Vannak az életben olyan szituációk, amikor egyszerűen tehetetlen vagy. Bármilyen okból is, de az vagy. És ott fekszel és azon gondolkozol mi az, ami igazán számít. Legalábbis, nekem ezt a gondolatot hozta egy ilyen szituáció. Sorozatosan az jutott eszembe, mi az, ami igazán számít. Mi az, ami történik most. És, ahogyan ott feküdtem és számoltam a perceket, azon kezdtem el gondolkozni, miért nincs ez mindig így. Miért nem élek folyton a mostban, a jelen pillanatban, miért aggódom annyit a jövőn, olyan dolgokon, amelyek nem is biztos, hogy valaha is úgy lesznek, ahogyan én azt képzelem. Egy csomó dolog, talán soha nem lesz úgy, ahogyan és amilyen formában én azt elképzelem. Nem én határozom meg, hogy mi, hogyan fog alakulni. Hozhatok döntéseket, és hozok is, nap, mint nap. De nem dönthetek el mindent egyetlen pillanat alatt. Ez képtelenség. És épp emiatt! Képtelenség aggódni az egész jövő miatt is.
Ezt jelentené élni. Nem a múltban, nem a jövőben, csak a mostban. Ezt mondják. Legalábbis pár nappal ezelőttig azt gondoltam, hogy ezt mondják. Sok mindent mondanak, sok mindent lehet olvasni arról, hogyan is kellene élned az életed. Igazából már kicsit el is vesztem a számtalan jótanács között arról, hogyan is kellene élni. És itt van ez a most dolog, ez a pillanatnyi. Hagy valljak be valamit, pár nappal ezelőttig, nekem ez sosem ment. Képtelen voltam egyetlen pillanatra koncentrálni, hiszen ott a múlt, ami folyton bekúszik az agyadba, miért így vagy miért úgy történtek dolgok, és a ott a jövő, ami a másik oldalról zaklat állandóan és harsog dolgokat. Mindkét oldalnak megvan a maga dumája, és csak beszélnek és beszélnek és beszélnek. Ugye? Alig tudja az ember egy kicsit lecsendesíteni őket, hogy koncentrálni tudjon, kicsit átgondolni a dolgokat, megállni.
Kicsit.
És pár nappal ezelőttig ez nálam is így volt.
De rájöttem, hogy mindeközben tudni kell megállni, tudni kell körbenézni és tudni kell azt mondani, hogy most elég. Most csak a most van. Csak a jelen. Csak az, ami ebben a pillanatban történik körülöttem és semmi másról, mégcsak tudni sem akarok. Tudod miért? Mert mindez, ami körülöttünk van, a legkevésbé sem állandó, és soha nem is lesz az.
És arra jöttem rá, hogy elég. Elég mindebből. Nem aggódhatok folyton valami miatt, valamiért. Az élet nem erről szól és ezt mégis folyton elfelejtjük. Nem a múlton való rágódásról szól, nem arról, hogy mi lehetett volna másképp. És nem a jövőről, hogy mi, hogyan lehet majd és milyen lesz ekkor és akkor, ha ezt meg azt is elértem. Nem. Ez hamis. Ez hazugság. A jelen az egyetlen, ami számít. Az, hogy most hol vagy, mit csinálsz, kivel vagy és mindez, hogyan hat rád. Most. Hogyan éled meg jelenleg mindazt, ami körülvesz. Valóban jó-e.
Mi mindannyian azért vagyunk itt, hogy éljünk és örüljünk annak, hogy élünk, nem pedig azért, hogy folyton olyan ügyek után futkossunk, amelyekről az sem biztos, hogy valóban számítanak, hogy valóban érnek annyit, amennyit mi belegondolunk. Szóval csak arról, hogy miközben döntéseket hozunk, napról napra, intézkedünk, szervezkedünk és próbálunk eligazodni, néha álljunk meg. Néha nézzünk körül, őszinte pillantással és kérdezzük meg magunktól valóban minden rendben van-e. Csak ennyit. Egy pillanat, egy kérdés, egy kérdés önmagunkhoz, ha már magunkkal mindenképp leéljük ezt az életet.
Ezt jelentené élni. Nem a múltban, nem a jövőben, csak a mostban. Ezt mondják. Legalábbis pár nappal ezelőttig azt gondoltam, hogy ezt mondják. Sok mindent mondanak, sok mindent lehet olvasni arról, hogyan is kellene élned az életed. Igazából már kicsit el is vesztem a számtalan jótanács között arról, hogyan is kellene élni. És itt van ez a most dolog, ez a pillanatnyi. Hagy valljak be valamit, pár nappal ezelőttig, nekem ez sosem ment. Képtelen voltam egyetlen pillanatra koncentrálni, hiszen ott a múlt, ami folyton bekúszik az agyadba, miért így vagy miért úgy történtek dolgok, és a ott a jövő, ami a másik oldalról zaklat állandóan és harsog dolgokat. Mindkét oldalnak megvan a maga dumája, és csak beszélnek és beszélnek és beszélnek. Ugye? Alig tudja az ember egy kicsit lecsendesíteni őket, hogy koncentrálni tudjon, kicsit átgondolni a dolgokat, megállni.
Kicsit.
És pár nappal ezelőttig ez nálam is így volt.
De rájöttem, hogy mindeközben tudni kell megállni, tudni kell körbenézni és tudni kell azt mondani, hogy most elég. Most csak a most van. Csak a jelen. Csak az, ami ebben a pillanatban történik körülöttem és semmi másról, mégcsak tudni sem akarok. Tudod miért? Mert mindez, ami körülöttünk van, a legkevésbé sem állandó, és soha nem is lesz az.
És arra jöttem rá, hogy elég. Elég mindebből. Nem aggódhatok folyton valami miatt, valamiért. Az élet nem erről szól és ezt mégis folyton elfelejtjük. Nem a múlton való rágódásról szól, nem arról, hogy mi lehetett volna másképp. És nem a jövőről, hogy mi, hogyan lehet majd és milyen lesz ekkor és akkor, ha ezt meg azt is elértem. Nem. Ez hamis. Ez hazugság. A jelen az egyetlen, ami számít. Az, hogy most hol vagy, mit csinálsz, kivel vagy és mindez, hogyan hat rád. Most. Hogyan éled meg jelenleg mindazt, ami körülvesz. Valóban jó-e.
Mi mindannyian azért vagyunk itt, hogy éljünk és örüljünk annak, hogy élünk, nem pedig azért, hogy folyton olyan ügyek után futkossunk, amelyekről az sem biztos, hogy valóban számítanak, hogy valóban érnek annyit, amennyit mi belegondolunk. Szóval csak arról, hogy miközben döntéseket hozunk, napról napra, intézkedünk, szervezkedünk és próbálunk eligazodni, néha álljunk meg. Néha nézzünk körül, őszinte pillantással és kérdezzük meg magunktól valóban minden rendben van-e. Csak ennyit. Egy pillanat, egy kérdés, egy kérdés önmagunkhoz, ha már magunkkal mindenképp leéljük ezt az életet.