Vannak pillanatok, amikor az ember végre megkapja azt, amit hónapok óta annyira szeretne, hosszú idő óta vágyakozik utána, nézegeti, és amikor végre igent mondanak rá, el sem hiszi és úgy örül, mint 5 éves gyermek a lufinak. Hasonlóképp voltam Szaffival, hihetetlen boldogság volt, amikor végre hosszú beszélgetések, telefonhívások után elhozhattuk ezt a drága kismacskát a menhelyről. Szaffit icipici korában az út szélére dobták, egy árokban találták meg, onnan került a menhelyre, nagyon beteg volt és csontsovány, így amikor elhoztuk 3 hónaposan nagyon aprócska volt, kis pálcikalábakkal. Pontosan emlékszem az első nálunk töltött napjának minden apró részletére, azokra a helyekre, amiket akkor, azonnal felfedezett és a kedvencei lettek, arra, hogyan sajátította ki a konyhai puffot és jelezte már az első másodpercben, hogy ő kéremszépen egy igazi kis dáma, neki a legjobb hely kell, nincs hiszti. Sokat erősödött, lassan kezdett elmúlni belőle a félelem, a rémálmai, amit a mellette elsuhanó autók okozhattak, de így is nagyon félt a hangos zajoktól. Mégis, játékos lett, örök kis vadász, és végtelenül ragaszkodó, órákig engedte, hogy az ember simogassa, dajkálja, bárki jött, ahhoz odasenderedett, ismerkedett, a lábujját rágcsálta, csakúgy szeretetképp. Szaffi rengeteget tanított nekem, pedig beszélni sem tudott, de tudott jönni, bújni, vigasztalni, képes volt megmutatni, milyen újra és újra megbízni másokban, hogyan lehet felülemelkedni mindenen és vidáman végigjátszani az életet, mert ő bizony, mindennel képes volt játszani. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen érdekes tud lenni egy leejtett befőttes gumi, hogy bármit végig lehet kergetni a lakáson, és mennyi minden befér a szőnyeg alá, vagy hogy meg lehet szeretni a kaparófa hangjának reggel 5 órás kivitelét, és ő megmutatta, ez kérem itt így működik. És szeretett, talán többet vigyázott ő rám, mint én őrá, egyetlen hét alatt megtanulta, ha szól a ébresztőóra, felkelek, fel kell kelnem, így, ha nem tettem meg, jött és ébresztett a maga bújós módján. Mindenhová követett, készülődés során mindig mellettem ült, mint aki azt mondja, bár ne kellene elmenned itthonról. És tényleg, bár ne kellett volna megtennem sosem.
De egy nap történt valami, ami felett nem lehetett elsiklani, volt egy párbeszéd, ami újra és újra bekúszott az agyamba, az elmémbe és nem hagyott nyugodni, bárhogy hessegettem, mindig előjött a maga odújából és felzaklatott. Amikor ivartalanítva lett, az állatorvos a műtét után azt mondta alhasi folyadékot talált, mi nekem elsőkörben mit sem mondott – folytatta – fehérjét – még mindig nem voltam okosabb – elvégzett egy tesztet rajta, Szaffika valószínűleg FIP-es – lezárta a mondatot, pislogtam, pislogott, a segéd oldalra nézett, csend és zavar, és tudtam, hogy baj van, nagy baj. Folytatta a mondatot és azt kívántam bár ne tette volna, bár megálltunk volna ott, bár abban a zavarban állnánk még mindig – gyógyíthatatlan és amikor felülemelkedik, nagyon gyors, felgyűlik a folyadék a hasában vagy a tüdejében, betör mindenhová, coronavírus, májbetegség, idegrendszeri problémák, bármi – nem emlékszem többre, ezek a szavak maradtak meg abból a hosszú beszédből amit mondott az egészről, talán ő is tudta, talán ezért ismételte ugyanazokat a szavakat folyton, hogyha fel is fogok az egészből valamit, akkor a legfontosabbakat, vagy fene tudja, mit mondhat ilyenkor egy állatorvos? Mert azt semmiképp sem közölheti egy ilyen hír után, hogy de nyugi, semmi baj meg minden rendben lesz.
Kiscuki megerősödött, szedett magára és már naivan egészen abba a hitbe ringattam magam, talán mégsem igaz az egész, egy elrontott teszt, az a fehérje meg mástól volt ott, talán még a kiskori éhezéstől, még nem szívódott fel, valami, bármi, bármi csak ne FIP, csak ne. Utánaolvastam. Nem kellett volna. Reménykedtem.
