, amíg vannak mások.

Sok a csak. Sok a vonat. Sok a peron.

Valahogy még mindig itt ülök.

Várom a szavakat, ők meg

még mindig késnek. Talán ők rám várnak.

Még mindig késnek, szóval ne haragudj, ha

én is el fogok. Tudod, én is várok.

Valamire vagy valakire, vagy lehet,

lehet, csak a szavakra.

Nem enged

Feküdtem az ágyamon és már nem találtam ott semmit,
ami én voltam vagy lennék.
Sem az érzéseim, sem a gondolataim, sem a hozzáállásom
az életemhez, sem a kitartásom és a küzdésem, de még a
gyomrom korgása sem volt ugyanaz.
Semmi.
Az agyam egy idegen testben próbál helytállni, ami lássuk be,
esélytelen.
Mint, ahogyan egy darab közepére csöppent színész sem tudná
követni, az ismeretlen mű történéseit. Hacsak nem talál ki, valami
teljesen újat, hacsak nem játssza le a saját műsorát.
Ami meg nehéz, tekintve, hogy másoknak van,
előre megírt beszéde.
Feküdtem és azon gondolkodtam, hová lettem, mert itt
most, minden bizonnyal, nem vagyok.
Nem én vagyok.
A párhuzamos univerzumaim egyikében ragadtam
és nem bírok visszajönni. Valami nem enged.
Talán én magamat.
Fájna visszajönni és látni, mennyi hibát vétettem
és mennyi mindent veszítettem el, ami olyan fontos volt.
És az lenne, de már csak volt.
Új értékek születtek és új személyek toppantak be, akik
talán még többet képviselnek.
De az örök kérdés megmaradt. Hol vagyok én?
Mert itt, minden bizonnyal, nem vagyok.

[részlet]

Azt mondják a vihar rossz, elsodorja az ép dolgokat, szomorúvá és gyengévé tesz, de talán mind tévedünk és a vihar a legjobb, ami néha történhet velünk. Csak azt képes magával vinni, ami nem áll elég stabil lábakon, a vihar csupán megtisztít attól, amire már nincs szükségünk, attól, amivel képesek vagyunk szembenézni, az eső lemossa a hibáinkat és a bűneinket, amennyiben hajlandóak vagyunk kiállni a zivatarba és bőrig ázni.

Zárójelben, úgy tíz éve vagy lassan húsz

El kellene kezdenem - mondom, leírom.

El kellene kezdenem - mondom, gondolkodom.

El kellene kezdenem - mondom, nem értem.

Mit?

El kellene kezdenem - írom, megakadok, kusza gondolatok,

elírtam egy szót, kitörlöm, ezt is, újraírom.

El kellene kezdenem bíznom magamban.

(Úgy tíz éve, ez eddig oké.)

El kellene kezdenem komolyan foglalkozni ezzel.

(Tegnap Bukowskit olvastam, hol volt abban a komolyság?)

El kellene kezdenem.. a francba.

(Kellene valami mélyenszántó. Nem megy.)

El kellene kezdenem befejezni.

(Ez jó.)

El kellene kezdenem befejezni.

Befejezni a mondatokat.

Befejezni az értelmetlen beszélgetéseket.

Befejezni a nem boldogító társaságban üldögélést.

Befejezni a múlton agyalást.

Befejezni a folyamatos rágódást.

Befejezni az aggódást.

Befejezni a terveket, az ötleteket.

Befejezni a másokra hallgatást.

Befejezni azt, hogy csak befejezni tudok.

Elkezdeni nem.

El kellene kezdenem élni.

(Miközben ez az életem.)