Ha valaki egyszer megkérdezné miért nem halad előre az életem minden bizonnyal azt mondanám, hogy a saját belső frusztrációm miatt. A félelmeim miatt, amiatt, hogy sosem voltam képes arra, hogy elhiggyem, jó lehetek valamiben. Elhiggyem, hogy lehetek jó író vagy jó tudós. Véleményem szerint sem tehetséges, sem okos nem vagyok, nem vagyok elég kreatív és úgy alapjában véve mindezeknek csupán az ellentéte vagyok. Nem hibáztatok én ezért senkit, nem mások hibája és nem mások hitték el helyettem, én hittem el magamról. Én hittem el magamról, hogy nem lehetek azaz ember, aki lenni szeretnék, csupán szeretnék. Ez pedig bőven kevés. Tudnom kellene. Tudnom kellene, de, ha nem tudom, akkor miért csinálom. És mindez, amit úgy hívok, hogy belső frusztráció. És ez a két szó, ami kialakítja az egész életemet. Az abnormális félelmeim és nem azért abnormális, mert ne félhetnék tőle, hanem azért, mert magamnak generálom, de, ha nem generálnám az azt jelentené, hogy azelőtt lemondok valamiről, hogy egyáltalán megpróbáltam volna. És ez sokkal abnormálisabb lenne a fejemben, mint a félelem.
Félünk. Mindannyian. Van, aki beismeri, van, aki nem. Van aki magába fojtja, van aki kimondja. Van, aki felvállalja és van, aki nem. Van, aki másba fojtja, amikor értelmetlennek tűnő dolgokkal köti le magát, hogy miközben telik az idő, ne kelljen a problémával foglalkoznia. Van, aki kiírja magából, más dalokat ír vagy zenét. Mások igyekeznek szembenézni vele, küzdeni, hiszen van, amit meg lehet tanulni, van, amitől csak a kezdeti kihívás szele miatt félünk, majd lassan enyhül. Rengeteg dolog tarthat minket a falak között. Félünk felnőni, félünk a felelősségtől, félünk családot alapítani, félünk kitörni a megszokott környezetből, sokszor félünk szeretni és bízni, félünk az elvesztéstől, félünk a betegségektől és félünk a haláltól. Félünk az új munkától, még a lehetőségektől is félünk. És félünk a múlttól, ami mindezt belénk nevelte, félünk visszanézni, félünk szembenézni és legfőképp: félünk mindezt megérteni, majd elengedni és valamelyest felejteni. Félünk, mert azt hisszük attól vagyunk erősek, ha felállunk és továbbmegyünk, de ez nem így van; attól vagyunk erősek, ha szembenézünk mindazzal, ami történt, ami történik és képesek vagyunk végiggondolni és, ha kell, képesek vagyunk azt mondani, hogy: igen, ez az én hibám, én és csak is én rontottam el a dolgokat, csak én vagyok a hibás azért a helyzetért, ahol most vagyok. Pedig, ha megtennénk, ha mindezt megtennék, akkor fejlődhetnénk, látnánk és átlátnánk és többször már tényleg nem követnénk el ugyanazt és nem félnénk olyan dolgoktól, amiktől valójában nem kellene.
Tudod, a félelemmel az a legnagyobb baj, hogy mindig visszaköszön és amíg nem nézel szembe vele és nem vallod be magadnak, addig újra és újra összehoz vele az élet. És nem gonoszságból, nem azért, mert itt minden szenvedés. Épp ellenkezőleg, azért jöttünk erre a világra, hogy fejlődjünk, tanuljunk és javuljunk és ezek által kialakítsuk az életünket. De, ha egy olyan világot alakítunk ki magunknak, ahol nem akarunk tanulni és nem akarunk jobbak lenni, akkor hogyan is várhatnánk azt, hogy bármi jobb lesz körülöttünk? Ha csupán arra vagyunk képesek, hogy a saját lelki frusztrációnkat vetítsük ki és nyomjuk rá mások szintén bajos életére, hogyan várjuk, hogy a miénk majd jobb lesz? Ha azért veszed körül magadat magadnál esetlenebb emberekkel, hogy azt gondold te jobb vagy, hogyan gondolod, hogy bármi is változni fog? Miért nem jobbakkal vesszük körül magunkat, miért nem olyanokkal, akik már túl vannak az élet egy-egy szakaszán és már tudják, ismerik, tapasztaltak? És esetleg azt tudják mondani: figyelj, semmi baj, megértem, hogy félsz, én is féltem az elején, most még tapasztalatlan vagy, de majd kitanulod, majd belejössz, majd rájössz, hogy is működik. Miért félünk segítséget kérni? És miért félünk elmondani, hogy félünk?
