szeretnék abban a tudatban elaludni,
reggelre minden rendben lesz, a
problémák megoldódnak, sötét démonjaim,
amelyek az agyam mélyén táncolnak,
eltűnnek. nincs több álmatlan éjszaka,
rémálom. nincs több lidércnyomás,
nincs több valósággá vált benső sikoltás,
nincs több felriadás, nincs.
a nincs-et akarom.
szeretnék abban a tudatban elaludni,
reggelre minden egyszerűbb lesz,
feldolgozottabb, vagy abban,
legalább én leszek egyszer erősebb.
de mire lakatot tennék egy elmúlt ügyre,
bezárnám a kiskaput, a kisajtót, a kisdobozt,
jön egy újabb, újabb és még újabb,
mire őszintén hinném, igen, ez
egy nyugodt éjszaka lesz, felkavar az élet
és pofonvág. próbálom edzeni a szívem,
még a könnycsatornáim is edzem,
már később sírom el magam. falat építettem
magam köré, még régen, voltam talán öt.
abban is hittem, majd egyszer lebontom, de
a gyakorlat azt mutatja, éjjelente folyton
több és több téglát számolhatok.
szeretnék abban a tudatban elaludni,
éjszaka marad, csend és sötétség,
titokzatos biztonság. a konstans létező remény
otthona és a percé, amikor egy téglával
kevesebb lesz a számadat. mégis,
mindig csak az az éjjel jön el,
amelyen az építőanyag gyarapszik, én
elfogyok, s közben nézem, növekvő városom.