Ezidáig mindig, amikor erről írtam, vagy próbáltam írni, mindig hozzá beszéltem. De az utóbbi napokban megfogadtam magamnak valamit. Mégpedig azt, hogy ezt abbahagyom. Már nincs itt. Több, mint hat hónapja nincs itt. És mostanra úgy érzem, ezt abba kell hagynom, úgy érzem, már nem segít tovább, csak ront mindenen.
Tehát. Több, mint hat hónapja nincs itt. És azt hiszem ez volt az eddigi legnehezebb fél évem, amikor bármi mást is éreztem minden bizonnyal csak azért volt, mert vannak itt olyan emberek, akik olyannyira szeretnek és támogatnak minden kiállhatatlan pillanatomban, amit elképzelni sem lehet.
Keresztülmentünk mindenen. És keresztülmentem mindenen. Voltam dühös, csalódott, összezavarodott és értetlen, haragudtam a világra, magamra és mindenki másra is olykor. Megkérdőjeleztem mindent, amiben valaha is hittem, létező és nem létező dolgot, mindent, amit emberi agy ki tud adni. És akkor, amikor úgy éreztem mindent elveszítek, csak még inkább irányítani akartam azt, amit csupán hagynom kellett volna, hogy megtörténjen. És igen, volt, hogy mindent csak sokkal nehezebbé tettem, magamnak, és másnak egyaránt.
A gyász nem egy érzés, az nem olyasvalami, ami egyszer elmúlik. A gyász egy folyamat. Egy olyan folyamat, amit mindenképpen végigélünk, de, ha nem fogadjuk el csak sokkal rosszabb és nehezebb lesz. A gyásznak egyik fokozatát sem tudjuk megúszni, bármennyire is értetlenkedünk hajnal háromkor mindazon, amit érzünk. És ami a legnehezebb volt nekem: nem tudjuk, hogy a folyamat végén mi marad nekünk, magunkból. A gyász nem csak arról szól, hogy sírunk a temetésen, majd még hetekig szomorúak vagyunk, de egy reggel felébredünk és azt mondjuk most már talán jobban vagyok. Nem. A legkevésbé sem. A gyászban van visszaemlékezés, az emlékek újbóli igaz megélése, a gyászban van harag, van szégyen és bűntudat. Majd van megbocsátás, mindig és mindenért. És a gyászban van szeretet, az a hatalmas szeretet amit még mind szerettünk volna odaadni, és van benne egy jó adag hit, az abban való hit, hogy mindvégig tudta, és úgy ment el, hogy látta. És amikor már nem érzünk semmit, csak a szeretet, csak az elfogadást, amikor már nem értetlenkedünk, amikor már nincsenek kérdések. Akkor jó. És legvégül, a gyász lezárása, egy döntés. Döntés arról, hogy nem hanyagolhatjuk el tovább a még élő életünket, döntés arról, hogy a továbbiakban igyekszünk mindent megtenni, hogy minden helyreálljon, döntés arról, hogy többé nem sodorjuk magunkat végeláthatatlan hibáztatásokba, kérdések sokaságába és nem fogjuk utálni a világot, döntés arról, hogy elfogadjuk mindazt, ami történt és már csak és kizárólag szeretettel gondolunk mindarra, mindarra a sokaságra, ami megtörtént. Döntés arról, hogy igen is, mi, akik itt vagyunk, mi, élünk. És elfogadása annak, hogy ő is ezt akarná. A mosolyt akarná maga mögött látni. És a döntés arról, hogy többé nem beszélek hozzá, így hat hónap után. És a döntés arról, hogy elfogadom, hogy ez így helyes.
És amikor ennek vége, akaratlanul is, jönni fog valami új, elkezdjük azt érezni, mintha minden más lenne, mint eddig volt ezen a világon. Mintha annyi mindent magával vitt volna. És, ez így is van. Azok, akik elmennek, magukkal viszik azt az életünket, ami akkor volt, amikor még itt voltak. Magukkal viszik. És nem lesz többé. Olyan törés áll be az életünkbe, ahonnan egyszerűen mindent újra kell kezdeni, azt fogjuk érezni, hogy nincs értelme semminek. És de! Pontosan ez az értelme.