Az évek és a listák

Mit is mondhatnék, még mindig ez az egyik kedvenc napom. Minden évben az egyik kedvenc. Olyan ez, mint az ember születésnapja. Mi történt idén, mit tanultam, miben csalódtam, mi volt az év leckéje. Mindig van. Mi változott. 

Nálunk ebben az évben rengeteg dolog változott, talán még annál is több. És ehhez a sok változáshoz járt egy halom lecke is. Sok mindennel eddig még sosem találkoztam, nem csak úgy az életben, hanem önmagamban sem. Azt hiszem idén aztán tényleg produkáltam olyasmit, amit eddig sosem. De épp ez a lényeg, nem igaz? Bízni magunkban, a megérzéseinkben és mindeközben végig tanulni, néha nagyokat pislogni és azt kérdezni, jesszusom ezt tényleg én gondolom így? 

És sokszor beismerni: hát igen, van még mit tanulnom. 

Eddig minden év végén listát írtam, mit tettem meg eddig, miket kell még, mik a céljaim, összegeztem. Eddig mindig, minden év végén valahogyan össze voltam zavarodva, mit is akarok? - kérdeztem magamtól folyton. Aztán tavaly év végén valami megváltozott. Olyan ez, mint amikor jársz-kelsz és hirtelen, egy tökéletes pillanatban mintha fény gyúlna az agyadban és ez nem közhely, tényleg nem tudnám másképp mondani. Hirtelen olyan egyszerű, világos és kézzel fogható lesz minden. És hirtelen az ember nem is érti miért nem értett eddig semmit. 

Azt hiszem azóta valahogyan minden rendben. Olyan, mintha egy út megtalált volna engem. 

Mindvégig, egész eddigi életemben kerestem, veszettül kerestem valamit és hosszú évekig nem jöttem rá, hogy nem ez a dolgok megoldása. El kell őket engedni, és akkor, amikor az ember elengedi őket, már nem ragaszkodik, akkor egy pillanatban, a helyes út megtalálja őt. Ha elengeded, ha nem ragaszkodsz, a helyes döntés mindig megtalál. 

Így élünk mi most. Hibákkal, néhai emberi önzőséggel és minden boldogságunkkal, ami segít tanulni. 

Amit én mindezek által idén tanultam, azaz, hogy bízzak jobban magamban és másokban, ne féljek úgy, és felejtsem el azt a berögzött gondolatot, hogy a dolgok ellenem vannak. Hogy mi itt mind, szuperek vagyunk, és bármit képesek vagyunk véghezvinni, ha eléggé hiszünk, magunkban, az univerzumban, mindenben.

Akár egy kis cserép virág

Azoknak, akik hasonlóan nehezen tudnak megnyugodni.

Vannak dolgok, amelyek határozottan nem az erősségeim közé tartoznak. Ilyen a nyugalom is. És most nem arról beszélek, hogy ne akarnék éppen vagy, hogy egy túlságosan dinamikus ember lennék. Inkább arról beszélek, amikor le kell ülni, le kell higgadni, fejben rendbe tenni magad, kitalálni mi, hogyan legyen és aszerint cselekedni. Világ életemben ilyen voltam, másodpercek alatt lesz úrrá rajtam a pánik, vagy nagyon lassan, de akkor meg jó sokáig tart. Talán csak azért, hogy aztán rájöhessek, megint nem volt semmi értelme.

Magadra ismerni nehéz, főleg ezekben, főleg akkor, ha előtte még nem szólt senki, ha egyszerűen próbáltad normálisnak gondolni, és azt mondani, hogy hát én ilyen vagyok, na.

Nem. Ez nem így van. Személy szerint rengeteg cikket és olvasmányt néztem át trükkökért vagy hallgattam motivációs videókat. Nem segít. Azaz igazság, hogy ilyenkor tényleg semmi nem segít. Ahogyan írtam is, fejben dől el, fejben kell neked magadnak azt mondani, hogy menni fog, hogy meg tudod oldani, hogy minden rendben van. Neked kell magadnak azt mondanod, hogy jesszusom, szedd már össze magad, és ez tényleg az, amit hiába mond más. Másoktól ötleteket lehet kérni, tanácsokat, vagy esetleg csak annyit, hogy hallgasson meg, csak azt akarod, hogy most egy kicsit járjon a szád, aztán majd abbahagyod. De mást nem.

Nagyon sok embert látok, aki folyton másokra akar hallgatni, jó lesz, mert ez vagy az azt mondta, neki hiszek, az ő tippe általában be szokott jönni, jó, de mégiscsak megígértem, hogy így vagy úgy lesz. Nem. A legfeleslegesebb mindebbe belekergetnie valakinek magát. Ha az én dolgom, és csak az én dolgom, én döntök, meghallgatok, véleményt kérek, de az én dolgom, az én döntésem, hiszen csak és kizárólag én tudhatom azt, hogy nekem mi a jó, hogy rajtam milyen döntés segít, hogy nekem most hogyan kell hozzáállnom ehhez vagy ahhoz.

És ebben nem szabad kételkednünk, nem szabad megkérdőjeleznünk, elbizonytalanodnunk magunkban. Hiszen, akkor csak még rosszabb és rosszabb lesz a helyzet, a pánik körbefogja önmagát, egészen begyűrűzik az emberbe és akkor már nagyon nehezen szabadulunk tőle. Nagyon nehezen mondunk vagy teszünk bármit. Nagyon nehezen kezdünk el újra hinni magunkban. A megérzéseinkben.

És, ahogyan a bölcs nénim mondta mindig: tudom, hogy nehéz, de el kell hinned, hogy ez a világ, nem is olyan rossz, minden napod akár egy kis cserép virág, minden napot gondozni kell, és ebből a sok kis gondozásból, egy egészen nagyszerű dolog fog kialakulni, csak hinni kell, és te, hiszel, neked vannak ötleteid, csodálatos ember vagy, nagyon erős vagy és meg tudsz vele küzdeni, csak higgy benne.

Ha mindig azt gondolod igazad van, mit tanultál

hihetetlenül gyorsan telik az idő 

pislogok egyet, másik hét

kettőt

és már másik hónap 

visszagondolok

hiszem, hogy két éve volt, pedig már bőven van

öt is

és mindebben

mindebben a rohanásban 

vagyunk olyan elégedetlenek 

elégedetlenek és úgy teszünk, mintha ez jó lenne így

leélhető lenne így

pedig nem

és nem tudom, mikor lett ez így

nem tudom mitől lettünk ilyenek

hogy mindent látunk, csak azt nem,

amit kellene

írhatnám ezt hosszan, de néha egyszerűen csak

elfáradtam 

És tudod, az a rossz a negatív emberekben, hogy az agyadba ülnek. 

Azt hiszed nem hallod meg, nem is fontos, hederítesz rá és próbálsz továbbsétálni. De amikor lefordulsz a következő sarkon arra gondolsz mi van, ha igaza van, mi van, ha csupán te vagy olyan optimista, naivan álmodozó, hogy mindezt nem látod. Vagy az, hogy hogyan lehetnek olyan emberek, amelyekről ő mesél, és mikor a kereszteződéshez érsz már az jár az agyadban milyenek is valójában az emberek, és, ha ennyire nem kerek ez a sztori, akkor ki hazudik. És egészen hazáig kell sétálnod, mire rájössz, hogy senki. 

Senki sem hazudik. 

Egyszerűen mindenki csak a maga igazával él. 

És nem. Nem kell megtanítanunk másokat arra, hogy a mi igazunkat mondják, mert az helyes. Valójában nincs helyes vagy helytelen. Nincs helyes vagy helytelen döntés. Csupán döntések vannak. Van, akire jó hatású, van, akire negatív hatású döntések. Nincs egységes jó. És, soha nem lesz olyan, hogy egy sztori mindenki szájából ugyanúgy hangzik. 

és, ha már itt őszintén be kell vallani

az igazság az, hogy elkezdtem kerülni 

kerülni ezeket az embereket

kerülni az önön igazukat vallókat

kerülni azt, aki nem akar mást látni

nem akar mást látni, csak amit ő 

mert a magam fejében ez helytelen

idő telik 

és, ha mindig azt gondolod igazad van

mit tanultál

idő telik feletted is, mégis ugyanott vagy

ugyanazt mondod

ugyanazért vagy sértett és 

még mindig hiszel valamit, ami soha nem volt igaz

És ez nem vezet sehová így. Ha valaki folyton visszahúzni próbál, akkor előbb vagy utóbb te is vissza fogod húzni saját magad. Te is bizonytalankodni kezdesz. Kételkedni. És erre nincs időnk. Nincs időnk kételkedni. Nincs időnk folyton megkérdőjelezni magunkat és főképp arra nincs időnk, hogy végeláthatatlanul hosszú, negatív beszélgetéseket folytassunk. Ennél sokkal gyorsabban telik. Ennél sokkal jobban kell bíznunk, másokban és magunkban egyaránt.

