csütörtök, augusztus 23, 2018

Regényírásomról, és arról is csupán a legfontosabb tényt összegezve


Van valami ijesztő a regényírásban. Van valami ijesztő abban, mennyire jól kell hozzá az embernek ismernie önmagát és a körülötte állókat. Meg kell fejtenie a tetteit, meg kell fejtenie azok okát és meg kell tanulnia kezelni minden embert, akit csak ismer. Megérteni a motivációjukat és valahogyan, komplexen egyben látni az egész világot. Érteni mindazt, amit tesznek, és tudni megérteni. És minden alkalommal, amikor az ember leül a regénye elé és ki kell dolgoznia egy szereplőt, ki kell dolgoznia a cselekményszálat és a konfliktust, értenie kell, tudnia kell miért történik az, ami, hogy a könyvével valami olyat adhasson át, ami nem klisé, ami nem ezerszer olvasott, ami tartogat valami újat, és bármiről szól is a cselekmény, ráébresszen valamire. És ez ijesztő. Ismerni, tudni és érteni, ijesztő. Számotvetni önmagunkkal még ijesztőbb. De számvetés nélkül nincs regény sem. És, ha valaki tényleg jó író akar lenni, akkor szembe kell néznie, újra és újra és újra. Mindaddig, amíg meg nem érti a folyamat minden egyes részletét. 

Ó, és még valami: Abban a pillanatban, ahogy elhiszed, hogy jó vagy, vesztettél.

hétfő, augusztus 20, 2018

figyelj, az enyém is nehéz, de, ha ketten-ketten fogjuk, mindkettőt elbírjuk

Az a típusú ember vagyok, aki szeret tanulni mások hibáiból, és épp emiatt szeretem olyannyira a tanításokat. Hiszen mi adhatna többet egy már járt útnál, egy olyan járt útnál, amit nem kell követni, nem kell megfogadni és nem csupán az létezik a számtalan közül; de egy olyan járt útnál, ami tartogat számunkra valamit ebből az életből, ami igazán fontos, amire más már rájött, hogy mennyire fáj. Van egy tanítás, amit különösen szeretek, nem tudom megírta-e már bárki is, nem tudom szavakba és írásba öntötte-e és így azt sem tudom más, hogyan fogalmazná meg. Egy valamit viszont tudok, a legfontosabb dolog, amit valaha felismertem. 

Ámbár még kicsinek számítok a magam 21 évével, mégis sok mindent láttam már, vagy mondjuk úgy, nem csupán láttam, hanem figyeltem is mindazt, ami körülöttem történik. Velem született, hogy nem tudok csupán sodródni, nekem mindent értenem és tudnom kell, mi, miért történik úgy, ahogyan. Mindig, amióta csak élek nem csupán átéltem az elvesztést és a fájdalmat, hanem meg is éltem. Látszólag nem, de valójában hatalmas különbség van a két szó között. Így pontosan tudom mennyire fáj valaki elvesztése és pontosan tudom, hogy másnak, aki még közelebb állt, még mennyivel borzalmasabb lehet. De nem is ez a lényeg. A fájdalom közbeni rádöbbenés a lényeg. 

És ez az a rádöbbenés, ami már késő, és ez benne a legfájóbb, hogy annyira későn jön. Addig, mindaddig, amíg a másik mellettünk van, képtelenek vagyunk őszintén és igazán értékelni. Hiszen ott van, ott szöszöl már megint valamivel vagy mossa a fogát, vagy a franc egye meg már megint valami olyat csinál, amiről ezerszer kérted, hogy ne. Megint mond valamit, amivel felhúz és benned már megint magasan a pumpa. De őszintén, számít ez? 

Ha valamit láttam már az életben, azaz elválás és az elszakadás. De abból jó sokat. Volt, ami szándékosan, volt, ami hirtelen és tudod mi a legborzasztóbb? Hogy senki nem mondta utána, hogy a franc egye meg, hogy lehet, hogy évek múltán, de mindenki azt mondta, hogy - tudod, nagyon rossz ám egyedül lenni, és inkább idegesítene itt, de bár itt lenne -. És persze, nem megyek ellen mindenkinek és van, akitől tényleg szükséges elszakadni, előfordulhat, hogy tényleg olyan közegbe kerülünk, amiből ki kell szakadni és iszonyatosan nehéz eldönteni, hogy igazunk van vagy csak az egonknak van igaza? Okos vagy szamár vagyok, ha engedek?

De el ne felejtsem a lényeget:

Volt egy pár, akik bár hihetetlenül szerették egymást, akadt konfliktusuk is bőven. Sokszor a nő nem tudta azt mondani, hogy egyefene mit számít a sok apróság, legyen úgy, ahogyan a másik akarja, és bár hiába figyelmeztették, hogy ne tegye ezt, valahogyan mégsem tudta abbahagyni. Voltak jobb időszakaik, és volt, amikor olyannyira boldogok voltak, hogy az ember, amikor rájuk nézett azt kívánta, bár egyszer ő is olyan boldog lehetne, mint ők. Bár egyszer engem is úgy szeretne valaki, mint ők egymást. Majd mégis elszakadtak egymástól. Az élet úgy akarta, vagy a sors, vagy, aki, amiben hisz. És a nőnek évekkel később is, mindenről a férfi jut eszébe, hogyan szerette az ételeket, hogyan itta az italokat, hogyan tette-vette a mindennapjait, hogyan mentek el nyaralni és hogyan vitte azt a bőröndöt, amit most ő egyedül cipel.

És, mindannyiunk élete hasonló, mindenkinek van egy bőröndje, amit cipel és, ha szembetalálkozik valakivel, aki azt mondja, figyelj, az enyém is nehéz, de, ha ketten-ketten fogjuk, mindkettőt elbírjuk, akkor valahogyan könnyekbe kellene fulladnunk és azt mondani, köszönöm. Valahogyan kevesebbnek kellene lennie az "én ezt akarom"-nak és többnek a "milyen jó, hogy vagy és együtt megoldjuk"-nak. Valahogyan jobban kellene tisztelnünk és szeretnünk azt, aki mellettünk van, hiszen most, még mellettünk van.

És minden alkalommal, amikor végignézek másokon és végignézek magamon, sokat tanulok ebből, sokat tanulok arról, hogyan kellene hozzáállnunk másokhoz, a szeretteinkhez és a társunkhoz. Hogy valójában mi is az, ami számít. És, hogy valójában tényleg akkor kellene könnyekbe fulladnunk és azt mondani, köszönöm, amikor még van kinek, amikor még ott van.