Három hónappal később sántítani kezdett, a karmai alatt másodlagos kinövéseket találtam, ismét doki – erről a macskáról cikket kellene írni – mondta, majdnem felnevettem aztán rájöttem azért, mert mint folytatta – még soha nem látott ilyet – csak pislogtam, vártam, mi lesz. Egy reggel arra eszméltem, hogy már nem játszik, nem ébredek a kaparófa csilingelő hangjára ötkor, nem ugrál rajtam, hogy éhes, baj van gondoltam, nagy baj és bár tudtam, hogy soha, de soha nem szabad rosszra gondolni, képtelen voltam naivan tovább hinni, hogy elkerülhetünk valamit, hogy megmenthetem valamiből, ebből borzalomból. Elkezdte kihányni a gyógyszert, az ételt, ránéztem és tudtam, hogy rohanni kell. Három nap alatt csontsoványra fogyott és tele lett a hasürege ezzel a szörnyűséggel, a bal hátsó lábára lebénult, de ő, meg sem nyikkant, nem panaszkodott, csak nézett rám a nagy szemeivel, és nem tudtam neki segíteni, ha lett volna rá mód, bármi, megtettem volna, megszereztem volna, de senki nem tudott már segíteni. Próbáltuk etetni, de mindent el akart utasítani, mint aki azt mondja hagyjatok békén kérlek, csak hagyjatok békén, nem hagylak Szaffi, nem, amíg itt vagy, nem hagyhatom, hogy éhen halj?! - Nem, mikor hónapok óta a mindent jelented, a fényt a mindennapokban, a reményt, a szeretetet, azt a hihetetlen szeretet, amit kapok tőled és amit már soha nem adhatok vissza neked. -
Egy hét telt el, egyetlen hét, március 25-én este felvettem, a mellkasomra fektettem, nem akarta, mászni kezdett, a kezemre feküdt és éreztem, már annyira beteg, annyira kétségbeesett és szomorú. Simogattam, vigasztaltam, semmi baj, minden rendben van drága, de ő csak bújt, el a világ elől. Mindenkinek fájt. A kis helyére raktam, puszilgattam, szeretlek Szaffi – mondtam, mint minden este lefekvés előtt. Hajnalban Szaffi felém indult, az ágyra húzódott és örökre elaludt, békésen, a maga természetes módján, az éjszaka leple alatt amikor tudja, minden rendben van, biztonságban van; vele már igen, minden rendben, boldog és nem szenved, neki már semmi sem fáj és bármennyire hiányzik, ez nyugtat, hogy már biztonságban van, nagyobban, mint amit minden szeretetünk ellenére mi biztosítani tudtunk neki itt, a világ ellen.
U.I: Napok óta próbálkozom Szaffi fontosságának leírásával, de rá kellett jönnöm, hogy ez képtelenség. Képtelenség, mert hirtelen elvesztése, hiánya feldolgozhatatlanul fáj, annyira hasonlóak voltunk, egyek, még a szemünk színe is tökéletesen egyezett és minden alkalommal, amikor a szemébe néztem úgy éreztem ismer, ismerem, és tudtam, bármit mondok neki érti, megért, velem van.
Szeretlek Szaffi.
Három hónappal később sántítani kezdett, a karmai alatt másodlagos kinövéseket találtam, ismét doki – erről a macskáról cikket kellene írni – mondta, majdnem felnevettem aztán rájöttem azért, mert mint folytatta – még soha nem látott ilyet – csak pislogtam, vártam, mi lesz. Egy reggel arra eszméltem, hogy már nem játszik, nem ébredek a kaparófa csilingelő hangjára ötkor, nem ugrál rajtam, hogy éhes, baj van gondoltam, nagy baj és bár tudtam, hogy soha, de soha nem szabad rosszra gondolni, képtelen voltam naivan tovább hinni, hogy elkerülhetünk valamit, hogy megmenthetem valamiből, ebből borzalomból. Elkezdte kihányni a gyógyszert, az ételt, ránéztem és tudtam, hogy rohanni kell. Három nap alatt csontsoványra fogyott és tele lett a hasürege ezzel a szörnyűséggel, a bal hátsó lábára lebénult, de ő, meg sem nyikkant, nem panaszkodott, csak nézett rám a nagy szemeivel, és nem tudtam neki segíteni, ha lett volna rá mód, bármi, megtettem volna, megszereztem volna, de senki nem tudott már segíteni. Próbáltuk etetni, de mindent el akart utasítani, mint aki azt mondja hagyjatok békén kérlek, csak hagyjatok békén, nem hagylak Szaffi, nem, amíg itt vagy, nem hagyhatom, hogy éhen halj?! - Nem, mikor hónapok óta a mindent jelented, a fényt a mindennapokban, a reményt, a szeretetet, azt a hihetetlen szeretet, amit kapok tőled és amit már soha nem adhatok vissza neked. -
Egy hét telt el, egyetlen hét, március 25-én este felvettem, a mellkasomra fektettem, nem akarta, mászni kezdett, a kezemre feküdt és éreztem, már annyira beteg, annyira kétségbeesett és szomorú. Simogattam, vigasztaltam, semmi baj, minden rendben van drága, de ő csak bújt, el a világ elől. Mindenkinek fájt. A kis helyére raktam, puszilgattam, szeretlek Szaffi – mondtam, mint minden este lefekvés előtt. Hajnalban Szaffi felém indult, az ágyra húzódott és örökre elaludt, békésen, a maga természetes módján, az éjszaka leple alatt amikor tudja, minden rendben van, biztonságban van; vele már igen, minden rendben, boldog és nem szenved, neki már semmi sem fáj és bármennyire hiányzik, ez nyugtat, hogy már biztonságban van, nagyobban, mint amit minden szeretetünk ellenére mi biztosítani tudtunk neki itt, a világ ellen.
U.I: Napok óta próbálkozom Szaffi fontosságának leírásával, de rá kellett jönnöm, hogy ez képtelenség. Képtelenség, mert hirtelen elvesztése, hiánya feldolgozhatatlanul fáj, annyira hasonlóak voltunk, egyek, még a szemünk színe is tökéletesen egyezett és minden alkalommal, amikor a szemébe néztem úgy éreztem ismer, ismerem, és tudtam, bármit mondok neki érti, megért, velem van.
Szeretlek Szaffi.