A feltétlen szükségesség

Azt hittem, ha ezt-azt átélek egy idő után már nem érhet meglepetés, olyan meglepetés, amire ne lennék, így vagy úgy, de felkészülve. Legalább egy kicsit. És mégis itt ez az élet, ami mindig megmutatja, hogy de kicsi lány, van itt még a tarsolyban számodra épp elég. És ez egy bizonyos szinten szomorú, hiszen mindig van valami jó, ha nem az egyik téren, hát a másikon, de van valami jó. Én meg valahogy nem találom sosem, sem az egyiken, sem a másikon, csak ha feltalálom magamnak.

Mindig erősnek lenni, erről szól minden, minden nap, minden lépése, a döntések, a viaskodások. Mindig erősnek lenni, folyton magad maradni. Minden értelemben. Mindenki úgy próbál előbbre jutni, hogy közben másokon sétál és ez látszólag senkit sem zavar, olyan, mintha én lennék az egyetlen, aki képes ezt a világot kívülről szemlélni és azt mondani, jesszusom, milyen borzasztó mindez. És közben mégis, annyira érthető. Még az is, aki nem akar önző lenni, kénytelen azzá válni, ha valamit el akar itt érni, ha nem akar egyedül maradni a bugyorban, a saját kis jó szándékával. Hazugságok, titkolózások. Micsoda karma ez? Mit építünk mi a következőknek? Mit építünk mi egymásnak?

Miért kell folyton félnünk? Félni a hazugságoktól, attól, hogy valaki megint, valamit eltitkol,  megint megbánt, utánajárni vagy már nem, már inkább nem is érdekel. Szokták volt mondani, a tudatlanság boldogság, de mégis hol, melyik bolygón? Mert itt biztosan nem. Azzal nyugtatom magam annyira jó vagyok, hogy mások kénytelenek néha ásni kicsit, nehogy a felhőkig repüljek. Így meg végtére is meg is köszönhetném. 

Ez az egész meg abból jött, ahogyan ott álltam, vártam a villamost, a már lemenő napban, hallgattam a Tiny dancert és néztem azt a párt, azt a párt, akit annyira nem szeretek és azon az estén mégis ők voltak az egyetlen vigasztaló pont. Az egyetlen olyan pont, ami a szeretet volt, az összetartozás, a feltétlen szükségesség. És hiába történik bármi, hiába ér el bármelyikünk is bármilyen magasságokat, vagy viselkedik akárhogy, akkor, abban a pillanatban olyan hihetetlenül pici voltam hozzájuk képest. Ilyen a szeretet, így lesz két emberből egy annyira erős mag, ami még az én lelkemet is képes könnybe borítani a lemenő nap fényében nyolckor. 

Megint itt vagyok, megint csak szeretni szeretnék, és ez a legrosszabb, amikor annyira egyedül vagy, hogy semmi mást nem szeretnél már, csak, hogy valaki melletted legyen. Végre egyszer melletted álljon ki valaki. Csak egyszer. 

Itt ez a suli, meg ez a karrier dolog, mégis képtelen vagyok elszakadni attól az elviselhetetlen gondolattól, hogy az üres lakás nem lesz rám büszke, és azok, akik már nincsenek itt, bármennyire is szeretném, nem fogják már megpaskolni a vállamat és azt mondani, milyen ügyes voltam. Nem, ez már igazán nem fog megtörténni. 

Hiszem, hogy ez egy jó élet, és olyan remekül megy ez az egész erős vagyok, bátor vagyok, mindent meg tudok oldani dolog, őszintén nincs szükségem arra, hogy valaki terelgetni akarjon. És mégis, itt ez az ellenmondás, az este 8 órák, a naplementék meg a magányos villamosozások. És minden úgy összezavarodik, hirtelen már a szövetkabát sem lesz olyan vastag, mint előtte volt és valami ott bennem fázni kezd. Kitudja, még a végén kiderül, hogy bennem is tud.

Téves lélek egy téves bolygón

Visz a szél, letesz, gyalog megyek 

Visz a szél, letesz, utamra enged 

Bolyongok, mint idegen

idegen vagyok ennek a világnak, idegen

nincs helyem, csak veszendő lelkem

Lelkem, visz a szél, s ha helyet találsz

mutass utat, adj békét a nyughatatlanságban

Téves lélek, téves bolygó mégis hiszem, 

jó az út, hol nem a szél és nem az ár az úr.

