.. és kérdés, ha valami ilyen régóta nevet benne, abbahagyhatja-e még valaha?

szól a ébresztő, ébrednie kellene, de csak magát öleli
bízik a meleg takaró védelmében
most senki nincs itt, senki nem vigyáz rá
magát öleli, karjai szorosan körbefonják mellkasát
arra jut, még mindig milyen erős, csak tűri,
tűri a szorítást, nem roppan össze
egy pillanatig sem panaszkodik, tűr és várakozik
most mi lesz a következő lépés, végiggondolja
fáradt, leginkább sírna, de azt most nem lehet
hiszen itt ez a reggel, késni fog, már látja előre
egy pillanatra megáll, írni kezd
nem ezt kellene tennie, így ez idegessé teszi
talán amiatt a tegnapi beszélgetés miatt

és fogalma sincs miért beszél E/3-ban
mikor igen, rólam van szó

talán, mert idegen vagyok

pedig ez az ölelés nem idegen, ez, ami körbefon
ami a vigaszom, igen, ez egészen ismerős
sőt, talán a legismerősebb az elmúlt évekből
lassan abbahagyom, szükségem van a kezeimre
kattog az óra
gonoszan, mintha az is csak engem bántana
pedig ő megkért már, ne higgyem ezt,
ne higgyem, hogy bárki is bántani akar
mégsem tudok elszakadni ettől a berögzült gondolattól
még egy perc, még egy ölelés
még egy gondolat arról, minden rendben lesz ma
látod, már nem beszélek úgy, mintha idegen lennék
egészen közeli, ahogyan felkelek és lelket öntök magamba
aludni kellene még, ölelni ezt a szorongó lelket itt
a csontok mögött, elbújni

eltelt egy óra, még mindig nem jobb, csupán vergődöm
a lelkem egyik sarkából a másikba
de egyetlen pontban sincs nyugalom, egy pillanatnyi sem
tudod miért használom annyiszor a végtelen szót?
kifejez mindent, ami jellemezheti ezt a belső teret,
ezt a kozmoszt, amit a lelkemnek hívok
igen, mielőtt kimondanád, ez egy negatív szó és igen
mielőtt meglepődnél, ne tedd, ez jobban illik hozzám, mint
bármi más

még egyszer megöleli azt a kozmoszt
ami csak nevet, nevet a védelmén és mindenen, ami őt alkotja
és kérdés, ha valami ilyen régóta nevet benne,
vajon abbahagyhatja-e még valaha?
de már nincs ideje ezen gondolkodni,
minden rendben lesz, ma is
elhiszi, indulhat
nem késhet el

Monotonitás

Reggel 6 órás beszélgetések közül az egyik gyöngyszem.

- Én már késésben vagyok?
- Nem tudom, hogy te miben vagy, de én úgy érzem túl korán keltem fel.

