de mi lenne, ha inkább tennék valamit ez ellen?

Hetek óta azon gondolkozom, hogyan kellene újrakezdenem az életem, ha már annyi gondolatom megváltozott magammal kapcsolatban, ha már annyi minden megváltozott, úgy egyébként. És nem jutottam semmire, kezdtem már egészen mérges lenni, hogyan lehet, hogy nem jutok semmiféle megoldásra. Ez képtelenség. Képtelenség az én életemben, ahol mindig annyi lehetőség jut eszembe bármire is gondolok.  És ezzel egyidőben arra jöttem rá, hogy miért is szeretnék egyáltalán új életet kezdeni? Hiszen... Hiszen én nem haltam meg. Én itt vagyok, úgy, ahogyan eddig is. Igen, teljesen más azaz élethelyzet, amelyben vagyok, teljesen más az, amit gondolok. Mégis, én, én vagyok és ez az élet továbbra is az én életem, ha pedig ugyanúgy az enyém, ahogyan eddig is, mégis hogyan lehetne újrakezdeni? Ez nem egy idióta játék, amiben, ha game over van egyszerűen csak nyomsz újra egy startot. Itt nincs ilyesmi. Itt csupán folytatni lehet minden mondatot, amit félig már kiejtettél a szádon, és minden mozdulatsort, amelybe valaha is belekezdtél. 

Úgy gondolom nem csak én vagyok tévúton ezzel az újrakezdeni dologgal, hiszen amikor elhatározzuk, hogy rendben van, most már tényleg másképp lesznek a dolgok, hiszen ez már valami "új", akkor megdöbbenve állunk és kérdezzük: miért nincs már másképp? Miért történik velem újra és újra ugyanaz, miért érzem magamat újra és újra ugyanúgy, miközben én már "újrakezdtem"? Hát ez az. Hogy mi az, hogy újrakezdeni. Mégis, mit? Itt vagyunk x éve, ez már tutira nem fog kitörlődni.  De, ha nem fog kitörlődni, akkor mégis mit tehetünk? Azt hiszem, csupán csak folytathatjuk ... 

Folytatni, másképp folytatni, másképp gondolni, mindig egy kicsit másképp csinálni. Vagy egyszerűen, valami teljesen mást csinálni, mint amit eddig elképzeltünk magunknak, és ezt elfogadni. Elfogadni azt, akik vagyunk, ami történt velünk és elfogadni az erre adott reakciónkat és döntésünket. Elfogadni azt a kettősséget, hogy egyes dolgok teljesen elszakadtak tőlünk, míg mások ugyanazok, és kigondolni azt, hogy mit is fogunk mi ezzel kezdeni. Hogy oké, nem akarom azt csinálni, amit eddig tanultam, oké, talán évekkel ezelőtt hoztam egy esetleges rossz döntést, de mit tegyek most? Mi a megoldásom jelenleg erre a szituációra? Mi a megoldásom arra, hogy valaki kiszakadt az életemből? Mi a feldolgozási folyamatom? Hogy rendben van, siránkozhatok és hagyhatom, hogy a dolgok egyre rosszabbak legyenek, de mi lenne, ha inkább tennék valamit ez ellen?
Folytatni szeretném, de teljesen másképp, mint, ahogyan eddig tettem. Teljesen új dolgokat szeretnék kipróbálni  és igen, már tudom is, hogy mi lesz az. Tudom mit fogok tanulni és melyik oldalamat szeretném fejleszteni és erősíteni. Tudom miben szeretnék jobb lenni, tudom mit szeretnék kitapasztalni.
Továbbra sem tudom, hogyan fogom feldolgozni, hogy nincs itt, de azt remélem, az új dolgok magukkal hozzák a megoldást és segítenek kitalálni.  

09.16 - elfogadom, hogy ez így helyes

Ezidáig mindig, amikor erről írtam, vagy próbáltam írni, mindig hozzá beszéltem. De az utóbbi napokban megfogadtam magamnak valamit. Mégpedig azt, hogy ezt abbahagyom. Már nincs itt. Több, mint hat hónapja nincs itt. És mostanra úgy érzem, ezt abba kell hagynom, úgy érzem, már nem segít tovább, csak ront mindenen. 

Tehát. Több, mint hat hónapja nincs itt. És azt hiszem ez volt az eddigi legnehezebb fél évem, amikor bármi mást is éreztem minden bizonnyal csak azért volt, mert vannak itt olyan emberek, akik olyannyira szeretnek és támogatnak minden kiállhatatlan pillanatomban, amit elképzelni sem lehet. 