Lelkem, visz a szél, mégis mindketten itt vagyunk

hiába küldenélek, összetartozunk

s kérdem én, hiszel-e bennem úgy, mint én tebenned?

csak üldögélek és figyellek

szeretni, értsd, távolról is,

a semmiből, másik univerzumból,

a szakadék bal oldaláról,

mert te a jobbon vagy,

érted és nem ellened,

szeretni, értsd, ilyenkor is, 

mikor épp, nincs helyem melletted

A szempárra magadon

Nézlek, nem értelek 

Nézlek, remeg a kezed

Nézlek, remeg a kezem

Nézlek, csodállak

Nézlek, 

fájsz

Nézlek, beszélgethetnénk, 

nevethetnénk, de egy idő után, 

ki közel kerül, kerül.

Nézlek, nem nézel rám

de talán gondolsz 

a szempárra magadon

hiszem, hogy te elhiszed

ez jó így 

én hiszem, hogy nem

Nézlek, már nem látlak

mintha állnék a peronon,

kezemben csomagok

előttem a vonat, zárt ajtókkal

a masinizta bíztat, menjek, nyissam

nem bírom

nézem, mozdítanám, nem moccan

marad, maradok a peronon

Nézem, már nem látom

Nézlek, már nem látlak

de, ha nem látlak,

miért vagy olyan feszült, ahogyan nézlek

és miért remeg a kezem, ha a 

tiéd is?

Ha egyszer igazán megértem majd az életet, kevesebbszer fordul meg fejemben a sorsvezetés, de addig ...

Ritkán, nagyon ritkán, de találkozunk olyan emberekkel, akiknek az egyetlen céljuk az életünkben talán csak az, hogy példát statuáljanak, ösztönözzenek olyasvalamire, ami valójában bennünk van, csak még nem látjuk. Vagy látjuk, de nem akarjuk beismerni magunknak, nem hiszünk a sikerünkben, magunkban, hogy képesek vagyunk végigjárni a kitűzött utat.

Velem is ez történt. Olyan távolinak tűnt, amit korábban annyira akartam, elindultam az úton és rájöttem, mennyire nehéz, mennyire göröngyös és elkövettem a legnagyobb hibát, amit ember elkövethet önmaga ellen, nem hittem magamban. Volt egy pont, amitől kezdve egyszerűen nem tudtam hinni abban, hogy képes leszek végigvinni azt, amit elterveztem. Kétségbeestem. Kapkodtam. Pánikoltam. És leginkább féltem. Féltem a csalódástól, attól, hogy mennyire gyűlölni fogom magam, de lehet-e még olyasvalamiben csalódni, amiben már nem is hiszünk? Ha eképpen gondolkozom akkor pedig igen, mégiscsak kellett lennie valahol még egy kis csipetnyi hitnek. És, ahogyan az lenni szokott, én is azt kaptam, amire akkor a legnagyobb szükségem volt, még, ha akkor nem is tudtam erről. Másra gondoltam, eleinte azt hittem másért jött, vagy talán csak reméltem. Aztán mégsem így alakult. És most rádöbbentett erre, erre a másra, hogy valójában példát mutatni jött, ráébreszteni arra, hogy mindenre képes vagyok és el tudom érni. Ráébresztett önmagamra. Ami különös, hiszen valaki, aki nem ismer, hogyan teheti ezt meg, de ilyenkor jön azaz effektus, hogy minden ember mást vált ki belőlünk. Belőlem ő váltotta ki a legjobbat. Legalábbis arra késztetett, hogy a legjobbat akarjam kihozni magamból. És ez inspirált. Ennél jobban, kevés dolog eddig. Sok könyv írja, hogy az utunk során, ha jó úton járunk, segítőket kapunk magunk mellé, talán nem is tudunk róluk, talán csak egy-két napig, hétig lesznek velünk, talán csak egy-egy jó tanács erejéig, addig a pillanatig, amíg a lelkünket rá nem ébreszti arra, hogy - igen, igen, ezt akarom -. Van, hogy már nem köszönhetjük ezt meg, mert mégis, hogyan nézne ki egy olyan üzenet, hogy "szia, köszönöm, hogy ráébresztettél az életutamra, igazán hálás vagyok". Nem tudom az ilyesmit megérti-e, megértheti-e a másik fél, hogy csupán a jelenlétével, azzal a pár szóval mennyit segített. Vajon én megérthetem-e egyszer, hogyan történt ez az egész? Hiszen, minden, amit tudok, hogy a padlón ültem, most a csilláron hintázok és bizonyítani akarok, igazán bizonyítani akarok, mindennél jobban, és tudom, hogy képes vagyok rá, bennem van, minden bennem van, amire szükségem van, és ez rengeteg erőt ad. Ezek az emberek, ez az ember, nem is tudja, miből húzott ki, és csak remélni tudom, hogy egyszer, amikor majd neki lesz segítségre szüksége, az ő őrangyala is képes lesz küldeni valakit, aki így útba igazítja. Őszinte hála.

