Amikor tindézserkorom fejlődő szervezetét éltem, azt hittem felnőttnek lenni egy egészen másfajta gondolkodásmódot jelent majd, hogy az évek alatt az újból és újból eljövő reggelek során fokozatos fejlődés következik majd be és mire odáig érek, egy egészen új ember leszek. De mire idáig értem, az újból és újból elkövetkező reggeleken kívül, igazából semmiféle említésre méltó katartikus élmény nem történt ezeken a reggeleken. Így az újabb és újabb napfelkeltéken egyre frusztáltabb lettem. Rájöttem, hogy egyáltalán nem értem az élet és fejlődéstörténetünk működését. Mikor leszek már felnőtt? Mikor változik már meg ez a gyerekes gondolkodásom, mikor fognak majd nekem is azok a felnőttes dolgok járni a fejemben? És akkor azon kezdtem el gondolkozni, igazából milyen változást is várok és mi az, aminek történnie kellene? Arra jöttem rá egy reggelen, hogy miközben mindvégig abban a hitben éltem, hogy úgy gondolkodom, mint egy tizenhat éves, igazából már régen nem gondolkodtam úgy. Voltak bennem vonások, voltak bennem újra és újra visszatérő negatív gondolatok, amelyeket, mint valami mantrát hordoztam magammal és úgy éreztem kiírthatatlanok, de ezeken a visszatérő negatív gondolatokon kívül, mi maradt még? Talán csak, ami engem, magammá tesz, semmi más. A történtek, és nem a reggelek változtatnak meg minket, ami ma már egészen magától értetődő. De akkor miért gondoltam arra utam során annyiszor, hogy miért gondolkodom még mindig így? Miért nem voltam megelégedve a saját hozzáállásommal? Mindig a jobbra törekszem, hogy a lehető legelfogadhatóbb legyen a viselkedésem minden szituációban, de vajon ez csak a kötelező társadalmi normák, csak egyfajta társadalmi kényszer vagy valóban én várom el ezeket magamtól?
Az utazás során egy délután hasonló gondolatok jártak a fejemben, azokra a problémákra koncentráltam, amelyekre régen, még gyerekként, de mi van, ha én valójában sosem lehettem igazán gyerek? Ha azok a problémák valósak voltak már akkor is? Ha az azóta elnyomott gondolatok nem véletlenül kínoznak ma is? Úgy döntöttem számba veszem ezeket a negatív dolgokat, amelyek ma is úgy meghatározzák az életem és ez meg is történt, de egyszerűen nem tudtam velük mit kezdeni. Azt mondják erre, meg kell fogalmazni miért határozza meg az a bizonyos dolog bármilyen mértékben is az életet, miért vált ki érzelmet és akkor már egészen könnyű kezelni. És így, egyszercsak tényleg, mintha valamiféle változás következett volna be. Bennem és a viselkedésemben egyaránt. Nyitottabb lettem, mintha elengedtem volna valamit, mintha rájöttem volna valamire, ami eddig egészen mélyen nyomasztott és felismerésemmel egyetemben el is engedtem volna azt a frusztrációt, amit okozott. De, működésünk következményeképp, ahogyan egy frusztrációt képesek leszünk elengedni, tudatalattink újabb és újabb megoldatlan problémákat zúdít ránk, mintha egy elzárt emlékdoboz tárulna fel a legváratlanabb pillanatokban. Miért kezdtem el erre hirtelen emlékezni? Ezer éve történt! És akkor hirtelen rájön az ember lánya valamire.
Tinédzserkorom fejlődő szervezeteként nem gondoltam volna, hogy minden problémám megoldása valójában én magam leszek. Gondoltam én a munkára, hogy majd biztosan akkor, amikor sikereket érek el, színes karriert, amiért majd büszke leszek magamra, hogyha majd párom lesz, aki szeret és támogat és ennek fényében és szeretetében úszom majd. De rá kellett jönnöm arra, hogy semmi nem hozhat igazi boldogságot, ha te magad nem vagy tisztában a saját elnyomott élményeiddel, gondolataiddal, amelyek néha napján csak egy-egy búslakodó mantraként hangzanak a fejedben. Nagyon nehéz szembenéznie az embernek a saját boldogtalanságával, főleg akkor, ha a leghalványabb fogalma sincs arról, miért érzi magát olyan elcseszettnek, amikor őszintén minden rendben van az életével. Miért nem tud igazából büszke lenni magára, a várt dolgok miért nem hoznak akkora boldogságot, mint amekkorát valójában várt? Miért érzi magát huszonhárom évesen annyira kiégettnek, miért érzi azt, hogy most akkor vége mindennek, hogy ennyi volt az egész, amit keresett, holott nyilvánvalóan nem. Miért kerítenek magába olyan gondolatok, amelyek nyilvánvalóan NEM VALÓSAK?
Mire csak azt a választ találtam eddigi kutatásaim során, hogyha mi hazudunk az elménknek, akkor előbb-utóbb az elménk is elkezd hazudni nekünk. Avagy: elhiszi, amit mondunk neki.
Hiszen, ha az utunk végén sikereket érünk el, de ez nem boldogít minket, akkor kiderül, hogy valójában az nem a mi sikerünk volt, mert, ha a mi sikerünk lett volna, akkor elhozta volna a boldogságot is. De, ha másnak akarok megfelelni, ha más elvárásait követem és másra hallgatok arról, hogy nekem mi lesz a jó, az valójában neki lesz jó. Azaz ő sikere, hiába én követtem el, ő akarta látni azt, amit én elértem, hogy elmondhassa, hogy elértem, de azaz ő élete, az ő dolga, azok, azok a dolgok, amelyeket ő akart elérni. Nem én. És, ha olyannyira vágyunk valaki szeretetére és elismerésére, képesek vagyunk elhinni, hogy igen, én ezt akarom, igen, én pont erre vágyom. Igen, ez szuper lesz nekem. És hihetetlen, hogy mennyire elragadtatóan vagyunk képesek küzdeni azokért a dolgokért is, amelyek minket egy cseppet sem érdekelnek. Hiszen ott vannak a sikerek és nem tudunk velük mit kezdeni és egyszerűen nem értjük. Egy kumma szót sem értünk abból, ami történik körülöttünk, de mindegy, örülünk, mert örülni kell, hiszen nézd meg, boldog.
De, az is lehet, hogy valóban az én sikerem, hogy tényleg ezt vártam, csak annyira vágytam valamiféle katartikus élményre, hogy minden csalódásomat mindössze ez okozza.
A napokban azt olvastam, hogy gyerekkorunk meghatározó élményei, valójában még annál is sokkal meghatározóbbak, mint amire így első blikkre gondolunk. Hogy gyermekkorunkban megélt sikerélmények és a körülöttünk lévő szeretet, hogyan befolyásolja azt, hogy a későbbiekben hogyan állunk majd a munkánkhoz, mennyire tudjunk majd átélni a sikert, a munka okozta boldogságot, és mennyire leszünk folyton önmagunkban kételkedők.
Valahol nevetséges, nem? Öt évesen történik veled valami, és még huszonhárom évesen is erről írsz.
