minden bonyolultság nélkül csak úgy van, amit mond

néha látjuk a legrosszabbat
látjuk a legrosszabbat valaki mástól
valaki másról és néha
látjuk a legrosszabbat magunkról
és előfordulhat, hogy pont ekkor
ebben az agyament pillantban lát minket az,
akit szeretünk
látja azt, amit még magunk előtt is tagadunk
és néha, nagyon ritkán, amikor ez megtörténik
nem csupán magunkról tanulunk újat
hanem a másikról is
azt, hogy ő tényleg mellettünk van
és nem csak a jó dolgok miatt
nem csupán a jó oldalunk miatt,
hanem a legrosszabban is,
a minden miatt
a minden miatt szeret, amit együtt át lehet élni
és egy percig sem kételkedne,
minden erejével csupán arra fókuszál mit tegyen
mit tehetne, hogyan lehetne
és ez az,
amit észre kell vennünk miután
magunkkal szembenéztünk
a magunk dolgaival elszámoltunk
hogy ő, aki itt tart, komolyan szeret és valóban,
ha ő azt mondja, akkor az úgy van
és tényleg van, aki, ha azt mondja, akkor az
úgy van
megcáfolhatatlanul
őszintén
és egyszerűen, minden bonyolultság nélkül csak
úgy van, amit mond
és úgy van, amit érez 

Este 8.

Este 8. A betonváros magas épületeit nézzük, a világos és sötét lakások ablakainak diszharmóniája köti le a figyelmem. Sötét konyha, egy magas bárszéken ülök, mellettem áll, azon gondolkozik, hova tegye a kezét, majd végül sután a zsebébe csúsztatja, megszólal:
- Egyszer azt mondta nekem egy ingatlanos, hogy azok a lakások, ahol ilyenkor sötét van, üresek. - folytatná, de befejezi, azt várja, hogy mondjak valamit, hogy érdekel-e, egyszer már mondta, de ez nem fontos.
- De hát az rengeteg - reagálok, érzem, hogy önkéntelenül is elcsodálkozom - akkor a lakások negyede lakott csupán, és mi van a többivel? Miért nem adják ki? - nem értem, az emberek indokain kezdek mélázni.
- Ezt senki nem tudja. - töpreng, válaszokat keres, helyettem is.
- Rejtély - formálja a szám, tovább nézem azokat az üresnek hitt lakásokat, talán nem is mind az, gondolkozom, nálunk is, otthon, sötét van most, mégsem üres, csak úgy általában.Talán azok az innen lakatlannak tűnő lakások sem azok, arra gondolok mi lehet a leoltott villanyok mögött, hol, mi történhet, talán valami jó vagy rossz, valahol most veszekednek, valahol valaki egyedül van és magányos, valahol valaki már alszik, hosszú napja volt és csak pihenni akar, valakik talán épp romantikáznak, ahogyan mi is itt ülünk, a sötét konyhában, és ha valaki, valahol ugyanerre gondol, ezt is lakatlannak hiszi, mi mégis itt ülünk. Még egy néma pillanat, valamit most már tényleg mondanom kell, kellene, de a gondolataimat túlságosan leköti a lakások diszharmóniája és az kéz, abban a nadrágzsebben, amit úgy szeretek.