Talán a te életedben is van egy egészen hasonló személy, ne menj el vakon senki mellett. 

Hogyan lehet azt mondani az agynak ... ?

magas lesz a villanyszámla, azon gondolkozunk, 

ez mitől alakult így, hogyan lehet, hogy nyáron

amikor relatíve sokkal világosabb van, mi többet fogyasztunk

hogy mi okozza a sokkalt

azt mondod, biztosan a konyha miatt, a konyha, 

más az elrendezése a lakásnak, kevesebb fény jut be, 

ott egyből besötétedik, ha egyáltalán világos is volt

és igen, biztosan amiatt van, nem mondok semmit 

és eszembe jut, évek óta azon gondolkozom,

vajon a hallgatás hazugságnak számít-e

mert, hogyha annak számít, akkor én most hazudok neked

de, ha nem számít annak, akkor magamnak hazudok

szóval te a konyhára fogod én meg hallgatok

a hajnal 4 órákra gondolok

ahogyan a sötétben, ülök a konyhában, a folyosón, 

ülök a szobában és égetem a lámpát

megyek körbe-körbe szobáról-szobára

hátha valahol jó lesz, hátha valahol megnyugszom, 

de nem nyugszom meg és nem tudok aludni

nem tudok aludni, szóval megyek körbe-körbe

most pedig,

hallgatok

és aznap éjjel ugyanúgy égetem a lámpát

mert egyedül vagyok

mondhatnám, hogy félek a sötétben, mint egy kisgyerek

mikor féltél utoljára a sötétben?

de nem a sötéttől félek

hogyha sötét van, üresség van

ha üresség van, akkor csak én vagyok

és én most nem akarok csak magammal lenni

nem akarok a saját magányommal lenni

nem akarok a magányom ürességével lenni

ha fény van, akkor

valami azt mutatja mintha minden rendben lenne

fényben sokkal könnyebben vagyok magammal

pedig ugyanazzal az emberrel vagyok

és az, hogy kívül mi van vagy nincs

nem kellene, hogy befolyásolja a lelki békémet

mégis ezt teszi,

mert, ha sötét van, üresség van,

ha üresség van, magány van

ha magány van, akkor én most nem bírok a saját magányom

ürességében lenni, ebben a sötét szobában

egyszer azt mondta nekem egy bölcs,

hogyha félek a sötétben,

akkor valójában a saját szorongásomat vetítem ki

hogy mindaz, amit érzek, mintha valaki lenne még bent

ez csupán a saját félelmem, csupán a saját szorongásom

és ezt csak én tudom megoldani magamban

de

hogy lehet ezt megoldani?

hogyan lehet azt mondani az agynak, hogy ez nem is létezik?

hogyan tudatosítsam magamban, hogy valamit én hozok létre

önmagam ellen?

