a fák árnyékát nézem
hogyan vetül fel a falra
napsütötte horizonton vidám táncuk
sokszor magunkból is csupán ennyit látunk
vetületünket valamire, amiben hiszünk
épp próbálunk megkapaszkodni
a fényes párkányon
csúszós ujjainkkal a lakkozott peremen
lábunk lóg a semmibe
rúgkapálunk
lábfejünk kövekbe rúg újra és újra
de nem talál hasadékot
a faleveleknek könnyű, felülről
tartják őket
egyszer majd persze elengedik
de most még vígan táncolnak a festett téglalapokon
ahogyan ugróiskolát játszottunk régen
a meghúzott vonalak
az is elmúlt, az eső elmosta
még mindig az ablakban ülök
nézem magam, ahogyan az ablakpárkányon kapaszkodva
lóg a lábam
csak nézem, mint egy idegent
mint amikor valaki megbotlik előtted és még
három buta másodpercig csak állsz
mire reagálsz és megkérdezed jól van-e
a levelek ismerik sorsukat
nem stresszelnek, nem idegeskednek
nincs bennük félelem
nézem magam és még mindig
nem nyújtottam kezet
csúszós ujjaim a lakkozott, meleg peremen
becsukom a szemem
repülök – mondom árnyékomnak – repülök
láttad már, hogy az eresz alatt felváltva festették
a téglákat?
egy piros, egy sárga, egy piros, egy sárga
így zuhanok univerzumból, univerzumba
egy piros, egy sárga, egy piros, egy sárga
nem
nem zuhanok
egy padon ülök
az ablakon meredek ki
falevelek tánca
fénycsillanás
csúszós kezem a meleg, lakkozott párkányon
még három buta másodpercig minden számít
aztán elmúlik
elmossa az eső