Én félek. Félek az esetek nagy többségében. Félek, hogy nem vagyok elég jó és soha nem fogom mindazt elérni, amit szeretnék. Félek egy halom dologtól, hogy nem fog sikerülni vagy nem úgy fog sikerülni, ahogyan szeretném. Félek az elvesztéstől. És néha még a saját mondataim következményeitől is félek. Sokszor félek a múlttól és attól, hogy milyen kihatással van az életem jelenlegi szakaszaira, félek attól, hogy valamit rosszul tanultam meg, mert sosem voltam képes normálisan szocializálódni. És most nem azt mondom, hogy ne tudnék enni késsel-villával, de, hogy úgy alapvetően nem tudok élőszóban kommunikálni. Nem mások hibája. Ilyen vagyok. Zárkózott. De próbálkozom és igyekszem, nap, nap után, hinni az emberekben és magamban. Hinni abban, hogy minden menni fog és mindeközben folyamatosan tanulni, megérteni másokat és magamat.
De mindeközben ez mégsem ilyen egyszerű, a valóságban ez nagyon nehezen működik, tudom, hiszen ezt újra és újra a saját bőrömön tapasztalom meg. Mint mindenkinek, nekem is vannak kemény időszakaim, mint az elmúlt egy hónapom. Tényleg, nem is tudom megmondani mikor történt utoljára ilyen rövid időn belül ennyi minden és mikor kellett utoljára ennyi mindennel egyszerre küzdeni és mindenhol helytállni, közben folyamatosan jöttek az újabb és újabb információk és töredékek a múltból, eszembe jutott és megértettem rengeteg olyan dolgot, amivel eddig csupán küzdöttem valahol az agyam hátsó szegletében. Írhatnám, sorolhatnám, de most nem ez a lényeg, én nem akarom azt bizonyítani, hogy az enyém nehezebb lenne, mint bárki másé, mindenkinek vannak kemény időszakai, a maga poklai.
Szóval most, hogy vége lett, szerintem ismerős, de lecsengtem. Szó szerint. Valahogy, amiképp tudom, hogy jól állok, kezdek visszavergődni arra a bizonyos sínre és minden szépen helyre rázódik, napról, napra egyre inkább azt érzem, hogy képtelen vagyok tovább menni. Már nem megy. Őszintén azt érzem, hogy elfáradtam, miközben boldog vagyok és szeretem az életemet és számtalan lehetőséget látok magam előtt. Szóval tudom, hogy mindez, csupán egy állapot. Egy pillanatnyi állapot, amiből nehezen jövök ki. De kitartok. Teszem a kis dolgaimat, nap, nap után és hiszem, hogy minden jobb lesz, mindezek után, amin keresztül mentem és amiket megértettem, tudom, hogy minden egy új és jobb kerékvágásba fog kerülni. És ilyen az élet, amikor készek vagyunk rá, amikor már eleget tanultunk, mindig jobb és jobb dolgokat sodor elénk. És még, ha ilyen kemény munka is, őszintén megéri. Megéri merni.
Félünk. Mindannyian. Van, aki beismeri, van, aki nem. Van aki magába fojtja, van aki kimondja. Van, aki felvállalja és van, aki nem. Van, aki másba fojtja, amikor értelmetlennek tűnő dolgokkal köti le magát, hogy miközben telik az idő, ne kelljen a problémával foglalkoznia. Van, aki kiírja magából, más dalokat ír vagy zenét. Mások igyekeznek szembenézni vele, küzdeni, hiszen van, amit meg lehet tanulni, van, amitől csak a kezdeti kihívás szele miatt félünk, majd lassan enyhül. Rengeteg dolog tarthat minket a falak között. Félünk felnőni, félünk a felelősségtől, félünk családot alapítani, félünk kitörni a megszokott környezetből, sokszor félünk szeretni és bízni, félünk az elvesztéstől, félünk a betegségektől és félünk a haláltól. Félünk az új munkától, még a lehetőségektől is félünk. És félünk a múlttól, ami mindezt belénk nevelte, félünk visszanézni, félünk szembenézni és legfőképp: félünk mindezt megérteni, majd elengedni és valamelyest felejteni. Félünk, mert azt hisszük attól vagyunk erősek, ha felállunk és továbbmegyünk, de ez nem így van; attól vagyunk erősek, ha szembenézünk mindazzal, ami történt, ami történik és képesek vagyunk végiggondolni és, ha kell, képesek vagyunk azt mondani, hogy: igen, ez az én hibám, én és csak is én rontottam el a dolgokat, csak én vagyok a hibás azért a helyzetért, ahol most vagyok. Pedig, ha megtennénk, ha mindezt megtennék, akkor fejlődhetnénk, látnánk és átlátnánk és többször már tényleg nem követnénk el ugyanazt és nem félnénk olyan dolgoktól, amiktől valójában nem kellene.