szóval

csak ülök a sötétben, az ürességben, magányomban

a magányom üressége által keltett félelemben, a sötét szobában

a lakkozott párkányon

a fák árnyékát nézem

hogyan vetül fel a falra

napsütötte horizonton vidám táncuk 

sokszor magunkból is csupán ennyit látunk

vetületünket valamire, amiben hiszünk

épp próbálunk megkapaszkodni

a fényes párkányon 

csúszós ujjainkkal a lakkozott peremen

lábunk lóg a semmibe 

rúgkapálunk

lábfejünk kövekbe rúg újra és újra 

de nem talál hasadékot

a faleveleknek könnyű, felülről 

tartják őket

egyszer majd persze elengedik

de most még vígan táncolnak a festett téglalapokon

ahogyan ugróiskolát játszottunk régen 

a meghúzott vonalak 

az is elmúlt, az eső elmosta

még mindig az ablakban ülök

nézem magam, ahogyan az ablakpárkányon kapaszkodva

lóg a lábam

csak nézem, mint egy idegent 

mint amikor valaki megbotlik előtted és még 

három buta másodpercig csak állsz 

mire reagálsz és megkérdezed jól van-e 

a levelek ismerik sorsukat 

nem stresszelnek, nem idegeskednek 

nincs bennük félelem 

nézem magam és még mindig

nem nyújtottam kezet 

csúszós ujjaim a lakkozott, meleg peremen

becsukom a szemem 

repülök – mondom árnyékomnak – repülök 

láttad már, hogy az eresz alatt felváltva festették 

a téglákat? 

egy piros, egy sárga, egy piros, egy sárga 

így zuhanok univerzumból, univerzumba 

egy piros, egy sárga, egy piros, egy sárga

nem 

nem zuhanok 

egy padon ülök 

az ablakon meredek ki

falevelek tánca

fénycsillanás 

csúszós kezem a meleg, lakkozott párkányon

még három buta másodpercig minden számít 

aztán elmúlik 

elmossa az eső

Behunyt szemeim alatt

Délibábod halvány remény fényeként 

osont gondosan ápolt tények közé, 

elhagyni képtelen már, s úgy vélem én is őt, 

így értelmetlen dacban állva bár, 

téged sem tudnálak már többször 

behunyt szemeim alatt, 

nem látni.

bámul

apróságokra koncentrálok

nem érdekelnek

de figyelemelterelésnek remek

hangzatosan zengnek a légüres térben

lebegni nem képesek

csak ami fáj csapódik vissza percenként

mintha led lámpás hirdetés lenne

ami folyton az elmédbe kúszik

miközben az utcán sétálsz

nem kéred

mégis kapod

mintha nyaralnék a saját életemben

csak ennek a vakációnak sosincs vége

nézem a hirdetőtáblát

tehetetlennek érzem magam

mint amikor hibázol

a visszafelé vezető út délibábját nézed

elfordíthatod a fejed

de ott marad a szemeid előtt

nem mutatod meg senkinek

nem beszélsz róla

csak nézed

s ő mereven bámul vissza rád

Az idegenség védtelenségében

új hely, új környezet, új szokások
új emberek, csak én vagyok
ugyanaz, idő telik,
már semmi nem új, veszteség,
változások, különös esemény,
minden ismétlődik, s én is
ugyanaz vagyok, idő telik,
semmi nem új

megszeretni és elveszíteni vagy
elveszíteni és megszeretni
megszokott hibákat követni el
újra, ezerszer szembekerülni ugyanazzal,
s még mindig nem dönteni
megbocsátani újra és újra
másokért, másoknak, hol idegeneknek
hol már ismerős arcoknak
s rájönni, mit sem számít
majd újra megbocsátani
elhinni nem direkt teszik

arra gondolni naphosszat merre
visz a hajó, mi az úti cél
van-e valahol kikötő,
s, ha nincs, tervezni egyet
randevún az első tíz percben látni
veszett fejsze nyele, de maradni
még 3 órát
elhinni lehet jobb,
régi emberekkel találkozni
arra gondolni ki változott, de csak azt látni
aki nem

szeretni, bízni
újakat és régiekben, elmúltakat, hinni,
visszajönnek, s végül minden a helyére kerül
végül mindenki megnyugszik, rájön
mit kellett volna, talán meg is teszi
de
semmiképp sem az új arcok
közt érzett hiányérzet miatt,
az idegenség védtelenségében
semmiképp sem ismerősök közt
marja a gyomrát a hideg,
nem
semmiképp sem akkor akar kitörni
a lelkét gyötrő feszes kényelmetlenség

még mindig hiszem,
hogy mindennek értelme van,
minden okkal történik, hiszem,
egyszer mindent megkapunk, amit
valaha kértünk, ha később is,
nevetségesen elkésve
akkor is, minden befejezés eljön.