Tovább építkezni

Próbálkozni és csinálni. Mindig. Ez a legfontosabb és sokszor mindegy, hogyan is alakul, mi lesz a végeredmény, megérte-e vagy sem. Mindegy. Tényleg, sokszor csak az számít az ember megpróbálta-e, küzdött-e vele és mit tanult belőle.

Korábban jelentkeztem egy pályázatra. 2 hónapot vártam mire eredményhirdetés lett, nem nyertem semmit. Még csak meg sem említettek. Ilyen ez. Vagy bejön vagy nem. Most nem. De megint tanultam, megnéztem milyen. Majd a következő bejön vagy az azutáni. Mindegy. Én ott leszek és próbálkozni fogok és csinálni fogom. Vagy, ha nem ekképp, majd másképp megteszem, amit annyira szeretnék. Egyszer kiadatom a könyvem.

A mai napon megint sokat tanultam, leginkább magamról. Azt az érzést, ami képes lenne magába keríteni akkor, amikor valami nem úgy megy, ahogyan én azt kitaláltam. Egyfajta dacos, gyermeki szomorúság, azért gyermeki, mert a felnőttek egészen másképp szomorúak, mint a gyerekek. A felnőttek fejében más a rangsor, és képesek akár nevetni is nyomoruk közepén. Én dacos vagyok. Nagyon.

És amikor ma ezzel a dacos, gyermeki szomorúsággal küzdöttem épp, arra gondoltam, vajon megéri-e ez most. Vajon tényleg ér-e ennyit. És nem. Arra gondoltam milyen remek időszakban van egyébként az életem. Az életünk. Ma új lakásba költözünk. Új vacokba azzal a férfival, akivel le szeretném élni az életem. Álmaink lakása és álmaink élete. És tudod, mindig mindent a megfelelő időben kapsz meg. Most ennek van itt az ideje. Boldogan tovább építkezni a magunk bizonyosságában. És valóban, ez így teljes és tökéletes.

Megbecsülni, napot, nap után

Az egyik kedvenc filmem Az órák. Zseniális film, hihetetlenül izgalmas érzelemvilággal és rengeteg gyötrelemmel, nem is tudom, számomra valahogyan leírja a tabunak szánt valóságot. Egy egészen más világot tár ki a szemeink előtt, mint amit látni szeretnénk nap, mint nap. Olyan, mint egy jól irányzott csalódás, ami bár kellemetlen, de sokat lehet tanulni belőle. 

Ez a film egyszerre három nőről szól, az egyik közülük egy írónő, Virginia Woolf, a másik kettő közül, pedig az egyik olvassa azt a könyvet, amelyet Virginia megírt, a harmadik pedig maga a nő, akiről szól a könyv. Többet most nem is kell tudnunk, sőt igazából ennyi sem volt érdekes. Mindaz, amit meg szeretnék osztani jelenleg ebből a filmből, az mindössze egyetlen mondat. 

Egyik este, Virginia férje arról kérdezi feleségét, hogyan halad a könyve, amely beszélgetés arra lyukad ki, hogy valakinek a halálát akarja megírni Virginia. Amikor férje megkérdezi, hogy miért;
Virginia annyit felel:

- Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek megbecsüljék az életet.

Valamiért ez a mondat folyton eszembe jut és mindig arra jutok milyen szerencse is ez. Itt lenni. Egészségesen és boldogan itt lenni. Lehetőségeket keresni és kapni. Napot, nap után. Kiváltság. És én csak azt mondom, valójában az élet minden ideje sem lenne elég mindarra, amit tehetnénk mi itt.

álmaink és suttogásaink

Érdekes dolgokat művelek manapság, azt sem tudom megmondani, hogy eddig miért nem tettem és azt sem tudnám megmondani, hogy most miért; ezzel meg hát mit műveljek, nem lehet mindent csak úgy kidobni az ablakon.

Szóval felvettem egy karriertervezés című kurzust, ami arról szól, hogy pszichiáterek és HR tanácsadók, fejvadászok adnak tanácsokat, kirepülő fókáknak (nem elírtam, tényleg jégen vergődünk és furán nyöszörgünk)  arról, hogy mit is kezdjünk magunkkal meg ezzel az egész munkadologgal így egyik napról, a másikra. 

Az egyik kedvencem mindenképp az volt, ahol halmazokba soroltunk mi az, ami érdekel és tehetségesek vagyunk benne, és ezeket kettéosztva mi az, ami mégis csak hobbiszintű és mi az, ami kereseti lehetőség. Az ember fejében ilyenkor elkezdenek cikázni a gondolatok, ezeregy dolog, mennyi minden történt már életünkben, mennyi mindennel találkoztunk, mennyi minden érdekel, de a sokkal nehezebb kérdés mégis az, hogy mi az, ami ezek közül tényleg megy? És nem csak ma vagy holnap, hanem mondjuk éveken keresztül nap, mint nap megy és azt mondom reggel, hogy igen, igen ma lesz az a nap, amikor ... és ez feldob és mindig történik valami olyasmi ott, ami feldob. 

Kitaláltam mi lenne ez a dolog. Kitaláltam és úgy éreztem mindennek, amit eddig csináltam, egyszerűen mindennek, van értelme és pontosan oda vezet, ahová kell és pontosan ott fogok kilyukadni (kisebb-nagyobb túlzással) ahol kell és ami el volt tervezve már évek óta és jesszusom! minek aggodalmaskodtam én ennyit? Hát ez fantasztikus! 

Ez történt két hétig. 

Majd eljött egy következő nagyon izgalmas és újakat mutató előadás és amikor kijöttem azt mondtam, hogy nem. 

Nem. Nem és nem. És nincs azaz isten. És jesszusom! Semminek sincs értelme, amit eddig csináltam.

Hazafelé sétáltam és arra gondoltam, hogy és most akkor mi van? Meg arra gondoltam, hogyan változhat meg az ember véleménye egyik hétről a másikra. Hogyan gondolhat valamit egyszer csak egy életcélnak, aztán meg hogyan gondolhat mégis arra, hogy egyszerűen nem, nem akarja ezt csinálni. És most akkor melyik a menekülés? Melyik a krónikus önbizalomhiány, melyik a félelem? Melyik az, ami azt mondja, hogy nem? És mi van akkor, ha ez az egész csak egy hatalmas tévedés és pont az lenne legjobb, ha egyszerűen minden ellen mennék amit eddig csináltam? 

Volt ez a beszélgetés, arról szólt, hogy az ember ne akarja azt csinálni, amihez igazából nincs érzéke, mert valójában nincs olyan, hogy valami az előnyünk vagy a hátrányunk, mindig minden tulajdonságunk mindössze attól függ, hogy milyen munkát akarunk végezni. Szóval, ha én türelmetlen vagyok, akkor ne akarjak monoton munkát végezni egy irodában, ellenben ez a fajta tulajdonság egy projekt vezetőjeként remekül funkcionálhat, ha hajtani kell a munkát. (Igen, igen tudom, senki nem kerül csak úgy oda, ahol van, példám mindössze annyit kíván bemutatni, hogy ne akarjunk olyasvalamit csinálni, ami nyilvánvalóan természetünkből fakadóan nem nekünk való.) 

És valamelyik előny-hátrány példa magyarázgatása közben arra jöttem rá, hogy talán én is olyasvalamit akarok csinálni, amihez van tehetségem, de talán mégsem megy úgy, mint annak kellene. Hogy ennek mi az oka nem tudom, de még azt is vállalom, hogy nem akarom, hogy menjen. És miközben ezen filozofáltam én és én, arra gondoltam, hogy most akkor én nem ismerem saját magam?

Szóval mostanában kifejezetten rosszul alszom. Zavar ez az egész és folyton jár az agyam, pedig van ez a mondás miszerint amíg nem engedünk el valamit, addig vissza sem tud jönni, a rossz meg nem fog, csak a jó, ami a miénk, aminek a miénknek kellene lennie. Én meg mostanában úgy gondolkodom ezen a ki vagyok és mit akarok kérdésen, mint anno utoljára tizenöt évesen. De azóta eltelt hét év, én meg most akarok változtatni, mint tolató kocsi a dugó közepén?!