Tudod, a félelemmel az a legnagyobb baj, hogy mindig visszaköszön és amíg nem nézel szembe vele és nem vallod be magadnak, addig újra és újra összehoz vele az élet. És nem gonoszságból, nem azért, mert itt minden szenvedés. Épp ellenkezőleg, azért jöttünk erre a világra, hogy fejlődjünk, tanuljunk és javuljunk és ezek által kialakítsuk az életünket. De, ha egy olyan világot alakítunk ki magunknak, ahol nem akarunk tanulni és nem akarunk jobbak lenni, akkor hogyan is várhatnánk azt, hogy bármi jobb lesz körülöttünk? Ha csupán arra vagyunk képesek, hogy a saját lelki frusztrációnkat vetítsük ki és nyomjuk rá mások szintén bajos életére, hogyan várjuk, hogy a miénk majd jobb lesz? Ha azért veszed körül magadat magadnál esetlenebb emberekkel, hogy azt gondold te jobb vagy, hogyan gondolod, hogy bármi is változni fog? Miért nem jobbakkal vesszük körül magunkat, miért nem olyanokkal, akik már túl vannak az élet egy-egy szakaszán és már tudják, ismerik, tapasztaltak? És esetleg azt tudják mondani: figyelj, semmi baj, megértem, hogy félsz, én is féltem az elején, most még tapasztalatlan vagy, de majd kitanulod, majd belejössz, majd rájössz, hogy is működik. Miért félünk segítséget kérni? És miért félünk elmondani, hogy félünk?
Én félek. Félek az esetek nagy többségében. Félek, hogy nem vagyok elég jó és soha nem fogom mindazt elérni, amit szeretnék. Félek egy halom dologtól, hogy nem fog sikerülni vagy nem úgy fog sikerülni, ahogyan szeretném. Félek az elvesztéstől. És néha még a saját mondataim következményeitől is félek. Sokszor félek a múlttól és attól, hogy milyen kihatással van az életem jelenlegi szakaszaira, félek attól, hogy valamit rosszul tanultam meg, mert sosem voltam képes normálisan szocializálódni. És most nem azt mondom, hogy ne tudnék enni késsel-villával, de, hogy úgy alapvetően nem tudok élőszóban kommunikálni. Nem mások hibája. Ilyen vagyok. Zárkózott. De próbálkozom és igyekszem, nap, nap után, hinni az emberekben és magamban. Hinni abban, hogy minden menni fog és mindeközben folyamatosan tanulni, megérteni másokat és magamat.
De mindeközben ez mégsem ilyen egyszerű, a valóságban ez nagyon nehezen működik, tudom, hiszen ezt újra és újra a saját bőrömön tapasztalom meg. Mint mindenkinek, nekem is vannak kemény időszakaim, mint az elmúlt egy hónapom. Tényleg, nem is tudom megmondani mikor történt utoljára ilyen rövid időn belül ennyi minden és mikor kellett utoljára ennyi mindennel egyszerre küzdeni és mindenhol helytállni, közben folyamatosan jöttek az újabb és újabb információk és töredékek a múltból, eszembe jutott és megértettem rengeteg olyan dolgot, amivel eddig csupán küzdöttem valahol az agyam hátsó szegletében. Írhatnám, sorolhatnám, de most nem ez a lényeg, én nem akarom azt bizonyítani, hogy az enyém nehezebb lenne, mint bárki másé, mindenkinek vannak kemény időszakai, a maga poklai.
Szóval most, hogy vége lett, szerintem ismerős, de lecsengtem. Szó szerint. Valahogy, amiképp tudom, hogy jól állok, kezdek visszavergődni arra a bizonyos sínre és minden szépen helyre rázódik, napról, napra egyre inkább azt érzem, hogy képtelen vagyok tovább menni. Már nem megy. Őszintén azt érzem, hogy elfáradtam, miközben boldog vagyok és szeretem az életemet és számtalan lehetőséget látok magam előtt. Szóval tudom, hogy mindez, csupán egy állapot. Egy pillanatnyi állapot, amiből nehezen jövök ki. De kitartok. Teszem a kis dolgaimat, nap, nap után és hiszem, hogy minden jobb lesz, mindezek után, amin keresztül mentem és amiket megértettem, tudom, hogy minden egy új és jobb kerékvágásba fog kerülni. És ilyen az élet, amikor készek vagyunk rá, amikor már eleget tanultunk, mindig jobb és jobb dolgokat sodor elénk. És még, ha ilyen kemény munka is, őszintén megéri. Megéri merni.