Szaffi, a fény, amely örökké ragyogni fog

Vannak pillanatok, amikor az ember végre megkapja azt, amit hónapok óta annyira szeretne, hosszú idő óta vágyakozik utána, nézegeti, és amikor végre igent mondanak rá, el sem hiszi és úgy örül, mint 5 éves gyermek a lufinak. Hasonlóképp voltam Szaffival, hihetetlen boldogság volt, amikor végre hosszú beszélgetések, telefonhívások után elhozhattuk ezt a drága kismacskát a menhelyről. Szaffit icipici korában az út szélére dobták, egy árokban találták meg, onnan került a menhelyre, nagyon beteg volt és csontsovány, így amikor elhoztuk 3 hónaposan nagyon aprócska volt, kis pálcikalábakkal. Pontosan emlékszem az első nálunk töltött napjának minden apró részletére, azokra a helyekre, amiket akkor, azonnal felfedezett és a kedvencei lettek, arra, hogyan sajátította ki a konyhai puffot és jelezte már az első másodpercben, hogy ő kéremszépen egy igazi kis dáma, neki a legjobb hely kell, nincs hiszti. Sokat erősödött, lassan kezdett elmúlni belőle a félelem, a rémálmai, amit a mellette elsuhanó autók okozhattak, de így is nagyon félt a hangos zajoktól. Mégis, játékos lett, örök kis vadász, és végtelenül ragaszkodó, órákig engedte, hogy az ember simogassa, dajkálja, bárki jött, ahhoz odasenderedett, ismerkedett, a lábujját rágcsálta, csakúgy szeretetképp. Szaffi rengeteget tanított nekem, pedig beszélni sem tudott, de tudott jönni, bújni, vigasztalni, képes volt megmutatni, milyen újra és újra megbízni másokban, hogyan lehet felülemelkedni mindenen és vidáman végigjátszani az életet, mert ő bizony, mindennel képes volt játszani. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen érdekes tud lenni egy leejtett befőttes gumi, hogy bármit végig lehet kergetni a lakáson, és mennyi minden befér a szőnyeg alá, vagy hogy meg lehet szeretni a kaparófa hangjának reggel 5 órás kivitelét, és ő megmutatta, ez kérem itt így működik. És szeretett, talán többet vigyázott ő rám, mint én őrá, egyetlen hét alatt megtanulta, ha szól a ébresztőóra, felkelek, fel kell kelnem, így, ha nem tettem meg, jött és ébresztett a maga bújós módján. Mindenhová követett, készülődés során mindig mellettem ült, mint aki azt mondja, bár ne kellene elmenned itthonról. És tényleg, bár ne kellett volna megtennem sosem.

De egy nap történt valami, ami felett nem lehetett elsiklani, volt egy párbeszéd, ami újra és újra bekúszott az agyamba, az elmémbe és nem hagyott nyugodni, bárhogy hessegettem, mindig előjött a maga odújából és felzaklatott. Amikor ivartalanítva lett, az állatorvos a műtét után azt mondta alhasi folyadékot talált, mi nekem elsőkörben mit sem mondott – folytatta – fehérjét – még mindig nem voltam okosabb – elvégzett egy tesztet rajta, Szaffika valószínűleg FIP-es – lezárta a mondatot, pislogtam, pislogott, a segéd oldalra nézett, csend és zavar, és tudtam, hogy baj van, nagy baj. Folytatta a mondatot és azt kívántam bár ne tette volna, bár megálltunk volna ott, bár abban a zavarban állnánk még mindig – gyógyíthatatlan és amikor felülemelkedik, nagyon gyors, felgyűlik a folyadék a hasában vagy a tüdejében, betör mindenhová, coronavírus, májbetegség, idegrendszeri problémák, bármi – nem emlékszem többre, ezek a szavak maradtak meg abból a hosszú beszédből amit mondott az egészről, talán ő is tudta, talán ezért ismételte ugyanazokat a szavakat folyton, hogyha fel is fogok az egészből valamit, akkor a legfontosabbakat, vagy fene tudja, mit mondhat ilyenkor egy állatorvos? Mert azt semmiképp sem közölheti egy ilyen hír után, hogy de nyugi, semmi baj meg minden rendben lesz. 

