Ott
ült. Ott ült azon a macskaszőrös kanapén, most is, mint bármikor
máskor. Nem volt érdekes. Sem a kanapé, sem ő, sem a macskaszőr.
Nyálcsorgató macska balra kunkorogva. És ez sem. Csak ott ült. Ült és
órákon keresztül bámulta a telefonján felbukkanó színesen villogó
képeket. Gondolkozott. Mi kellene hozzá. Ez járt a fejében végig. Mi
kellene hozzá. Mi kell egy magazinhoz, gondolkozott. Magazin.
Szótagolta magában újra és újra. Ma-ga-zin. Magazint akarok. Mondta.
Kit érdekel minden más, ha írni is lehet. Írni. Amit mások olvasnak és
ez mindenkit szórakoztat. Szórakoztatni. De mi szórakoztat még itt
bárkit is. Micsoda. Törte a mákját és azt gondolta minden szemcséje már
porrá vált, mégsem jut semerre. Csak azt tudta, hogy akarja. Ezután
már nem gondolkozott a magazinon. Arra terelődtek a gondolatai mikor
akart utoljára ennyire valamit. Aztán arra, hogy mindig mindent
megkapott, amit igazán akart. Ami igazán az övé volt. A kettő meg
teljesen különböző fogalom. Arra gondolt mit is jelent akarni és azt
teszi-e. Akar-e. Hirtelen bűntudata lett vergődése közepette és a
macskaszőrre gondolt. A macskaszőr megnyugtatja. Főleg, ha szuszog és
nyálcsorgat. Elhatározta, tesz valamit. Hiszen akar egy magazint.