Mostanában kifejezetten rosszul alszom, tegnap mégis álmodtam valamit, ami különös kifejezés lenne mindarra, ami történt, mert nem álom volt igazából, hanem olyasvalami, ami megtörtént kiskoromban és újra ott voltam. Mint kicsi Rebeka. Akkoriban volt egy nagyon menő kék-fehér gyereklaptopom, rajta egy csomó játékkal, nem sokra emlékszem már belőle, hogy mik is voltak, de egyre igen. A jegyzetfüzetre. Tegnap este kicsi voltam, aki a jegyzetfüzetbe gépel, történetet mesél és interjúkat készít nem létező személyekkel. Egyszerre voltam én, mint szemlélő és én, mint kislány. És minden ugyanaz volt, a színek, a formák, a szoba berendezése, ahogyan ott ültem törökülésben, valami mégis más volt, mert néztem azt a kislányt és eközben arra jöttem rá, hogy ő tud valamit, amit én már nem. 

Regényírásomról, és arról is csupán a legfontosabb tényt összegezve

Van valami ijesztő a regényírásban. Van valami ijesztő abban, mennyire jól kell hozzá az embernek ismernie önmagát és a körülötte állókat. Meg kell fejtenie a tetteit, meg kell fejtenie azok okát és meg kell tanulnia kezelni minden embert, akit csak ismer. Megérteni a motivációjukat és valahogyan, komplexen egyben látni az egész világot. Érteni mindazt, amit tesznek, és tudni megérteni. És minden alkalommal, amikor az ember leül a regénye elé és ki kell dolgoznia egy szereplőt, ki kell dolgoznia a cselekményszálat és a konfliktust, értenie kell, tudnia kell miért történik az, ami, hogy a könyvével valami olyat adhasson át, ami nem klisé, ami nem ezerszer olvasott, ami tartogat valami újat, és bármiről szól is a cselekmény, ráébresszen valamire. És ez ijesztő. Ismerni, tudni és érteni, ijesztő. Számotvetni önmagunkkal még ijesztőbb. De számvetés nélkül nincs regény sem. És, ha valaki tényleg jó író akar lenni, akkor szembe kell néznie, újra és újra és újra. Mindaddig, amíg meg nem érti a folyamat minden egyes részletét. 

Ó, és még valami: Abban a pillanatban, ahogy elhiszed, hogy jó vagy, vesztettél.

figyelj, az enyém is nehéz, de, ha ketten-ketten fogjuk, mindkettőt elbírjuk

Az a típusú ember vagyok, aki szeret tanulni mások hibáiból, és épp emiatt szeretem olyannyira a tanításokat. Hiszen mi adhatna többet egy már járt útnál, egy olyan járt útnál, amit nem kell követni, nem kell megfogadni és nem csupán az létezik a számtalan közül; de egy olyan járt útnál, ami tartogat számunkra valamit ebből az életből, ami igazán fontos, amire más már rájött, hogy mennyire fáj. Van egy tanítás, amit különösen szeretek, nem tudom megírta-e már bárki is, nem tudom szavakba és írásba öntötte-e és így azt sem tudom más, hogyan fogalmazná meg. Egy valamit viszont tudok, a legfontosabb dolog, amit valaha felismertem. 

Ámbár még kicsinek számítok a magam 21 évével, mégis sok mindent láttam már, vagy mondjuk úgy, nem csupán láttam, hanem figyeltem is mindazt, ami körülöttem történik. Velem született, hogy nem tudok csupán sodródni, nekem mindent értenem és tudnom kell, mi, miért történik úgy, ahogyan. Mindig, amióta csak élek nem csupán átéltem az elvesztést és a fájdalmat, hanem meg is éltem. Látszólag nem, de valójában hatalmas különbség van a két szó között. Így pontosan tudom mennyire fáj valaki elvesztése és pontosan tudom, hogy másnak, aki még közelebb állt, még mennyivel borzalmasabb lehet. De nem is ez a lényeg. A fájdalom közbeni rádöbbenés a lényeg. 

És ez az a rádöbbenés, ami már késő, és ez benne a legfájóbb, hogy annyira későn jön. Addig, mindaddig, amíg a másik mellettünk van, képtelenek vagyunk őszintén és igazán értékelni. Hiszen ott van, ott szöszöl már megint valamivel vagy mossa a fogát, vagy a franc egye meg már megint valami olyat csinál, amiről ezerszer kérted, hogy ne. Megint mond valamit, amivel felhúz és benned már megint magasan a pumpa. De őszintén, számít ez? 

Ha valamit láttam már az életben, azaz elválás és az elszakadás. De abból jó sokat. Volt, ami szándékosan, volt, ami hirtelen és tudod mi a legborzasztóbb? Hogy senki nem mondta utána, hogy a franc egye meg, hogy lehet, hogy évek múltán, de mindenki azt mondta, hogy - tudod, nagyon rossz ám egyedül lenni, és inkább idegesítene itt, de bár itt lenne -. És persze, nem megyek ellen mindenkinek és van, akitől tényleg szükséges elszakadni, előfordulhat, hogy tényleg olyan közegbe kerülünk, amiből ki kell szakadni és iszonyatosan nehéz eldönteni, hogy igazunk van vagy csak az egonknak van igaza? Okos vagy szamár vagyok, ha engedek?

De el ne felejtsem a lényeget:

Volt egy pár, akik bár hihetetlenül szerették egymást, akadt konfliktusuk is bőven. Sokszor a nő nem tudta azt mondani, hogy egyefene mit számít a sok apróság, legyen úgy, ahogyan a másik akarja, és bár hiába figyelmeztették, hogy ne tegye ezt, valahogyan mégsem tudta abbahagyni. Voltak jobb időszakaik, és volt, amikor olyannyira boldogok voltak, hogy az ember, amikor rájuk nézett azt kívánta, bár egyszer ő is olyan boldog lehetne, mint ők. Bár egyszer engem is úgy szeretne valaki, mint ők egymást. Majd mégis elszakadtak egymástól. Az élet úgy akarta, vagy a sors, vagy, aki, amiben hisz. És a nőnek évekkel később is, mindenről a férfi jut eszébe, hogyan szerette az ételeket, hogyan itta az italokat, hogyan tette-vette a mindennapjait, hogyan mentek el nyaralni és hogyan vitte azt a bőröndöt, amit most ő egyedül cipel.

És, mindannyiunk élete hasonló, mindenkinek van egy bőröndje, amit cipel és, ha szembetalálkozik valakivel, aki azt mondja, figyelj, az enyém is nehéz, de, ha ketten-ketten fogjuk, mindkettőt elbírjuk, akkor valahogyan könnyekbe kellene fulladnunk és azt mondani, köszönöm. Valahogyan kevesebbnek kellene lennie az "én ezt akarom"-nak és többnek a "milyen jó, hogy vagy és együtt megoldjuk"-nak. Valahogyan jobban kellene tisztelnünk és szeretnünk azt, aki mellettünk van, hiszen most, még mellettünk van.

És minden alkalommal, amikor végignézek másokon és végignézek magamon, sokat tanulok ebből, sokat tanulok arról, hogyan kellene hozzáállnunk másokhoz, a szeretteinkhez és a társunkhoz. Hogy valójában mi is az, ami számít. És, hogy valójában tényleg akkor kellene könnyekbe fulladnunk és azt mondani, köszönöm, amikor még van kinek, amikor még ott van.

Tátika

Imádtam origamizni. Túl sok minden nem ment, de remekül tudtam ferde tátikát hajtogatni. Aztán mindenkit az őrültbe kergetni azzal, hogy válasszon. Válassz színt, válassz számot, válassz, hogy jobb vagy bal. Válassz. Imádtam választásra késztetni az embereket. Nem volt jelentősége, valójában nem volt semmi értelme, hogy "mi van alatta". Valahogy mégis imádtam. Imádtam megfigyelni a döntéseket.  

A minap rájöttem, hogy talán nem is volt olyan értelmetlen. Hiszen minden erre épül. Hogyan döntünk. Melyik szín. Jobb vagy bal. Melyik oldal. És melyik alatt mi lesz? Nos, azt sosem tudjuk meg előre. Sokféleképpen dönthetünk, megfigyelhetünk másokat, ki, hogyan, milyen taktikával, van-e egyáltalán taktika. Logika vagy megérzés? Láthatjuk, hogy valami nem jó, de mitől lehetünk biztosak abban, hogy amit mi húzunk az jobb lesz? Mitől lehetünk biztosak abban, hogy mi jobban járunk? Mi okosabbak, vagy bölcsebbek vagyunk? 