Kiscuki megerősödött, szedett magára és már naivan egészen abba a hitbe ringattam magam, talán mégsem igaz az egész, egy elrontott teszt, az a fehérje meg mástól volt ott, talán még a kiskori éhezéstől, még nem szívódott fel, valami, bármi, bármi csak ne FIP, csak ne. Utánaolvastam. Nem kellett volna. Reménykedtem.
Három hónappal később sántítani kezdett, a karmai alatt másodlagos kinövéseket találtam, ismét doki – erről a macskáról cikket kellene írni – mondta, majdnem felnevettem aztán rájöttem azért, mert mint folytatta – még soha nem látott ilyet – csak pislogtam, vártam, mi lesz. Egy reggel arra eszméltem, hogy már nem játszik, nem ébredek a kaparófa csilingelő hangjára ötkor, nem ugrál rajtam, hogy éhes, baj van gondoltam, nagy baj és bár tudtam, hogy soha, de soha nem szabad rosszra gondolni, képtelen voltam naivan tovább hinni, hogy elkerülhetünk valamit, hogy megmenthetem valamiből, ebből borzalomból. Elkezdte kihányni a gyógyszert, az ételt, ránéztem és tudtam, hogy rohanni kell. Három nap alatt csontsoványra fogyott és tele lett a hasürege ezzel a szörnyűséggel, a bal hátsó lábára lebénult, de ő, meg sem nyikkant, nem panaszkodott, csak nézett rám a nagy szemeivel, és nem tudtam neki segíteni, ha lett volna rá mód, bármi, megtettem volna, megszereztem volna, de senki nem tudott már segíteni. Próbáltuk etetni, de mindent el akart utasítani, mint aki azt mondja hagyjatok békén kérlek, csak hagyjatok békén, nem hagylak Szaffi, nem, amíg itt vagy, nem hagyhatom, hogy éhen halj?! - Nem, mikor hónapok óta a mindent jelented, a fényt a mindennapokban, a reményt, a szeretetet, azt a hihetetlen szeretet, amit kapok tőled és amit már soha nem adhatok vissza neked. -
Egy hét telt el, egyetlen hét, március 25-én este felvettem, a mellkasomra fektettem, nem akarta, mászni kezdett, a kezemre feküdt és éreztem, már annyira beteg, annyira kétségbeesett és szomorú. Simogattam, vigasztaltam, semmi baj, minden rendben van drága, de ő csak bújt, el a világ elől.  Mindenkinek fájt. A kis helyére raktam, puszilgattam, szeretlek Szaffi – mondtam, mint minden este lefekvés előtt. Hajnalban Szaffi felém indult, az ágyra húzódott és örökre elaludt, békésen, a maga természetes módján, az éjszaka leple alatt amikor tudja, minden rendben van, biztonságban van; vele már igen, minden rendben, boldog és nem szenved, neki már semmi sem fáj és bármennyire hiányzik, ez nyugtat, hogy már biztonságban van, nagyobban, mint amit minden szeretetünk ellenére mi biztosítani tudtunk neki itt, a világ ellen.


U.I: Napok óta próbálkozom Szaffi fontosságának leírásával, de rá kellett jönnöm, hogy ez képtelenség. Képtelenség, mert hirtelen elvesztése,  hiánya feldolgozhatatlanul fáj, annyira hasonlóak voltunk, egyek, még a szemünk színe is tökéletesen egyezett és minden alkalommal, amikor a szemébe néztem úgy éreztem ismer, ismerem, és tudtam, bármit mondok neki érti, megért, velem van.

Szeretlek Szaffi.

Az ördög foszlányai

Vannak dolgok, amelyeket be kell vallanunk magunknak,
és most nem azokra gondolok,
amelyek fájnak, azokra, amelyeket tagadunk,
mintha nem is léteznének,
persze, relatíve, ha csak a fejemben van,
miért ne szüntethetném meg?
Miért ne mondhatnám, hogy hazugság?
Milyen sokáig mondjuk.

Sokáig mondtam, hogy teljesen semleges vagy,
így könnyebb volt, aztán tegnap rád kérdeztek
és még mindig dühös voltam,
és akkor rájöttem, hogyha közömbös lennél,
most nem lehetnék mérges, de,
ha én most mérges vagyok, akkor te,
mi a franc vagy bennem.

Vannak dolgok, amiket be kell vallanunk magunknak,
például, hogy mostanában nem írok
és ez nyugtalanít, de mivel nyugtalanít, bénít,
nincs miről, arról lenne, amiről nem szabad,
a taburól, a tagadott tényről,
de, hogyan lehet valamit tagadni, ami tény?

Szeretnék kizárni mindent, s most folytatódhatna,
mivel kapcsolatban, de én mindent ki akarok zárni.

