Besétáltam az épületbe. A talált tárgyak osztályára tartottam.
Megtaláltam, meg a recepcióst is. Megkérdezte segíthet-e,
én meg mondtam, igen, a szívemet keresem.
Valahol itt hagyhattam el. Furán nézett rám, aztán azt mondta
megnézi, hátha a raktárban van, hátra ment.
Láttam egy üvegszekrényt, a tetején nagy felirattal "Talált tárgyak"
közeledtem hozzá, megálltam, elemeztem.
Az emberek mennyi mindent elhagynak.
Miért tartják egyáltalán, ha úgysem vigyáznak rá?
Van itt karóra, telefon, fél pár cipő, táska,
a következő sorban egy szemgolyó, egy lélek meg egy élet.
Tanakodni kezdtem, mire a nő visszasétált,
azt mondta, nem találta, pedig kereste, de tényleg.
- Nem adta oda valakinek? - kérdezte - Csak talán már elfelejtette! - folytatta.
- Ja, lehet - mondtam - Köszönöm a segítséget, majd átgondolom.
Kisétáltam.
Persze, odaadni. Jobb lett volna, ha elhagyom, akkor megtalálhatom.
De visszakérni? Nem, azt nem lehet.
Hát, na mindegy - gondoltam - Használja egészséggel, akinél van.
Lehet vissza kellene mennem azért az életért, ami ott volt a polcon,
talán hasznát venném, az is megeshet, hogy jobb,
mint ez. Aztán arra gondolok, ha valaki elhagyta,
talán annyira, mégsem lehet jó.
Teszem egyik lábam a másik után ezen a macskaköves járdán,
és, nincs és. Ennyi ez a pillanat.
Szembejön velem egy kislány, megáll, rám néz.
- Tessék, masni - mondta, piros szalagot tartva a kezében.
- Köszönöm, de ez miért kell nekem? - kérdeztem, nem értem.
- Tudod, ajándékra szokták rakni - a kezembe adta, elszaladt.
Visszamentem.
A recepciós fáradtan kérdezi, mi az, mást is elhagyott?
- Nem, de azt az életet kérném - mondtam.
- Talán a magáé? Se szíve, se élete? - nevetett gúnyosan.
- De, életem van, de a tulajdonosának nincs, visszaadom.
- Tőlem aztán, itt csak porosodik - a nő kulccsal kinyitotta a szekrényt,
kivette, visszazárta. - Tessék.
- Miért vigyáz erre a sok lomra? - kíváncsiskodtam.
- Pénzt kapok érte - ásított. Hm. Azt reméltem, valami szebb. Na mindegy.
Felvettem az életkét, megsimogattam, rákötöttem a masnit,
mondtam neki, siess haza. Boldogan lebegett előttem,
haladt előre. Egy ajtónál megállt. Becsengettem.
Egy fazon kijött. - Mi ez? - kérdezte.
Az életed - feleltem - többször ne hagyd el, ajándék.