És, hogyan tanuljuk meg azt mondani, hogy oké, ezt választottam, ez az enyém?

És ez valójában kérdőjeles mondata ellenére, nem kérdés. Ez tény. Felelősségvállalás a tátikánkért.

Nem lehet visszafordítani, nem lehet újat húzni, maximum, ha elölről kezdjük az egészet. Először négyzet, majd félbe, megint és megint, megjelölni a vonalakat. Mi mikor jelöljük meg a vonalakat?  Mikor jelöljük meg a határokat? Mikor van az a pont, amikor meghatározzuk tátikánk alapjait? Amikor behajtjuk a füleit és azt mondjuk, oké, ezek a lehetőségeim? És általában csak egyszer választhatunk, egyszer dönthetünk, miközben nem tudjuk valójában mi vár ránk és mi fog történni. Talán valami egészen más, mint amit vártunk. Talán a döntésünk másokra is kihatással van. Talán valaki azt próbálja majd mondani mást kellett volna vagy másképp kellett volna. De meddig vagyunk képesek bízni a saját döntéseinkben és mikor kezdünk el kételkedni? Mikor mondjuk azt, hogy figyelj, ez az én dolgom vagy azt, hogy ne haragudj, tévedtem. 

Mikor ismerjük be tévedéseinket? És mikor jutunk el arra a pontra, amikor az egész döntési rendszer már egy új tátikát érdemel? Mikor ismerjük fel, hogy a régi elhasználódott és már nem valós? Mikor ismerjük fel, hogy az, amit hittünk, valójában már nem az? Meddig vagyunk képesek tagadni?

És mikor ismerjük fel, hogy ahhoz, hogy fejlődjük és egyre jobb döntéseket hozzunk, először be kell látnunk, hogy tévedtünk? 

félni, megérteni, hinni és jobbá válni

Ha valaki egyszer megkérdezné miért nem halad előre az életem minden bizonnyal azt mondanám, hogy a saját belső frusztrációm miatt. A félelmeim miatt, amiatt, hogy sosem voltam képes arra, hogy elhiggyem, jó lehetek valamiben. Elhiggyem, hogy lehetek jó író vagy jó tudós. Véleményem szerint sem tehetséges, sem okos nem vagyok, nem vagyok elég kreatív és úgy alapjában véve mindezeknek csupán az ellentéte vagyok. Nem hibáztatok én ezért senkit, nem mások hibája és nem mások hitték el helyettem, én hittem el magamról. Én hittem el magamról, hogy nem lehetek azaz ember, aki lenni szeretnék, csupán szeretnék. Ez pedig bőven kevés. Tudnom kellene. Tudnom kellene, de, ha nem tudom, akkor miért csinálom. És mindez, amit úgy hívok, hogy belső frusztráció. És ez a két szó, ami kialakítja az egész életemet. Az abnormális félelmeim és nem azért abnormális, mert ne félhetnék tőle, hanem azért, mert magamnak generálom, de, ha nem generálnám az azt jelentené, hogy azelőtt lemondok valamiről, hogy egyáltalán megpróbáltam volna. És ez sokkal abnormálisabb lenne a fejemben, mint a félelem.

Félünk. Mindannyian. Van, aki beismeri, van, aki nem. Van aki magába fojtja, van aki kimondja. Van, aki felvállalja és van, aki nem. Van, aki másba fojtja, amikor értelmetlennek tűnő dolgokkal köti le magát, hogy miközben telik az idő, ne kelljen a problémával foglalkoznia. Van, aki kiírja magából, más dalokat ír vagy zenét. Mások igyekeznek szembenézni vele, küzdeni, hiszen van, amit meg lehet tanulni, van, amitől csak a kezdeti kihívás szele miatt félünk, majd lassan enyhül. Rengeteg dolog tarthat minket a falak között. Félünk felnőni, félünk a felelősségtől, félünk családot alapítani, félünk kitörni a megszokott környezetből, sokszor félünk szeretni és bízni, félünk az elvesztéstől, félünk a betegségektől és félünk a haláltól. Félünk az új munkától, még a lehetőségektől is félünk. És félünk a múlttól, ami mindezt belénk nevelte, félünk visszanézni, félünk szembenézni és legfőképp: félünk mindezt megérteni, majd elengedni és valamelyest felejteni. Félünk, mert azt hisszük attól vagyunk erősek, ha felállunk és továbbmegyünk, de ez nem így van; attól vagyunk erősek, ha szembenézünk mindazzal, ami történt, ami történik és képesek vagyunk végiggondolni és, ha kell, képesek vagyunk azt mondani, hogy: igen, ez az én hibám, én és csak is én rontottam el a dolgokat, csak én vagyok a hibás azért a helyzetért, ahol most vagyok. Pedig, ha megtennénk, ha mindezt megtennék, akkor fejlődhetnénk, látnánk és átlátnánk és többször már tényleg nem követnénk el ugyanazt és nem félnénk olyan dolgoktól, amiktől valójában nem kellene. 

Tudod, a félelemmel az a legnagyobb baj, hogy mindig visszaköszön és amíg nem nézel szembe vele és nem vallod be magadnak, addig újra és újra összehoz vele az élet. És nem gonoszságból, nem azért, mert itt minden szenvedés. Épp ellenkezőleg, azért jöttünk erre a világra, hogy fejlődjünk, tanuljunk és javuljunk és ezek által kialakítsuk az életünket. De, ha egy olyan világot alakítunk ki magunknak, ahol nem akarunk tanulni és nem akarunk jobbak lenni, akkor hogyan is várhatnánk azt, hogy bármi jobb lesz körülöttünk? Ha csupán arra vagyunk képesek, hogy a saját lelki frusztrációnkat vetítsük ki és nyomjuk rá mások szintén bajos életére, hogyan várjuk, hogy a miénk majd jobb lesz? Ha azért veszed körül magadat magadnál esetlenebb emberekkel, hogy azt gondold te jobb vagy, hogyan gondolod, hogy bármi is változni fog? Miért nem jobbakkal vesszük körül magunkat, miért nem olyanokkal, akik már túl vannak az élet egy-egy szakaszán és már tudják, ismerik, tapasztaltak? És esetleg azt tudják mondani: figyelj, semmi baj, megértem, hogy félsz, én is féltem az elején, most még tapasztalatlan vagy, de majd kitanulod, majd belejössz, majd rájössz, hogy is működik. Miért félünk segítséget kérni? És miért félünk elmondani, hogy félünk?

Én félek. Félek az esetek nagy többségében. Félek, hogy nem vagyok elég jó és soha nem fogom mindazt elérni, amit szeretnék. Félek egy halom dologtól, hogy nem fog sikerülni vagy nem úgy fog sikerülni, ahogyan szeretném. Félek az elvesztéstől. És néha még a saját mondataim következményeitől is félek. Sokszor félek a múlttól és attól, hogy milyen kihatással van az életem jelenlegi szakaszaira, félek attól, hogy valamit rosszul tanultam meg, mert sosem voltam képes normálisan szocializálódni. És most nem azt mondom, hogy ne tudnék enni késsel-villával, de, hogy úgy alapvetően nem tudok élőszóban kommunikálni. Nem mások hibája. Ilyen vagyok. Zárkózott. De próbálkozom és igyekszem, nap, nap után, hinni az emberekben és magamban. Hinni abban, hogy minden menni fog és mindeközben folyamatosan tanulni, megérteni másokat és magamat.

De mindeközben ez mégsem ilyen egyszerű, a valóságban ez nagyon nehezen működik, tudom, hiszen ezt újra és újra a saját bőrömön tapasztalom meg. Mint mindenkinek, nekem is vannak kemény időszakaim, mint az elmúlt egy hónapom. Tényleg, nem is tudom megmondani mikor történt utoljára ilyen rövid időn belül ennyi minden és mikor kellett utoljára ennyi mindennel egyszerre küzdeni és mindenhol helytállni, közben folyamatosan jöttek az újabb és újabb információk és töredékek a múltból, eszembe jutott és megértettem rengeteg olyan dolgot, amivel eddig csupán küzdöttem valahol az agyam hátsó szegletében. Írhatnám, sorolhatnám, de most nem ez a lényeg, én nem akarom azt bizonyítani, hogy az enyém nehezebb lenne, mint bárki másé, mindenkinek vannak kemény időszakai, a maga poklai.