Vannak dolgok, amelyeket be kellene vallanunk, amikor

csak ülök a kád szélén és arra gondolok, és most mi lesz?
Hogyan tovább, meddig megyünk még és
meddig mehetünk?

Talán már nem bírom, mégis mosolyogva, mondva,
hogy persze, minden rendben van,
menni kell, tolni magunkat előre,
felállni a fehér csempéről, mondani,
minden rendben van.

Más unatkozik otthon, mi meg
két lélegzetvétel között a halálra gondolunk.
Miért van ez ilyen közel hozzánk?
És miért beszélek többes számban?
Mikor egyedül vagyok.

Az ördög csak azért nem viszi el a lelkemet,
mert ezzel már ő sem tudna együtt élni,
mit kezdjen olyasvalamivel, ami
lassan összezsugorodik és elfogy.

Tegnap csak vonultunk, szép ruhában,
ragyogtunk, gyémántként, miközben olyan üres minden.
Tegnap gyémánt, ma fekete szurok, éjfekete,
a vonat kereke alatt; holnap sivatag, majd egy nap tenger,
mi csak sodródik, végig a partokra felverve,
nagy, erős hullámaival ontva gyönyörűségét.

Vajon meddig mehet ez így tovább?
Hol és mikor lesz egy végpont, amikor valaki azt mondja,
elég volt, valamit tenni kell, de ki mondaná?

Bárcsak reggel azt mondanád, már semmi sem fáj,
addig is, be kell vallanom, félek attól az időtől,
mit itt tölthetsz még, s, attól telefonhívástól,
mit már nem fogsz visszahívni.

Blokkol

A félelem blokkol, a titkok blokkolnak,

a hallgatás, a józanság blokkol, 

a fegyelmezettség úgy szintén,
s mind szükséges ezen élethelyzet
túléléséhez.

Tévedtem, amikor azt hittem nem lehet rosszabb,

amikor azt hittem a köztünk való viszony,

mindig konvergálni fog a nullához,

tévedtem, amikor azt hittem érdekel, amit mondok,

s, talán akkor is, amikor azt hittem, hogy nem,

tévedtem minden előítéletes pillanatomban,

talán akkor is, amikor épp igazam volt,

tévedek, ha azt hiszem ez rólad szól,

pedig rólad kellene, és annyira koncentrálok,

de sajnálom. elutasítom a beáramló információt.

tudom, hogy félsz,

de te nem tudod, hogy én is.

Tévedtem, amikor azt hittem, jobb, ha nem ismerlek,

és akkor is, amikor rájöttem, hogy de,

tévedtem minden poénodnál és történetednél is,

valószínűleg valami máson nevettem,

sosem értettük egymást, talán nem is fogjuk.

Látod, blokkol,

az agyam teljesítőképessége halad a semmi felé,

ami bár hiába tagadják, biztosan létezik,

mert oda tartok,

s, ha úti cél lehet, akkor minden más is.

Hiszem, hogy élni akarsz, 

minden lépésed ellenére hiszem,

hogy meg akarsz ismerni, nem tévedek, 

annyi ideje nézegetjük egymást, egyik házban,
majd másikban, poros cukrászdákban, 

kellett, hogy értelme legyen, feladata, tanítása,

s most még, nem ismerlek,

nem ismersz,

érzed?

A hallgatás blokkol. 

Szorongás

Elfojtott szavak, ki nem mondott villanások,
csigolyán végigfutó hideg, barázdanyom
a tenyeremben, égő szempár,
zörgő papírlap, tollsercegés, gyors,
hirtelen mozzanat, két vonal, áthúzás.
Értelmetlen viccek a rádióból, falon
átszűrődve, zavaró lámpafény,
dühöngő mellkas, rikácsoló némaság,
bár mondanál valamit, bár mozdulnál.
Zsibbadt láb, bokaforgatás, torzult arc,
kicsúszó káromkodás, mély sóhaj,
fénybe bámulás, még mindig zavar.
Elfojtott szavak, figyelemelterelés, káoszon
nyugvó kéz, pöccint, arrébb lök, így sem jobb.
Újba kezdés, felejteni akarás, görcsös stressz,
másik barázdanyom simogatása, újabb sorok,
szekrényről leboruló mappák zaja,
felkapott fej, visszaolvasás,
ebből sem lesz már semmi,
égő szempár.