Tej-szindróma

Ott álltam a Jate mosdójában, szemben a tükörrel

és olyasvalaki nézett rám, akit nem ismertem.

Hasonló volt hozzám, mégis megrémisztett

sírásra görbülő szája, könnyes szemei

és az a valami, ami azokból a szemekből áradt.

Az az elveszettség. Amikor tudod, hogy ez nem,

ez nem én, ez nem az én énem, nem az én életem

és nem, nem, nem és nem, amikor ott állsz, szemben

azzal a valakivel, kissé inogva és úgy érzed

kiszakad a mellkasod, sőt, szinte kívánod,

hogy megtörténjen, csak legyen egy mozdulat,

ami megtöri ezt a borzalmat, de nincs, ez sincs,

nem szakad ki, nem lendül fel a kezem, nem lépek hátra,

semmi nem, nem, nincs. És mégis, minden van,

van elrontott mondat, van elkésett pillanat,

van veszekedés, van valaki, aki nincs itt. A nem léte van.

A hiánya, szokták mondani ilyen elfuseráltan,

nem szeretem ezt a szót - jutott eszembe még ott -

Romlottság van, mint amikor bent hagyják

a tejet a hűtőben és elfelejtik, mert jól van az ott,

nem, hidd el, sír a tej odabent. Én meg idekint.

Különbség meg egyébként megint nincs.

Hasonlóság van. Van a rossz. Minden van.

Egy halom gondolat a fejemben, hova kellene

most menni és kedvem mihez lenne,

aztán egyszerűen csak hazaindulok.

A ruhatáros furán néz, de nem érdekli miért kérem

ki a kabátom 2.47kor, csak azt várja végre

5 legyen és mehessen, ágyban lehessen, meg egyébként is,

enni kellene már valamit. Menjél már. Nem érek rád.

Kifolytam, majd haza a sugárúton, csak a sugár

maradt el, meg a melegsége, minden más

még mindig volt. A nem lét is. Lennék valahol

máshol, ahol nincs ott a tükörképem

és nem ordítja, különbség van. Mikor

szokja meg a tükör a tej-szindrómát?

Egész

Komolyzene szólt a szekrényen álló
lemezjátszóból, a tű folyton megakadt a bakeliten
egy ott kóricáló porszál miatt,
a konyhában álltam a hideg csempekövön
és arra vártam felforrjon a víz, spagettihez.
Semmi bonyolult nem volt a műveletben,
hallgattam a zenén átszűrődő magány hangját,
esőcseppek kopogtak végig a tetőtéri ablakon,
különös hangulat, félhomály.
Egy pillanat ugrott be, kuszán,
s magától értetődő volt a kérdés, odaadnám-e
ezt a foszlányt, azért az egészért?

Felforrt a sós víz, felpezseg a tészta idegen voltától,
mi csak azért érdekes, mert én hasonlóképp
érzek a parfümöd illatától, nekem az a sós víz.
És ez most olyan, mintha nem bókolnék, pedig hidd el,
azt teszem, s, ha itt lennél ebben az atmoszférában,
értenéd.

Szúnyog zümmög a kinti három fokban,
nem hallom, csupán látom kicsiny testét az ablakon
kinézve - szokatlan formájú felhőt keresve -
felsejlik a nyári éjszakák során emlékezetembe vésődött
jelzése jelenlétének, idegszálakon táncoló dallama.
Tészta. Megkóstolom, kemény, még főhet,
megfordulok, háttal dőlök a magas konyhaasztalnak.
A szúnyog még mindig ott libeg, gondolom ő is valami
vacsorára vár, s önkéntelenül szivárog fejembe a kérdés,
vajon te mire várhatsz épp.

Felugrott a tű a lemezről, a tészta megfőtt,
a kis zümmögőm elrepült,
a templomóra hangosan veri a dobhártyám,
egészet érez, helyettem is,
egyszerre történő semmiségek riasztanak fel
képzeletemből, s az eső zuhogó volta tudatosítja bennem,
valójában, ez is egy egész,
s nemcsak veled lenne az.

Vagy pont ez a képzelet, az a nemcsak.

Észrevétlenül

ha hibát keresel az életedben

szívesen vállalom a hiba helyét,

vállalom, hogy kongó üresség legyek,

fekete lyuk,

füstgomolyag,

leszek a bűnös gondolat,

az érzéki csalódás,

leszek valami, amit utálsz

valami, amit átkozol,

s igen, magam is legyek átkozott

szemedben, ha  képes lennék

bántani téged,

legyek gyűlöleted tárgya,

csak legyek benned

egy gondolat,

egy érzés,

mit soha nem felejtesz el,

legyek a tűz,

amely megéget, s, így

örökre nyomot hagy

bőrödön.

de leszek a megnyugvás,

a hűsítő krém égett sebedre,

leszek a tömény,

hogy elfelejthess mindent,

ami bánt, igen, leszek

fejedben a felejtés is,

ne kelljen emlékezned semmire,

mit valaha átkoztál,

s így, ebben az ambivalenciában,

majd jól elleszünk,

majd kompenzálom benned a rosszat,

azt is, amit én okoznék,

de addig is,

leszek cigarettádban a füst,

hogy észrevétlenül

szívj magadba.