Szóval most, hogy vége lett, szerintem ismerős, de lecsengtem. Szó szerint. Valahogy, amiképp tudom, hogy jól állok, kezdek visszavergődni arra a bizonyos sínre és minden szépen helyre rázódik, napról, napra egyre inkább azt érzem, hogy képtelen vagyok tovább menni. Már nem megy. Őszintén azt érzem, hogy elfáradtam, miközben boldog vagyok és szeretem az életemet és számtalan lehetőséget látok magam előtt. Szóval tudom, hogy mindez, csupán egy állapot. Egy pillanatnyi állapot, amiből nehezen jövök ki. De kitartok. Teszem a kis dolgaimat, nap, nap után és hiszem, hogy minden jobb lesz, mindezek után, amin keresztül mentem és amiket megértettem, tudom, hogy minden egy új és jobb kerékvágásba fog kerülni. És ilyen az élet, amikor készek vagyunk rá, amikor már eleget tanultunk, mindig jobb és jobb dolgokat sodor elénk. És még, ha ilyen kemény munka is, őszintén megéri. Megéri merni.

Körforgás

Egyszer egy bölcs azt mondta nekem, valójában kétféle ember él ezen a világon: azok, akik pusztítani jöttek és azok, akik építeni. Nincs más ezen a világon és ez nem jó és rossz, ez mindenkinek a maga igaza, mindenki önmaga dönti el mit gondol helyesnek és mit gondol rossznak aszerint, hogy mire teremtetett. Van, aki egész életében hibázni fog és rombolni, de lesz, aki egész mindenségében jót és újat hoz erre a földre. Így alakul ki a körforgás, így alakul ki az új születése és a régi eltűnése. És ezt valamiképp, el kellene fogadnunk. El kellene fognunk, hogy mindenki a maga útját járja, a maga hibáival és a maga igazával és bár adhatunk tanácsot, minden ember itt a maga fejével dönt. És néha, hiába próbáljuk megakadályozni a rombolást, képtelenek vagyunk és néha, az egyetlen, az tehetünk, hogy igyekszünk építeni valami újat és jót, elfeledtetve mindazt, amit összeomlani láttunk.

önmagát akarja megérteni

egy ideje már nézem
egy ideje már nézem ezt az üres papírlapot itt a fejemben
a fejemben sok minden van a lapon meg semmi
mennyit ér a mindenből kivonni a semmit
és ez miért ad néha negatív értéket
tudod, én nem vagyok pesszimista
és valójában nem is vágyom sokra szóval
nem mondhatnám, hogy a minden amit átélek
több lenne, mint bárki másé
és azt sem, hogy a semmi amit néha kivonok
jobban fájna, mint bárki másé
nekem mégis néha negatív számot ad az, ami másnál még
bőven pozitív
ez választ el
ez választ el attól, hogy ugyanolyan legyek
hogy kedvesen mosolyogjak és azt mondjam persze, semmi
de ez most mind haszontalan,
haszontalan, mert nem akarod látni 
itt mindenki önmagát akarja megérteni
más gondolataiban
én is más gondolataiban próbálom megérteni magamat
hogy aztán átadhassam azt, amit még
nem értek
és közben reménykedem, hogy egy nap
épp eléggé értem majd magam ahhoz, hogy
te is megérts
és akkor már csupán egy dolog lesz haszontalan,
a semmi.

ha másképp lettek volna kötve azok a bizonyos fogalmak a fejben

és akkor rájössz, talán minden
minden, amiben eddig éltél tévedés volt
egyfajta hazugság, amit az ember csak azért hisz el hogy
legyen valami
legyen mit elhinni, legyen mihez alkalmazkodni
legyen mihez kötni bizonyos fogalmakat a fejben
aztán jön valaki és azt mondja
- figyelj ez így nem jó, ez nem így működik
hazudtak neked -
hazudtak az életről és mindenről ami alakít
kialakít, hogy legyél valaki a tömegben
valaki aki tud szeretni és gondoskodni
valaki aki tud törődni és aggódni de nem túlzottan
valaki aki ismeri a határokat
a jókat és a rosszakat egyaránt
és amikor mindez megvan a fejben
összeáll
jön valaki és azt mondja
- figyelj ez így nem jó
hazudtak neked -
és miközben szétesnek darabjaira
a valahol eddig is hibásan tudott darabkák
rájössz
lepörög előtted számtalan hiba és megoldása
hogyan kellett volna és hogyan lehetett volna
ha másképp lettek volna kötve azok a bizonyos
fogalmak a fejben
de most ez minden
ez a tévedés
és nincs semmi más
minden ismeretlen
minden idegen
és egyben új
új lehetőséget adó
lehetőséget ad a mindenre ami még lehet

minden bonyolultság nélkül csak úgy van, amit mond

néha látjuk a legrosszabbat
látjuk a legrosszabbat valaki mástól
valaki másról és néha
látjuk a legrosszabbat magunkról
és előfordulhat, hogy pont ekkor
ebben az agyament pillantban lát minket az,
akit szeretünk
látja azt, amit még magunk előtt is tagadunk
és néha, nagyon ritkán, amikor ez megtörténik
nem csupán magunkról tanulunk újat
hanem a másikról is
azt, hogy ő tényleg mellettünk van
és nem csak a jó dolgok miatt
nem csupán a jó oldalunk miatt,
hanem a legrosszabban is,
a minden miatt
a minden miatt szeret, amit együtt át lehet élni
és egy percig sem kételkedne,
minden erejével csupán arra fókuszál mit tegyen
mit tehetne, hogyan lehetne
és ez az,
amit észre kell vennünk miután
magunkkal szembenéztünk
a magunk dolgaival elszámoltunk
hogy ő, aki itt tart, komolyan szeret és valóban,
ha ő azt mondja, akkor az úgy van
és tényleg van, aki, ha azt mondja, akkor az
úgy van
megcáfolhatatlanul
őszintén
és egyszerűen, minden bonyolultság nélkül csak
úgy van, amit mond
és úgy van, amit érez 

Este 8.

Este 8. A betonváros magas épületeit nézzük, a világos és sötét lakások ablakainak diszharmóniája köti le a figyelmem. Sötét konyha, egy magas bárszéken ülök, mellettem áll, azon gondolkozik, hova tegye a kezét, majd végül sután a zsebébe csúsztatja, megszólal:
- Egyszer azt mondta nekem egy ingatlanos, hogy azok a lakások, ahol ilyenkor sötét van, üresek. - folytatná, de befejezi, azt várja, hogy mondjak valamit, hogy érdekel-e, egyszer már mondta, de ez nem fontos.
- De hát az rengeteg - reagálok, érzem, hogy önkéntelenül is elcsodálkozom - akkor a lakások negyede lakott csupán, és mi van a többivel? Miért nem adják ki? - nem értem, az emberek indokain kezdek mélázni.
- Ezt senki nem tudja. - töpreng, válaszokat keres, helyettem is.
- Rejtély - formálja a szám, tovább nézem azokat az üresnek hitt lakásokat, talán nem is mind az, gondolkozom, nálunk is, otthon, sötét van most, mégsem üres, csak úgy általában.Talán azok az innen lakatlannak tűnő lakások sem azok, arra gondolok mi lehet a leoltott villanyok mögött, hol, mi történhet, talán valami jó vagy rossz, valahol most veszekednek, valahol valaki egyedül van és magányos, valahol valaki már alszik, hosszú napja volt és csak pihenni akar, valakik talán épp romantikáznak, ahogyan mi is itt ülünk, a sötét konyhában, és ha valaki, valahol ugyanerre gondol, ezt is lakatlannak hiszi, mi mégis itt ülünk. Még egy néma pillanat, valamit most már tényleg mondanom kell, kellene, de a gondolataimat túlságosan leköti a lakások diszharmóniája és az kéz, abban a nadrágzsebben, amit úgy szeretek.

Mersz tenni érte?

