Könyvkritika 2. - Olivie Blake - The Atlas Six

Elképesztő és mégis – unalmas.

Valahogyan így tudnám összefoglalni ezt a könyvet.

Nagyon tetszett maga a téma, tetszett a Társaság, tetszett az alapötlet, tetszett minden, amikor azt boncolgattuk, hogyan is épül fel és mit kutat. Alapvetően is van egy természettudományos beállítottságom, így szeretem a gondolati sík, az asztrálsík és a valóság közötti párhuzamok boncolgatását, azt, hogy meg lehet-e állítani az időt és utazhatunk-e benne. Mi történik amikor álmodunk, álmunkban vajon lehetünk-e valahol máshol? Hogy akkor, azon a síkon is létezhet az élet? Képesek lehetünk-e többre, mint amiben élünk, vajon mások is abban a valóságban léteznek-e, mint amelyben mi, mások is azt látják-e, mint amit én, vagy lehet, hogy csak én látom azt, amit? Imádom ezeket a témákat és rengeteget tudnék róla beszélni. A végefelé és ahogyan a végén a hatalom kérdését érinti, szintén nagyon nehéz és elgondolkodtató témák, súlyos kérdések merültek fel.

„Az igazi csapda, a megbénító szörnyűség a cél nélküli hatalom volt. A végtelen szabadságot nem az emberi elmének szánták.”

És mégis … !

Már egyből aggasztott az, hogy E/3-ban íródott a könyv és nem E/1-ben, mert a narrátor szemszögéből nem annyira szeretek olvasni, mint amikor konkrétan azt érzem, mintha képes lennék belebújni a főszereplő bőrébe. De sokan ajánlották a könyvet, gondoltam ettől függetlenül képes leszek megszeretni őket. Sajnos nem igazán. Számomra nem voltak kifejezetten kiforrott személyek a szereplők és ez nekem iszonyatosan hiányzott. Egyikőjüket sem tudtam igazán megkedvelni és erre akkor jöttem rá igazán, amikor kiderült, hogy valakinek meg kell halnia, letettem a könyvet és azon gondolkoztam vajon ki lesz az és arra jöttem rá, hogy teljesen mindegy, mert egyikőjük sem fog hiányozni. És akkor éreztem, hogy nekem valami itt nagyon hiányzik. Olyan volt, mintha mind ugyanarról a tőről fakadtak volna, talán Parisa jelentett kivételt. Talán ő volt az egyetlen, akinek voltak önálló gondolatai.

„- Az önutálat felesleges energiapazarlás – jegyezte meg Parisa, és úgy hangzott, untatják Tristán legbelsőbb gondolatai. – Vagy elhiszed, hogy méltó vagy valamire, vagy nem, sztori vége. És ha nem hiszel benne – tette hozzá, miközben kinyitotta a szoba ajtaját –, akkor én semmiképpen sem akarom megkockáztatni, hogy tönkremenjen a tegnap éjjel rólad alkotott tévesen jó véleményem. ”

Parisa ezen gondolata tökéletesen összefoglalja számomra az egész könyv összes többi szereplőjét. Amit még kiemelnék, hogy számomra nevetségesek voltak ezek a – belső vívódások – elméletileg 1 évig össze voltak zárva, mégsem alakult ki senkiben sem a szeretet vagy a vágy képessége a másik iránt? Megpróbálta a könyv bevezetni a Tristán és Libby közötti vonzalmat, de valahogyan a legkevésbé sem sikerült. És ezt őszintén nem tudtame lhinni, és minél inkább a vége felé haladtunk, annál kevésbé voltam rá képes. Hogyha tudod, hogy lehet, hogy te leszel az és te fogsz meghalni, akár ma, akár holnap, de a hónap végéig biztosan kiderül, hogy ki az, akkor valóban képes lenne valaki ennyit tétovázni? Mert én biztosan nem. Talán én vagyok ennél sokkal szenvedélyesebb vagy temperamentumosabb, de főleg, ha tudnám, hogy lehet, hogy ez az utolsó hónapom, a legkevésbé sem gondolkoznék azon, hogy mitől lenne bűntudatom vagy mitől nem, hanem cselekednék. Egyáltalán nem értettem sem Libby, sem Tristán „vívódását” mintha nem felnőtt emberekről olvastunk volna…

Összességében: bárcsak, bárcsak, bárcsak kiválasztottunk volna valakit, akinek a szemszögéből lett volna megírva ez az egész és bárcsak meg mertük volna magunknak engedni életünk utolsó aktusát, mert a téma maga borzasztóan tetszett.

„Valami, ami mozgásba lendült, nem állt meg önszántából. A tudással az volt a baj, hogy a normálistól eltérő, sajátos függőséget jelentett, hogy minden más bűntől különbözött. Akik egyszer megérezték a mindentudás ízét, azokat soha többé nem fogja kielégíteni a puszta valóság tartalma. Az élet és a halál, ahogyan azt egyszer elfogadták, már nem bír jelentőséggel, sőt a mértékletesség szokásos kísértései is kevésnek bizonyulnak. Az életre, amit éltek volna, képtelenné váltak, nem illettek bele többé.”