Keresztülmentünk mindenen. És keresztülmentem mindenen. Voltam dühös, csalódott, összezavarodott és értetlen, haragudtam a világra, magamra és mindenki másra is olykor. Megkérdőjeleztem mindent, amiben valaha is hittem, létező és nem létező dolgot, mindent, amit emberi agy ki tud adni. És akkor, amikor úgy éreztem mindent elveszítek, csak még inkább irányítani akartam azt, amit csupán hagynom kellett volna, hogy megtörténjen. És igen, volt, hogy mindent csak sokkal nehezebbé tettem, magamnak, és másnak egyaránt. 

A gyász nem egy érzés, az nem olyasvalami, ami egyszer elmúlik. A gyász egy folyamat. Egy olyan folyamat, amit mindenképpen végigélünk, de, ha nem fogadjuk el csak sokkal rosszabb és nehezebb lesz. A gyásznak egyik fokozatát sem tudjuk megúszni, bármennyire is értetlenkedünk hajnal háromkor mindazon, amit érzünk. És ami a legnehezebb volt nekem: nem tudjuk, hogy a folyamat végén mi marad nekünk, magunkból. A gyász nem csak arról szól, hogy sírunk a temetésen, majd még hetekig szomorúak vagyunk, de egy reggel felébredünk és azt mondjuk most már talán jobban vagyok. Nem. A legkevésbé sem. A gyászban van visszaemlékezés, az emlékek újbóli igaz megélése, a gyászban van harag, van szégyen és bűntudat. Majd van megbocsátás, mindig és mindenért. És a gyászban van szeretet, az a hatalmas szeretet amit még mind szerettünk volna odaadni, és van benne egy jó adag hit, az abban való hit, hogy mindvégig tudta, és úgy ment el, hogy látta. És amikor már nem érzünk semmit, csak a szeretet, csak az elfogadást, amikor már nem értetlenkedünk, amikor már nincsenek kérdések. Akkor jó. És legvégül, a gyász lezárása, egy döntés. Döntés arról, hogy nem hanyagolhatjuk el tovább a még élő életünket, döntés arról, hogy a továbbiakban igyekszünk mindent megtenni, hogy minden helyreálljon, döntés arról, hogy többé nem sodorjuk magunkat végeláthatatlan hibáztatásokba, kérdések sokaságába és nem fogjuk utálni a világot, döntés arról, hogy elfogadjuk mindazt, ami történt és már csak és kizárólag szeretettel gondolunk mindarra, mindarra a sokaságra, ami megtörtént. Döntés arról, hogy igen is, mi, akik itt vagyunk, mi, élünk. És elfogadása annak, hogy ő is ezt akarná. A mosolyt akarná maga mögött látni. És a döntés arról,  hogy többé nem beszélek hozzá, így hat hónap után. És a döntés arról, hogy elfogadom, hogy ez így helyes. 

És amikor ennek vége, akaratlanul is, jönni fog valami új, elkezdjük azt érezni, mintha minden más lenne, mint eddig volt ezen a világon. Mintha annyi mindent magával vitt volna. És, ez így is van. Azok, akik elmennek, magukkal viszik azt az életünket, ami akkor volt, amikor még itt voltak. Magukkal viszik. És nem lesz többé. Olyan törés áll be az életünkbe, ahonnan egyszerűen mindent újra kell kezdeni, azt fogjuk érezni, hogy nincs értelme semminek. És de! Pontosan ez az értelme.

képtelenség - aggódni

Vannak az életben olyan szituációk, amikor egyszerűen tehetetlen vagy. Bármilyen okból is, de az vagy. És ott fekszel és azon gondolkozol mi az, ami igazán számít. Legalábbis, nekem ezt a gondolatot hozta egy ilyen szituáció. Sorozatosan az jutott eszembe, mi az, ami igazán számít. Mi az, ami történik most. És, ahogyan ott feküdtem és számoltam a perceket, azon kezdtem el gondolkozni, miért nincs ez mindig így. Miért nem élek folyton a mostban, a jelen pillanatban, miért aggódom annyit a jövőn, olyan dolgokon, amelyek nem is biztos, hogy valaha is úgy lesznek, ahogyan én azt képzelem. Egy csomó dolog, talán soha nem lesz úgy, ahogyan és amilyen formában én azt elképzelem. Nem én határozom meg, hogy mi, hogyan fog alakulni. Hozhatok döntéseket, és hozok is, nap, mint nap. De nem dönthetek el mindent egyetlen pillanat alatt. Ez képtelenség. És épp emiatt! Képtelenség aggódni az egész jövő miatt is.