     Tudod, van egy gondolat, ami újra és újra szembejön velem, az utcán, az életben és valójában mindenhol, mindannyian ismerjük, mindannyian tudjuk, hogy mi ez, mégis folyton elfelejtjük, mégis folyton emlékeztetni kell rá, engem is, én is folyton elfelejtem, én is hibás vagyok. És ez a gondolat az, hogy amíg nem akarunk meglátni valamit, addig soha nem fogjuk megtalálni, mert beszélhetünk sok mindenről, és akarhatunk sok mindent ettől az élettől, de semmit nem fogunk addig megtalálni, amíg valójában nem akarjuk meglátni, amíg valójában lelkileg nem vagyunk felkészülve rá. Arra az új munkára, arra a lakásra, arra a boldogságra, bármire, mert, azt hiszem ebben az életben még a jó dolgokra is fel kell készülni, mert még az is lehet sok, még arra is mondhatjuk, hogy ez már túl sok, ezt az én lelkem már valahogy nem bírja. Merj nyitott lenni, merj akarni és merd meglátni azokat a lehetőségeket, azt amit akarsz, mert, amíg te nem mered, senki nem akarhatja helyetted, addig senki nem fogja meglátni helyetted, senki nem fogja megszerezni őket és a kezedbe adni, hogy nézd, itt van, és, ha még meg is tenné, talán akkor sem látnád és tudnád elfogadni. Szóval azt hiszem az egyik legnagyobb dolog, amire szükségünk van ebben az életben, az a bátorság. Bátorság az élethez, bátorság a szeretethez, a szerelemhez, bátorság a boldogsághoz, bátorság a kihívásokhoz, bátorság a félelmekhez. Bátorság. Bátorság a bátorsághoz.

De Kedvesem, az élet így van jól, az élet akkor kedves, amikor zajlik

Mindenki jött valahonnan, mindenkinek van múltja, mind éltünk már meg poklokat és magasságokat. És most, amikor megismersz valakit, számít ez? Számít, hogy mit tett eddig vagy hogyan élt? Nem, minden bizonnyal nem. Nem tesz hozzá és nem vesz el abból, ahogyan most lehettek, most lehetnétek. Mégis folyton az agyadba kúszik, igaz? És nem érted miért, miért érdekel annyira mi minden történt már, hogyan alakult ki azaz ember, aki ma ő. És, hogyan alakultál ki te. Érdekes az ember, mindent akar tudni és semmit. Zavarja, ha olyat tudott meg, amit nem akart és az is zavarja, ha nem tudja meg. Minden frusztrálja. Sokszor csak bután pislog, máskor meg épp megváltja a világot. Alakítja az életet, variál, kombinál, szervez, tervez, aztán újratervez, új lehetőségek, mindig, valami új. Régen azt mondta az a néni, amikor már nem bírtam a folyton zsongást, hogy de kedvesem, az élet így van jól, az élet akkor kedves, amikor zajlik, megnyugodni, nem, megnyugodni mindenki csak a legvégén fog. Sokáig nem értettem, sokáig nem tudtam vele mit kezdeni, de én csak pihenni akarok, mondtam folyton, fáradt vagyok. Ma már nem mondom, ma már azt mondom, ha valaki kérdezi, hogy zajlik az élet és ez így van jól, valamit mindig tenni kell, valamerre mindig menni kell, szervezkedni, intézni, de az élet így kedves, így adja a lehetőségeket, a pillanatokat, a szeretetet, a szerelmet. Az élet mindig kedves hozzánk, mindig értünk működik, csak meg kell látnunk, mernünk kell élni vele. Nehéz, nehéz mindig lendületben lenni, én ezt tudom, olyannyira tudom, mint bárki más, mindenkinek megvan a maga fáradtsága, amikor azt mondja, nem, tovább már biztosan nem megy, aztán mégis lép még kettőt. Mégis van még bennünk, mindig van. Ezt el kell fogadni, ezt a kedves kis nyüzsgést körülöttünk és hinni, hinni, hogy ez így a jól, hiszen ő mondta, az élet úgy jó, ha zajlik, nem olyan nagy baj ez, megnyugodni majd a végén, tudod, amikor már semmi nem számít, de ma még minden itt van, végtelen lehetőségek halmaza.
S, ki gondolta volna, hogy egy nap itt leszek, hogy én mondom, milyen kedves.

Megéri-e az a néhai 20 perc plusz, ezt a majd' 4 év rohanást?

Ott álltam, mosogattam azt a fura alakú gömblombikot, 500cm³, az már mennyiség, vannak itt kisebbek is, de ennek most semmi jelentősége, vagyis de, csak ennek lenne most jelentősége, csak ennek kellene, hogy legyen és mégis, csak én állok már itt és mosogatom ezeket a furákat. Mindenki elment már. Mindenki kapkodott, minél hamarabb vége legyen és mehessen már, haza vagy relatíve, bármerre, csak innen ki. Csak legyen vége. Ez minden. 

De valójában ez nem meglepő, itt mindenki csak ezt várja, az is, aki oktatja, csak fejezzük már be, miért kell ennyiszer elmagyarázni, na jó, nem mindenki, nem minden labor ilyen, de az a pár már elég volt ahhoz, hogy belénk ezt ültessék, hogy menjünk már. Mennyire vártam, hogy idekerüljek, most viszont mindenki csak rohan és nem csodálkozik rá milyen érzés mosogatni ezeket a fura lombikokat, és közben kibámulni az ablakon a havas tetőkre. A világ tetején vagyunk. Nem, nem vagyunk, csak lehetnénk, ha nem rohannánk ennyire. Mi értelme van így bárminek is, mi értelme ennek az egésznek, ha csak arról szól, hogy gyorsan dobáld össze, meg sem beszéljük, csak csináld, csak mozogjon a kezed, mint aki épp megőrült és egyébként is, miért gondolkozol, miért toporogsz és bámészkodsz itt, kész vagy már? Már csak tíz perc van. Mindjárt vége. Kész vagy már? Maguk eddig olyan jól haladtak, most meg csak nézelődnek. És könyörgöm, ez miért baj? Miért baj, ha rácsodálkozom? Ha rácsodálkozom mindarra, amit tanulok, mindarra, ami szépen kibontakozik a kezeim közt, hogyan lehetne megszeretni olyasvalamit, amire időd sincs igazán? Amiből csak annyit látsz, mennyire kellett sietni, hogy minden kis részletével beleférj a kiadott időbe, hol itt a természettudomány, hol van itt a szerelem? És, hogyan várunk mi tudósokat és kutatókat, igazán jó embereket ebbe a világba, ha így oktatunk? Ha azt ültetjük az emberbe, már fiatalként, hogy igen, legyen pontos és járjon a keze, minden egyéb pedig senkinek sem számít. 

Mikor fog eljönni az a pillanat, amikor valaki odajön és azt mondja: Ugye milyen csodás? Mikor fog valaki sürgetés helyett egyszerűen valami kedveset mondani, mondjuk azt, hogy nézze csak, milyen érdekes! Mert igen, ez érdekes! Ezért jöttünk ide, így kezdtük, hogy ez a mindenünk, most pedig ebből semmit nem látok, semmit nem látok azokból az emberekből, akikkel kezdtem. Mind fáradtak és kimerültek, elhasználódtak, mint egy elem a munka során, pedig még csak huszonévesek és ezt teszik velünk, kiölnek belőlünk mindent, amivel kezdtünk, ami miatt szerettük ezt, majd pedig csodálkoznak. Talán nem kellene. 

Már senki nincs itt. Egyedül mosogatok, egy cseppet sem zavar, tetszenek ezek a furák, ahogyan megtisztulnak a kezemben, ahogyan köpenyben nézelődöm a havas tetőkre, hiszen ezért jöttem ide, ezért az érzésért, hogy ezt átéljem. Azt mondod lassan dolgozom, hogy szöszölök, hogy már mindenki végzett, igen, én is végezhetnék, de nem azért kezdtem el, nem azért vagyok itt majd' 4 évet, hogy rohanjak. Komolyan, ha felteszed magadnak a kérdést, megéri az a plusz 20-20 perccel hamarabbi ebéd és cigaretta, amiért minden labort összecsapsz, megéri ez a 3 és fél évnyi rohanás? Komolyan? Nem vagy még fáradt, nem égtél még ki, nincs már eleged az egészből? De. Tudom, hogy de, de akkor miért? Miért csinálod, miért teszed ezt magaddal, miért nem állsz meg egy kicsit és nézel körül valójában miről is szólnak a napjaid, miről is szól ez az egész? 

Az, amikor munka közben egyszerűen megállsz és megnézed mettől, meddig jutottál már, hogy honnan indultál. Mert én emlékszem, emlékszem arra a másik laborra, amikor még kezdtem, akkor még nagyon ideges voltam, szinte remegtem, lassan mosogattam, nehogy elejtsem valamelyik furát, azóta már nagyon sok furát láttam összetörni és nézd, semmi baj nem történt, és tudod milyen jó érzés ma már nyugodtan csinálni mindezt, látni a folyamatot egyben és egészében? Úgy, hogy tudom, van értelme? Hogy ti, akik még velem voltatok miért csináljátok ezt a kapkodást, mi mondd, akik ide járunk, miért úgy fogunk fel mindent, hogy csupán legyünk túl rajta? Milyen élet ez? Miért éli ma úgy az életet egy huszonéves, hogy csak legyen túl rajta? Fiatalok és egészségesek vagyunk, mi meg folyamatosan mindenen csak túl akarunk lenni. Mérges vagyok, mérges vagyok az oktatásra, amiért ezt ülteti belénk és önmagunkra is amiért hagyjuk mindezt.

