Bezárt a kávézóm,
néztem bambán, üvegre tapadt
tekintettel és éreztem, amikor
legutóbb ittam itt ezen a homályos
kis helyen a hosszút, nem ízleltem meg
eléggé. Nem élveztem ki rendesen
az összes apró kis ízlelőbimbómmal
azt a harmóniát. Valami oknál fogva,
minek eredetét nem ismertem,
a jövőre gondolva
a legközelebbi alkalomra fókuszáltam,
s, nem a végre. Nem a pillanatra.
Nem arra, hogy itt most ennek vége szakad.
Eszedbe szokott jutni a vég?
Emlékeztetnie kellene a rövidségre.
De nem teszi,
mások csak rohannak a dolgaikat
és a lemaradásaikat üldözve,
észre sem veszik ezt a hatalmas,
piros betűs kiadó táblát.
Még mindig meredten bámulom,
közben számolom,
huszonhároman mennek el mellettem.
Nem értem, mintha nem csak a helyet
zárták volna be,
hanem bennem is az emléket,
kódszámos páncélszekrénybe került.
El fogom felejteni,
pár nap múlva találok egy másik helyet,
másik majdnem tökéletes kávéval
és szépen lassan eljön a nap,
hogy erre sem nézek majd,
ezért most kihasználom az utolsó
utáni pillanatot, ezt az elkésettet
és íriszembe vésem
a kiadó tábla pirosló
hiányérzetét.