Azoknak, akik hasonlóan nehezen tudnak megnyugodni.
Vannak dolgok, amelyek határozottan nem az erősségeim közé tartoznak. Ilyen a nyugalom is. És most nem arról beszélek, hogy ne akarnék éppen vagy, hogy egy túlságosan dinamikus ember lennék. Inkább arról beszélek, amikor le kell ülni, le kell higgadni, fejben rendbe tenni magad, kitalálni mi, hogyan legyen és aszerint cselekedni. Világ életemben ilyen voltam, másodpercek alatt lesz úrrá rajtam a pánik, vagy nagyon lassan, de akkor meg jó sokáig tart. Talán csak azért, hogy aztán rájöhessek, megint nem volt semmi értelme.
Magadra ismerni nehéz, főleg ezekben, főleg akkor, ha előtte még nem szólt senki, ha egyszerűen próbáltad normálisnak gondolni, és azt mondani, hogy hát én ilyen vagyok, na.
Nem. Ez nem így van. Személy szerint rengeteg cikket és olvasmányt néztem át trükkökért vagy hallgattam motivációs videókat. Nem segít. Azaz igazság, hogy ilyenkor tényleg semmi nem segít. Ahogyan írtam is, fejben dől el, fejben kell neked magadnak azt mondani, hogy menni fog, hogy meg tudod oldani, hogy minden rendben van. Neked kell magadnak azt mondanod, hogy jesszusom, szedd már össze magad, és ez tényleg az, amit hiába mond más. Másoktól ötleteket lehet kérni, tanácsokat, vagy esetleg csak annyit, hogy hallgasson meg, csak azt akarod, hogy most egy kicsit járjon a szád, aztán majd abbahagyod. De mást nem.
Nagyon sok embert látok, aki folyton másokra akar hallgatni, jó lesz, mert ez vagy az azt mondta, neki hiszek, az ő tippe általában be szokott jönni, jó, de mégiscsak megígértem, hogy így vagy úgy lesz. Nem. A legfeleslegesebb mindebbe belekergetnie valakinek magát. Ha az én dolgom, és csak az én dolgom, én döntök, meghallgatok, véleményt kérek, de az én dolgom, az én döntésem, hiszen csak és kizárólag én tudhatom azt, hogy nekem mi a jó, hogy rajtam milyen döntés segít, hogy nekem most hogyan kell hozzáállnom ehhez vagy ahhoz.
És ebben nem szabad kételkednünk, nem szabad megkérdőjeleznünk, elbizonytalanodnunk magunkban. Hiszen, akkor csak még rosszabb és rosszabb lesz a helyzet, a pánik körbefogja önmagát, egészen begyűrűzik az emberbe és akkor már nagyon nehezen szabadulunk tőle. Nagyon nehezen mondunk vagy teszünk bármit. Nagyon nehezen kezdünk el újra hinni magunkban. A megérzéseinkben.
És, ahogyan a bölcs nénim mondta mindig: tudom, hogy nehéz, de el kell hinned, hogy ez a világ, nem is olyan rossz, minden napod akár egy kis cserép virág, minden napot gondozni kell, és ebből a sok kis gondozásból, egy egészen nagyszerű dolog fog kialakulni, csak hinni kell, és te, hiszel, neked vannak ötleteid, csodálatos ember vagy, nagyon erős vagy és meg tudsz vele küzdeni, csak higgy benne.
Vannak dolgok, amelyek határozottan nem az erősségeim közé tartoznak. Ilyen a nyugalom is. És most nem arról beszélek, hogy ne akarnék éppen vagy, hogy egy túlságosan dinamikus ember lennék. Inkább arról beszélek, amikor le kell ülni, le kell higgadni, fejben rendbe tenni magad, kitalálni mi, hogyan legyen és aszerint cselekedni. Világ életemben ilyen voltam, másodpercek alatt lesz úrrá rajtam a pánik, vagy nagyon lassan, de akkor meg jó sokáig tart. Talán csak azért, hogy aztán rájöhessek, megint nem volt semmi értelme.
Magadra ismerni nehéz, főleg ezekben, főleg akkor, ha előtte még nem szólt senki, ha egyszerűen próbáltad normálisnak gondolni, és azt mondani, hogy hát én ilyen vagyok, na.
Nem. Ez nem így van. Személy szerint rengeteg cikket és olvasmányt néztem át trükkökért vagy hallgattam motivációs videókat. Nem segít. Azaz igazság, hogy ilyenkor tényleg semmi nem segít. Ahogyan írtam is, fejben dől el, fejben kell neked magadnak azt mondani, hogy menni fog, hogy meg tudod oldani, hogy minden rendben van. Neked kell magadnak azt mondanod, hogy jesszusom, szedd már össze magad, és ez tényleg az, amit hiába mond más. Másoktól ötleteket lehet kérni, tanácsokat, vagy esetleg csak annyit, hogy hallgasson meg, csak azt akarod, hogy most egy kicsit járjon a szád, aztán majd abbahagyod. De mást nem.
Nagyon sok embert látok, aki folyton másokra akar hallgatni, jó lesz, mert ez vagy az azt mondta, neki hiszek, az ő tippe általában be szokott jönni, jó, de mégiscsak megígértem, hogy így vagy úgy lesz. Nem. A legfeleslegesebb mindebbe belekergetnie valakinek magát. Ha az én dolgom, és csak az én dolgom, én döntök, meghallgatok, véleményt kérek, de az én dolgom, az én döntésem, hiszen csak és kizárólag én tudhatom azt, hogy nekem mi a jó, hogy rajtam milyen döntés segít, hogy nekem most hogyan kell hozzáállnom ehhez vagy ahhoz.
És ebben nem szabad kételkednünk, nem szabad megkérdőjeleznünk, elbizonytalanodnunk magunkban. Hiszen, akkor csak még rosszabb és rosszabb lesz a helyzet, a pánik körbefogja önmagát, egészen begyűrűzik az emberbe és akkor már nagyon nehezen szabadulunk tőle. Nagyon nehezen mondunk vagy teszünk bármit. Nagyon nehezen kezdünk el újra hinni magunkban. A megérzéseinkben. És, ahogyan a bölcs nénim mondta mindig: tudom, hogy nehéz, de el kell hinned, hogy ez a világ, nem is olyan rossz, minden napod akár egy kis cserép virág, minden napot gondozni kell, és ebből a sok kis gondozásból, egy egészen nagyszerű dolog fog kialakulni, csak hinni kell, és te, hiszel, neked vannak ötleteid, csodálatos ember vagy, nagyon erős vagy és meg tudsz vele küzdeni, csak higgy benne.