.. és kérdés, ha valami ilyen régóta nevet benne, abbahagyhatja-e még valaha?

szól a ébresztő, ébrednie kellene, de csak magát öleli
bízik a meleg takaró védelmében
most senki nincs itt, senki nem vigyáz rá
magát öleli, karjai szorosan körbefonják mellkasát
arra jut, még mindig milyen erős, csak tűri,
tűri a szorítást, nem roppan össze
egy pillanatig sem panaszkodik, tűr és várakozik
most mi lesz a következő lépés, végiggondolja
fáradt, leginkább sírna, de azt most nem lehet
hiszen itt ez a reggel, késni fog, már látja előre
egy pillanatra megáll, írni kezd
nem ezt kellene tennie, így ez idegessé teszi
talán amiatt a tegnapi beszélgetés miatt

és fogalma sincs miért beszél E/3-ban
mikor igen, rólam van szó

talán, mert idegen vagyok

pedig ez az ölelés nem idegen, ez, ami körbefon
ami a vigaszom, igen, ez egészen ismerős
sőt, talán a legismerősebb az elmúlt évekből
lassan abbahagyom, szükségem van a kezeimre
kattog az óra
gonoszan, mintha az is csak engem bántana
pedig ő megkért már, ne higgyem ezt,
ne higgyem, hogy bárki is bántani akar
mégsem tudok elszakadni ettől a berögzült gondolattól
még egy perc, még egy ölelés
még egy gondolat arról, minden rendben lesz ma
látod, már nem beszélek úgy, mintha idegen lennék
egészen közeli, ahogyan felkelek és lelket öntök magamba
aludni kellene még, ölelni ezt a szorongó lelket itt
a csontok mögött, elbújni

eltelt egy óra, még mindig nem jobb, csupán vergődöm
a lelkem egyik sarkából a másikba
de egyetlen pontban sincs nyugalom, egy pillanatnyi sem
tudod miért használom annyiszor a végtelen szót?
kifejez mindent, ami jellemezheti ezt a belső teret,
ezt a kozmoszt, amit a lelkemnek hívok
igen, mielőtt kimondanád, ez egy negatív szó és igen
mielőtt meglepődnél, ne tedd, ez jobban illik hozzám, mint
bármi más

még egyszer megöleli azt a kozmoszt
ami csak nevet, nevet a védelmén és mindenen, ami őt alkotja
és kérdés, ha valami ilyen régóta nevet benne,
vajon abbahagyhatja-e még valaha?
de már nincs ideje ezen gondolkodni,
minden rendben lesz, ma is
elhiszi, indulhat
nem késhet el

Monotonitás

Reggel 6 órás beszélgetések közül az egyik gyöngyszem.

- Én már késésben vagyok?
- Nem tudom, hogy te miben vagy, de én úgy érzem túl korán keltem fel.

Talán mással is megesett már, hogy pontosan kiszámította hány óra múlva kell felkelnie, beállította az ébresztőórát, még egyszer végiggondolta, igen, akkor már muszáj lesz azaz ébredés, kávé, készülődés és a trolit is el kell érni, igen ez így jó lesz, gondolja. Majd reggel, igen, pontosan a beállított időpontban, szól a lágy - s, imádott - dallam, szundi, még 5 percet, bele volt kalkulálva úgyis.
Aztán ez az idő is letelik, macskája mindeközben kedvesen mászik fel a nyakába, hideg orrát mintegy feladatképp dörgöli a gazdi arcához, puha mackó, fülbe nyávogás - igazából éhes vagyok, kelj már fel baszki - . Gazdi felkel, etet, tejbe kávét önt, majd rájön fordítva kellett volna, mindegy, így is jó lesz, már hűvös a levegő a szobában, de vétek lenne fűtést kapcsolni félóra készülődésért.
Áll a tükör előtt, az arcát méregeti, arra gondol változott-e valami a tegnap esti mosdás óta, semmi, csak az egy évvel ezelőttivel összehasonlítva, az meg már rég volt, homályba mosódóan rég, maximum egy érzés marad, akkor mintha szebb lett volna ez a tükör vagy legalábbis tisztább.
Már induló hang zavarja meg - megyek, vigyázz magadra -. Bólint. Menj csak. Ehhez még nincs erő, visszafordul a konyhába egy újabb korty kávéért. Újra a fürdőben, meleg víz, arcot mos, mi lesz ma, mindegy is, csak aludni kellene még, nem, jó lesz ez, tegnap is jó volt, vagy afféle, aludhattam volna még - ja lehet, válaszol valaki belülről - lehetett volna még. Milyen egyszerű ez a reggel, szinte már kész is van, nincs kedve többhöz, - de mégis nő vagyok, francba, legalább egy kis szempillaspirál kellene, jó, ennyi elég lesz, a hajamat meg csak összefogom . - Tökéletes - mondja és elhiszi.
Túl korán lett kész. Az ágy szélén ül és unottan lapozgatja egy irodalmi folyóirat utolsó számát, még egy írást elolvas, nem tetszik neki, nem ért egyet, aztán mégis megbékél vele és jónak könyveli el, művészet, gondolja, egyet jelent a szerelemmel, nincs benne rossz mű, csak más, ízléstől különböző, s, az elindított gondolatmenet révén, arra jut - tetszik, inspirált -.
Végre indulhat, de a forgalom megváltozott. Másik megállóba sétál, ide meg 7 perccel később ér a busz. Mindegy. Így is beér, nem bosszankodik, nincs miért. Semmi jelentősége nincs annak, hogy korábban kelt fel 20 perccel, mert azt hitte szüksége lesz rá, semmi jelentősége ennek a pár perc plusz várakozásnak és annak sincs, hogy megváltozott a menetrend, ő meg indulás előtt 2 perccel jött rá, semmi jelentősége a majdnem késésnek és mielőtt azt hinné, realizálja, hogy az arcába csapó hidegnek sincs, sőt, annak se, hogy egy nő rászólt a buszon, menjen már arrébb, pedig nem bírt.
Milyen egyszerű és megszokott ez a reggel, milyen szép, beér, mosollyal az arcán üdvözöl. - Milyen csodás napunk van, nemigaz? - kérdi - Tökéletes - válaszol magának, s elhiszi.

Mindenünk

palack lebeg a víz felszínén
lassan úszik, merengve nézem,
magunkat látom benne elzárva a külvilágtól,
létünk a víz felszínén
simogat a gondolat, itt minden időm a tiéd
s, időddel én bírok
fény csillan, szemembe süt, nem zavar hiszen
fogod kezeim, mosolyogsz, lágyan a hajamba túrsz
az üvegben vagyunk
minden mozdulatlan, a tér és az idő
éjszakába vált, mi veled ragyog
senki nem lát, magunk vagyunk
érzem meleg lélegzetedet az ajkaimon
a puha szád
heves szívverésedet, ahogyan mellkasunk
egymáshoz ér
érzem, ahogyan te érzékeled ezt a világot
lábaink összegabalyodnak, karjaid
szorosan ölelnek
bőröd, bőrömhöz tapad
s, ez mindenünk mi van, ez a kis szerelem a palackban
és ez épp elég

Egyedül, a semmivel is ütköztem, de mi, átlebegünk a világon

gondolkoztál valaha azon
talán csak egy kis időre volt
szükséged? időre a léthez
az élethez
a megértéshez
mint szemednek, mikor
nagy sötétség után éri fény
vakít
fáj
lekapcsolnád
és akkor hirtelen
összeszűkült pupilláid engedni kezdenek
- mint agyam szorítása szívemet -
eleinte tapogatózol
mint idegen lakásban este
- már mindenki alszik -
majd egyszer már nem
nem félsz a lábad előtt heverő
ismeretlentől
mozogsz előre
tudatosan
bízol és kitágult pupilláid arra kérnek
ne kapcsolj semmit
se fel, se le
így jó 

így mindent látunk

az a reggel, amikor realizáltam, már semmi mást nem szeretnék, csupán ágyban kávézni és közben gagyi verseket írni, életem végéig.