Ezt jelentené élni. Nem a múltban, nem a jövőben, csak a mostban. Ezt mondják. Legalábbis pár nappal ezelőttig azt gondoltam, hogy ezt mondják. Sok mindent mondanak, sok mindent lehet olvasni arról, hogyan is kellene élned az életed. Igazából már kicsit el is vesztem a számtalan jótanács között arról, hogyan is kellene élni. És itt van ez a most dolog, ez a pillanatnyi. Hagy valljak be valamit, pár nappal ezelőttig, nekem ez sosem ment. Képtelen voltam egyetlen pillanatra koncentrálni, hiszen ott a múlt, ami folyton bekúszik az agyadba, miért így vagy miért úgy történtek dolgok, és a ott a jövő, ami a másik oldalról zaklat állandóan és harsog dolgokat. Mindkét oldalnak megvan a maga dumája, és csak beszélnek és beszélnek és beszélnek. Ugye? Alig tudja az ember egy kicsit lecsendesíteni őket, hogy koncentrálni tudjon, kicsit átgondolni a dolgokat, megállni.

Kicsit.


És pár nappal ezelőttig ez nálam is így volt.

De rájöttem, hogy mindeközben tudni kell megállni, tudni kell körbenézni és tudni kell azt mondani, hogy most elég. Most csak a most van. Csak a jelen. Csak az, ami ebben a pillanatban történik körülöttem és semmi másról, mégcsak tudni sem akarok. Tudod miért? Mert mindez, ami körülöttünk van, a legkevésbé sem állandó, és soha nem is lesz az.

És arra jöttem rá, hogy elég. Elég mindebből. Nem aggódhatok folyton valami miatt, valamiért. Az élet nem erről szól és ezt mégis folyton elfelejtjük. Nem a múlton való rágódásról szól, nem arról, hogy mi lehetett volna másképp. És nem a jövőről, hogy mi, hogyan lehet majd és milyen lesz ekkor és akkor, ha ezt meg azt is elértem. Nem. Ez hamis. Ez hazugság. A jelen az egyetlen, ami számít. Az, hogy most hol vagy, mit csinálsz, kivel vagy és mindez, hogyan hat rád. Most. Hogyan éled meg jelenleg mindazt, ami körülvesz. Valóban jó-e.

Mi mindannyian azért vagyunk itt, hogy éljünk és örüljünk annak, hogy élünk, nem pedig azért, hogy folyton olyan ügyek után futkossunk, amelyekről az sem biztos, hogy valóban számítanak, hogy valóban érnek annyit, amennyit mi belegondolunk. Szóval csak arról, hogy miközben döntéseket hozunk, napról napra, intézkedünk, szervezkedünk és próbálunk eligazodni, néha álljunk meg. Néha nézzünk körül, őszinte pillantással és kérdezzük meg magunktól valóban minden rendben van-e. Csak ennyit. Egy pillanat, egy kérdés, egy kérdés önmagunkhoz, ha már magunkkal mindenképp leéljük ezt az életet.

03. 17.

tudod

mindig mondtad, hogy az éjszakák a legrosszabbak

és hümmögéseim mögött valójában

nem igen értettem

mi a baj az éjszakákkal

de elmentél és megértettem, 

valóban az éjszakák a legrosszabbak

kezelhetetlenek

az embernek akár egy tükröt, mutatja az éjszaka  magát

és már nem vár semmit, eltelt 

az éjszaka mindig szembesít azzal, hogy

elmentél

03. 27.

- a halál az elköszönés azon formája, amely soha nem történik meg igazán, 

és épp ezért - olyan felfoghatatlan -

 tudod 

tudod, én aztán tényleg mindig le tudtam kötni magam 

egyszer mondtad is 

nem volt olyan dolog, ami ne érdekelt volna 

mindig le tudtam kötni magam, valamivel, mindig 

de most nem
most csak várom, hogy vége legyen a napnak
aztán pedig várom, hogy vége legyen az éjszakának
felébredek
arra gondolok, mindent csak álmodtam 

és semmi sem igaz
arra gondolok reggel úgyis megint hívsz
de felébredek és nem hívsz
pedig én várom
aztán rájövök, hogy igaz és legalább próbálok úgy tenni
mint aki nem várja
van nálam egy könyved
az a kedvenced
azt mondtam elolvasom és tökre nem olvastam el
nem tudom miért
talán ha most olvasom, majd jobban megértem
várok
tudod, soha nem vártam még ennyit és főleg nem ennyire
értelmetlenül
mégis várok
tudom, majd elmúlik,
mérges leszek de aztán egyszer majd elfogadom
de nem vagyok mérges, sem szomorú
örülök, mert tudom, hogy neked most jobb
sokkal jobb, mint minden
ami itt történhetett volna még
csak várok
de nem hívsz és értetlenül ülök
miért nem, már napok teltek el
azon gondolkozom van- e valami, amire megkértél, hogy emlékezzek

nem jut eszembe semmi
és ez zavar
napok teltek el
és nem értem miért telnek a napok ugyanúgy
mint eddig
mindig le tudtam kötni magam
és elolvasnám, de már soha nem mondhatom el, tetszett-e
vajon kire leszek először mérges
és mikor alszom majd úgy, hogy nem várom a reggelt
hogy aztán az estét várjam
és elfogadom