Talán mással is megesett már, hogy pontosan kiszámította hány óra múlva kell felkelnie, beállította az ébresztőórát, még egyszer végiggondolta, igen, akkor már muszáj lesz azaz ébredés, kávé, készülődés és a trolit is el kell érni, igen ez így jó lesz, gondolja. Majd reggel, igen, pontosan a beállított időpontban, szól a lágy - s, imádott - dallam, szundi, még 5 percet, bele volt kalkulálva úgyis.
Aztán ez az idő is letelik, macskája mindeközben kedvesen mászik fel a nyakába, hideg orrát mintegy feladatképp dörgöli a gazdi arcához, puha mackó, fülbe nyávogás - igazából éhes vagyok, kelj már fel baszki - . Gazdi felkel, etet, tejbe kávét önt, majd rájön fordítva kellett volna, mindegy, így is jó lesz, már hűvös a levegő a szobában, de vétek lenne fűtést kapcsolni félóra készülődésért.
Áll a tükör előtt, az arcát méregeti, arra gondol változott-e valami a tegnap esti mosdás óta, semmi, csak az egy évvel ezelőttivel összehasonlítva, az meg már rég volt, homályba mosódóan rég, maximum egy érzés marad, akkor mintha szebb lett volna ez a tükör vagy legalábbis tisztább.
Már induló hang zavarja meg - megyek, vigyázz magadra -. Bólint. Menj csak. Ehhez még nincs erő, visszafordul a konyhába egy újabb korty kávéért. Újra a fürdőben, meleg víz, arcot mos, mi lesz ma, mindegy is, csak aludni kellene még, nem, jó lesz ez, tegnap is jó volt, vagy afféle, aludhattam volna még - ja lehet, válaszol valaki belülről - lehetett volna még. Milyen egyszerű ez a reggel, szinte már kész is van, nincs kedve többhöz, - de mégis nő vagyok, francba, legalább egy kis szempillaspirál kellene, jó, ennyi elég lesz, a hajamat meg csak összefogom . - Tökéletes - mondja és elhiszi.
Túl korán lett kész. Az ágy szélén ül és unottan lapozgatja egy irodalmi folyóirat utolsó számát, még egy írást elolvas, nem tetszik neki, nem ért egyet, aztán mégis megbékél vele és jónak könyveli el, művészet, gondolja, egyet jelent a szerelemmel, nincs benne rossz mű, csak más, ízléstől különböző, s, az elindított gondolatmenet révén, arra jut - tetszik, inspirált -.
Végre indulhat, de a forgalom megváltozott. Másik megállóba sétál, ide meg 7 perccel később ér a busz. Mindegy. Így is beér, nem bosszankodik, nincs miért. Semmi jelentősége nincs annak, hogy korábban kelt fel 20 perccel, mert azt hitte szüksége lesz rá, semmi jelentősége ennek a pár perc plusz várakozásnak és annak sincs, hogy megváltozott a menetrend, ő meg indulás előtt 2 perccel jött rá, semmi jelentősége a majdnem késésnek és mielőtt azt hinné, realizálja, hogy az arcába csapó hidegnek sincs, sőt, annak se, hogy egy nő rászólt a buszon, menjen már arrébb, pedig nem bírt.
Milyen egyszerű és megszokott ez a reggel, milyen szép, beér, mosollyal az arcán üdvözöl. - Milyen csodás napunk van, nemigaz? - kérdi - Tökéletes - válaszol magának, s elhiszi.

Mindenünk

palack lebeg a víz felszínén
lassan úszik, merengve nézem,
magunkat látom benne elzárva a külvilágtól,
létünk a víz felszínén
simogat a gondolat, itt minden időm a tiéd
s, időddel én bírok
fény csillan, szemembe süt, nem zavar hiszen
fogod kezeim, mosolyogsz, lágyan a hajamba túrsz
az üvegben vagyunk
minden mozdulatlan, a tér és az idő
éjszakába vált, mi veled ragyog
senki nem lát, magunk vagyunk
érzem meleg lélegzetedet az ajkaimon
a puha szád
heves szívverésedet, ahogyan mellkasunk
egymáshoz ér
érzem, ahogyan te érzékeled ezt a világot
lábaink összegabalyodnak, karjaid
szorosan ölelnek
bőröd, bőrömhöz tapad
s, ez mindenünk mi van, ez a kis szerelem a palackban
és ez épp elég

Egyedül, a semmivel is ütköztem, de mi, átlebegünk a világon

gondolkoztál valaha azon
talán csak egy kis időre volt
szükséged? időre a léthez
az élethez
a megértéshez
mint szemednek, mikor
nagy sötétség után éri fény
vakít
fáj
lekapcsolnád
és akkor hirtelen
összeszűkült pupilláid engedni kezdenek
- mint agyam szorítása szívemet -
eleinte tapogatózol
mint idegen lakásban este
- már mindenki alszik -
majd egyszer már nem
nem félsz a lábad előtt heverő
ismeretlentől
mozogsz előre
tudatosan
bízol és kitágult pupilláid arra kérnek
ne kapcsolj semmit
se fel, se le
így jó 

így mindent látunk

az a reggel, amikor realizáltam, már semmi mást nem szeretnék, csupán ágyban kávézni és közben gagyi verseket írni, életem végéig.