Eszedbe szokott jutni a ... ?

Bezárt a kávézóm,

néztem bambán, üvegre tapadt

tekintettel és éreztem, amikor

legutóbb ittam itt ezen a homályos

kis helyen a hosszút, nem ízleltem meg

eléggé. Nem élveztem ki rendesen

az összes apró kis ízlelőbimbómmal

azt a harmóniát. Valami oknál fogva,

minek eredetét nem ismertem,

a jövőre gondolva

a legközelebbi alkalomra fókuszáltam,

s, nem a végre. Nem a pillanatra.

Nem arra, hogy itt most ennek vége szakad.

Eszedbe szokott jutni a vég?

Emlékeztetnie kellene a rövidségre.

De nem teszi,

mások csak rohannak a dolgaikat

és a lemaradásaikat üldözve,

észre sem veszik ezt a hatalmas,

piros betűs kiadó táblát.

Még mindig meredten bámulom,

közben számolom,

huszonhároman mennek el mellettem.

Nem értem, mintha nem csak a helyet

zárták volna be,

hanem bennem is az emléket,

kódszámos páncélszekrénybe került.

El fogom felejteni,

pár nap múlva találok egy másik helyet,

másik majdnem tökéletes kávéval

és szépen lassan eljön a nap,

hogy erre sem nézek majd,

ezért most kihasználom az utolsó

utáni pillanatot, ezt az elkésettet

és íriszembe vésem

a kiadó tábla pirosló

hiányérzetét.

Nincs nincs

lehet nincs holnap
lehet nincs a ma este sem
lehet nincs itt ez a kéz
nincs itt ez a szó
nincs idő
nincs fény
nincs tér
nincs felszín
nincs mélység

nincs haladás
nincsenek álmok
nincs érzés
nincs múlt
nincs nincs

lehet semmi sincs
lehet csupán illúzió, mit látunk,
vagy az sem,
lehet egyetlen pillanatba kellene belesűríteni az egész életet.

9

9-kor nyit, én meg 8-ra akartam menni,

jobban tetszett volna és esetlegesen

még a napom ütemezése is stimmelt

volna a többivel. De a 9 az 9. Pont.

Tehettem volna ebben az egy órában

valamit, bármit, de nem, csak a 9-et vártam,

mire realizálódott bennem,

a 9 már nem jó, 10-re máshol

kellene lennem, az út meg félóra

plusz a többi nem várt tényező,

mint a piroslámpa. Elindulsz, mész, úton vagy,

azt hiszed jó úton vagy és piros.

Piros és csak piros, nem tud átváltani,

alapvető mechanikai részecskéi,

mint a zöld fényszál,

hiányoznak. Váltana, de nem tud,

rajta belül eső okok miatt,

nem tud. Ahogyan például

a szőnyegem sem lesz egy nap váratlanul,

önön felindulásából, más színben

pompázó fonalhalmaz. Ilyen

a szőnyegek sorsa, a rajta kívül eső okok,

rajta belül eső okok lesznek, ahogyan

az elrontott piros lámpa sorsa is ez

és a 9 órás nyitásé is és az enyém is ez,

az én sorsom sem különbözik

a rongyszőnyegétől, a rajtam kívül esők

megváltoztatják mindazt, ami

engem alkot, akár teszek ellene, akár nem,

akár észreveszem, akár tagadom,

bármit teszek, tudom, hogy eddig nem

idegesített a 9 órás nyitás, csak

mióta nem tudok aludni és 5-kor kelek,

a fényjátékot figyelem a falon és eltereli

a gondolataimat a nem léted.

Nem vált a lámpa, leszállnék,

gyalog mennék, de  itt nincs megálló,

hiába nyomom a leszállásjelzőt,

nem enged le. Igaza van.

Magam választottam, hogy erre szállok,

ismertem az útvonalat, de, ha a

szőnyeg sem képes a színét befolyásolni,

engem pedig hasonló okok vezérelnek,

az, hogy itt állok, rajtam kívül eső ok.

Sorsom? Csak maradjak nyugton?

Ennyit tehetnék?

Miről szól ez az egész?

Ráhagyni

Nem szabad ráhagyni.
Ráhagyni.
Nem szabad.
Ráhagyni.
Nem.
Szabad.
Ráhagyni.
Szabad.
Nem.
Nem.
Talán.