Macskaszőr

Ott ült. Ott ült azon a macskaszőrös kanapén, most is, mint bármikor máskor. Nem volt érdekes. Sem a kanapé, sem ő, sem a macskaszőr. Nyálcsorgató macska balra kunkorogva. És ez sem. Csak ott ült. Ült és órákon keresztül bámulta a telefonján felbukkanó színesen villogó képeket. Gondolkozott. Mi kellene hozzá. Ez járt a fejében végig. Mi kellene hozzá. Mi kell egy magazinhoz, gondolkozott. Magazin. Szótagolta magában újra és újra. Ma-ga-zin. Magazint akarok. Mondta. Kit érdekel minden más, ha írni is lehet. Írni. Amit mások olvasnak és ez mindenkit szórakoztat. Szórakoztatni. De mi szórakoztat még itt bárkit is. Micsoda. Törte a mákját és azt gondolta minden szemcséje már porrá vált, mégsem jut semerre. Csak azt tudta, hogy akarja. Ezután már nem gondolkozott a magazinon. Arra terelődtek a gondolatai mikor akart utoljára ennyire valamit. Aztán arra, hogy mindig mindent megkapott, amit igazán akart. Ami igazán az övé volt. A kettő meg teljesen különböző fogalom. Arra gondolt mit is jelent akarni és azt teszi-e. Akar-e. Hirtelen bűntudata lett vergődése közepette és a macskaszőrre gondolt. A macskaszőr megnyugtatja. Főleg, ha szuszog és nyálcsorgat. Elhatározta, tesz valamit. Hiszen akar egy magazint.

Hová utazunk?

Van egy kedvenc témám, számomra végtelenül elgondolkodtató. A lényegi, legfontosabb kérdése pedig az, hogy a tragédiák vajon elkerülhetőek-e vagy kötelező a bekövetkezésük? És ezt ki mondja meg igazából? Minek a függvénye mindez? 

És én itt tragédiának nevezek most mindent, ami bármilyen negatív esemény, amely befolyásolja az életünket. Például: Kitaláltam, hogy melyik trolival szeretnék bemenni a városba, egyébként is késésben voltam már, siettem, de amikor bezártam az ajtót és rohantam volna le a lépcsőn, az jutott eszembe, hogy esni fog ma az eső és vissza kellene mennem az esernyőét. Hirtelen ez az ötlet megmagyarázhatatlannak tűnt. Késésben vagyok, futott át egy pillanat alatt az agyamon, nem kellene visszamennem, gondoltam, le fogom késni ezt a trolit és akkor már tényleg 10 perccel is később érkezem majd meg. - nem baj - mondta ez a fura hang - menj vissza érte. És visszamentem. 

Utána hallottam, hogy balesetezett az a troli, amivel aztán az esernyő miatt, nem mentem. Nem volt durva, szinte nem is sérült meg senki. De akkor is. Hogyan befolyásolná az most az életemet, ha láttam volna, hogy nekicsapódunk valaminek? 

És mi volt az a hang, ami utasított szinte, hogy menjek vissza? Hogy késsem csak le, az a jobb? 

Azóta figyelek. Folyton és mindenre. Vajon az, hogy azt elkerültem magával vonz majd egy másikat? Vagy akkor ezzel meg is úsztam az egészet? És akkor most melyik a sors vagy egyáltalán létezik-e? És ez a hang vajon olyan intuíció lenne, amely képes befolyásolni a sorsunk alakulását? Eszerint lenne egy, az intuíció által élt életünk és egy, amelyiket a saját makacsságunk alakítja? 

Van, aki azt mondja, mindenképp ugyanazt az életet fogjuk leélni, amit nekünk szántak, csak, ha nem hallgatunk a belső hangunkra, akkor egy sokkal hosszabb és bonyolultabb úton jutunk el addig, ameddig kellene, ahová kellene. Hogy az ezéleti dolgainkat mindenképp meg fogjuk tanulni, bármennyire is ellenállunk. Bármennyire is akarnánk tudatosan vagy tudatalatt más életet élni. 

De vajon mi van akkor, ha hallgatunk erre a manóra ott benn? Erre a kérdésre keresem a választ. 

Ki tudja, talán egy életen át. 

De egy valamiben biztos vagyok: Az a belső manó sokkal bölcsebb, mint én: a belső manó jobb döntéseket hoz, mint az első felindulás. Olyankor a dolgok valahogyan sikerülnek, helyesebbek, jobbak.