A feltétlen szükségesség

Azt hittem, ha ezt-azt átélek egy idő után már nem érhet meglepetés, olyan meglepetés, amire ne lennék, így vagy úgy, de felkészülve. Legalább egy kicsit. És mégis itt ez az élet, ami mindig megmutatja, hogy de kicsi lány, van itt még a tarsolyban számodra épp elég. És ez egy bizonyos szinten szomorú, hiszen mindig van valami jó, ha nem az egyik téren, hát a másikon, de van valami jó. Én meg valahogy nem találom sosem, sem az egyiken, sem a másikon, csak ha feltalálom magamnak.

Mindig erősnek lenni, erről szól minden, minden nap, minden lépése, a döntések, a viaskodások. Mindig erősnek lenni, folyton magad maradni. Minden értelemben. Mindenki úgy próbál előbbre jutni, hogy közben másokon sétál és ez látszólag senkit sem zavar, olyan, mintha én lennék az egyetlen, aki képes ezt a világot kívülről szemlélni és azt mondani, jesszusom, milyen borzasztó mindez. És közben mégis, annyira érthető. Még az is, aki nem akar önző lenni, kénytelen azzá válni, ha valamit el akar itt érni, ha nem akar egyedül maradni a bugyorban, a saját kis jó szándékával. Hazugságok, titkolózások. Micsoda karma ez? Mit építünk mi a következőknek? Mit építünk mi egymásnak?

Miért kell folyton félnünk? Félni a hazugságoktól, attól, hogy valaki megint, valamit eltitkol,  megint megbánt, utánajárni vagy már nem, már inkább nem is érdekel. Szokták volt mondani, a tudatlanság boldogság, de mégis hol, melyik bolygón? Mert itt biztosan nem. Azzal nyugtatom magam annyira jó vagyok, hogy mások kénytelenek néha ásni kicsit, nehogy a felhőkig repüljek. Így meg végtére is meg is köszönhetném. 

Ez az egész meg abból jött, ahogyan ott álltam, vártam a villamost, a már lemenő napban, hallgattam a Tiny dancert és néztem azt a párt, azt a párt, akit annyira nem szeretek és azon az estén mégis ők voltak az egyetlen vigasztaló pont. Az egyetlen olyan pont, ami a szeretet volt, az összetartozás, a feltétlen szükségesség. És hiába történik bármi, hiába ér el bármelyikünk is bármilyen magasságokat, vagy viselkedik akárhogy, akkor, abban a pillanatban olyan hihetetlenül pici voltam hozzájuk képest. Ilyen a szeretet, így lesz két emberből egy annyira erős mag, ami még az én lelkemet is képes könnybe borítani a lemenő nap fényében nyolckor. 

Megint itt vagyok, megint csak szeretni szeretnék, és ez a legrosszabb, amikor annyira egyedül vagy, hogy semmi mást nem szeretnél már, csak, hogy valaki melletted legyen. Végre egyszer melletted álljon ki valaki. Csak egyszer. 

Itt ez a suli, meg ez a karrier dolog, mégis képtelen vagyok elszakadni attól az elviselhetetlen gondolattól, hogy az üres lakás nem lesz rám büszke, és azok, akik már nincsenek itt, bármennyire is szeretném, nem fogják már megpaskolni a vállamat és azt mondani, milyen ügyes voltam. Nem, ez már igazán nem fog megtörténni. 

Hiszem, hogy ez egy jó élet, és olyan remekül megy ez az egész erős vagyok, bátor vagyok, mindent meg tudok oldani dolog, őszintén nincs szükségem arra, hogy valaki terelgetni akarjon. És mégis, itt ez az ellenmondás, az este 8 órák, a naplementék meg a magányos villamosozások. És minden úgy összezavarodik, hirtelen már a szövetkabát sem lesz olyan vastag, mint előtte volt és valami ott bennem fázni kezd. Kitudja, még a végén kiderül, hogy bennem is tud.