Miközben a szád olyan édesen mosolyog

melletted hirtelen olyan egyszerűnek tűnik
mi előtted mindössze arra volt jó
mélységesen felszántsa eligazgatott idegrendszerem szálait
most pedig jössz, mintha mindig is jöttél volna
mintha mindig is felém tartottál volna
minden rendbe jön - nem mondod - szemeid mondják
velük többet beszélek
szeretnek engem
szeretnek engem fülig elpirítani
visszaszoktatni önmagamhoz
folyton kerestem valakit, másokban magamat
te megmutattad ki vagyok, én, magamban
ki az a lány, aki mindig voltam valahol
de valahol máshol
most itt akarok lenni
veled, meg azzal a szempárral, ami így oktat
miközben a szád olyan édesen mosolyog

micsoda kuszaságok, miközben én magamban
most olyan rendezett vagyok

Hajó és virágszirom

Évekig azt hittem ilyen csak színdarabokban létezik, de mivel ez az élet minden életünk legjobbika*, mindig rádöbbent tévedéseinkre, érzéseinkre és minden olyan dologra, mit eddig elképzelni sem mertünk, s, ha nem történne meg, hát el sem hinném, hogy egyáltalán létezhet, nincs az a filozófia, mi ezt felfogja. 

Jelenleg olybá tűnik, ez tényleg így működik, találkozol valakivel, eleinte nem is szentelsz neki nagy jelentőséget, ő is csupán valaki a többi ember közül. Elkezdtek beszélgetni és arra gondolsz, hé ez érdekes, ő valaki más, de ő is csak valaki, még mindig, még egy darabig. Akarom én ezt egyáltalán? - kérdezed magadtól a harmadik randin. A harmadik randi mindig döntő pont, talán az utolsó döntésé, de döntőpont. 

Régen, amikor azt akartam, hogy szeret legyen az utolsó virágszirom, akkor csaltam. Kettőt szakítottam le vagy előre megszámoltam a szirmokat és úgy döntöttem el, melyikkel kell kezdeni. Semmi értelme nem volt, de boldoggá tett. 

A harmadik randis döntéseknek sincs semmi értelme, mert, ha melletted kell lennie, ha mellette kell lenned, újra össze fogtok keveredni, vagy így vagy úgy. Vannak ezek a rossz helyen és rossz időben találkoztunk mondatok, lehet, de akkor találkozni fogtok a jó időben, a jó helyen is, vagy épp a jó életben.

Azt hiszem nem csupán a jó helyre és a jó időre volt szükségünk, de a jó önmagunkra is. 

Itt vagyunk, minden tökéletes és ki mondta volna ezt meg, ki gondolná valamikor is, hogy miután az egyik pillanatban még olyan sötétnek és elveszettnek tűnnek a dolgok, valaki jön, mint egy égi üstökös és bevágódik az életedbe, helyet túr magának, elkényelmesedik és reggel felébredve félálomban realizálod, hogy tetszik, hogy egyszerűen tetszik ez az üldögélő alak itt az életedben. Mosolyt csal az arcodra, megcsikiz és bár nem szereted, ha csikiznek, tőle ez is jól esik, olyan kellemes, mint vasárnapi ebéd után a délutáni pite. És most olyan nyugodt, kiegyensúlyozott, békés, mint tenger a nagy viharok után, pedig errefelé mostanában összetört pár árbóc és hajók süllyedtek a tengerfenékre. Most csupán ringatózunk a nap fényében, egy-egy szellő ide-oda lök kedvesen simogatva, mintha minden, minden mit ismerek csupán ezt a hajót, ezt az egyet védené.

Ebben nem ez a különös, nem a szerelem, hanem az, hogy én vagyok az, az örök racionalitás és logika, következetesség, aki megfogadta, hogy többé nem enged be senkit, nem nyit senkinek, bármi lesz, ő több embert elveszíteni nem akar. És nézzük csak, jött ez a srác, aki azt mondatja vele, hogy érte megéri, hogy felébredek reggel mellette, és tökéletes, minden a maga egyszerűségében tökéletes. Nem hiányzik semmi, nem kell semmi több, csak ez kell és csak így. 

Boldog vagyok, és ehhez nem kell csalnom. Nem kell szirmokat tépkednem és egyáltalán semmit. Csak közel kell engednem, és ez a legszebb, amikor találkozol valakivel, aki semmit nem kér tőled, csupán azt, hogy beengedd, engedd szeretni és akaratlanul is, de képes légy szeretni őt. Te pedig felébredsz azon a reggelen és csak arra gondolsz, hogy szereted, nem tudod miért, hogyan és mióta, csak azt tudod, hogy ez most mindent megér. 

Megéri szeretni őt, s, ha ez nem lenne elég, ha ez még hangzásra csupán egy eszme, hát elmondom, így, ezen a hajón, utasom fülébe suttogom: nem csupán megéri, tudom is ... 

* Utalás, Voltairenek a Candide vagy az optimizmus című műre: "Ez a világ a létező világok legjobbika. Minden jól van, minden jóra fordul, minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon!” 

Schrödinger és a szerelem elmémben

Hogyan lehet, hogy jön valaki és csak azaz illúzió kezd el létezni, amit ő nyújt? Mintha minden más megszűnhetne, mi előtte volt.
- Illúzió? Miért lenne illúzió?
- Mert ez számomra olyan, mint azaz állapot, álom és az ébrenlét közt. Érzékeled, hogy mi történik körülötted, de valójában nem fogod fel csupán bízol abban, hogy csukott szemeid mögött minden következtetésed helyes. Hogyha fel is ébredsz nem fogsz csalatkozni, nem jár másképp az óra és, ha reggelt hittél, hát valóban reggel is van.
- Ez elég ijesztő, nem?
- A kvantumfizikáról beszélgetni hajnalban, na, azaz ijesztő.
- Schrödinger macskája? Mi bajod Schrödinger macskájával?
- Atomjaink élnek, majd összezuhannak, élnek, majd összezuhannak. Él még a macskád?
- Elég, ha hiszem, hogy él?
- Látod, ez azaz illúzió mit mindig keresünk és mindig csupán remélni tudjuk, hogy igaz.
- Szerintem az élet soha nem lesz biztosabb, ez itt örök lutri.
- Lehet. És szeretünk mi lutrizni?
- Végtére, gondolj csak bele, mit érne nélküle létezésünk? Van-e egyáltalán élet nélküle? Hová lenne az izgalom, a vágyakozás, hová lennének legmélyebb álmaink? Szükségünk van a lutrira.
- Szükségem van arra, hogy tudjam, ugyanabban a macskában hiszünk.
- Hiszek abban, hogy a macskád él, ez nem elég?
- De, valójában hiszek abban, amiben te hiszel.
- Dupla hit lutri ellen?
- Dupla hit lutri ellen.

Bennragad

... és ilyenkor érzed igazán, mennyire zárkózott vagy, amikor ő itt van, 
de te csak szeretnél itt lenni 

szeretném elmondani azt, ami a fejemben
jelenleg van
amire gondolok, amikor nagyot sóhajtok aztán mégis
benn ragad
hallgatok, rákérdezel mi az
de semmi, némán ülök még pár másodpercig, persze, semmi
csak egy elfojtott gondolat mert megint ..
még mindig nem tudok beszélni magamról
torkomban sírás, nem miattad, miattam
mert valami meghalt bennem, mielőtt élhetett volna
írtam pár naplót erről a dologról
de nem segít
összerakom a szavakat, mondatot formálok
rád nézek, ezt most annyira mondanám
elsuttogom magamban
tudom, hogy ki kell mondanom
ez segítene, ebből értenél
nem megy, bennragad
pedig annyira hiszek ebben
benned
de ez nem tőlünk függ
mert, ha magamra gondolok még mindig nem jut eszembe jobb dolog a romlott tejnél
ettől még hazugnak is érzem magam
beszélek itt motivációról meg küzdésről
miközben egy nyamvadt mondatot sem enged el a hangszálam
amit megosztanék
arra gondolok, ha benned sem bízok
kiben fogok
hogy nem tudom ki lehet-e valakiből irtani a bizalmat
de azt hiszem megtörtént
persze lehet csak a falak a hibásak
tudod az meg egy másik vers volt, a tények meg nem gördülnek úgy le, 

mint itt ez a pár, ja, tények
hogy minden tökjó, csak bár magamhoz tudnálak engedni anélkül, hogy beleőrülnék
hogy nem tudok küzdeni a félelemmel
arról, hogy valami meghalt bennem, mielőtt élhetett volna
arról, hogy felépült valami, de leomlani már nem tud

szóval csak arról, hogy hiába van itt, egyedül vagyok
s, hiába tudom, hogy magam miatt vagyok egyedül, ettől
csak rosszabb, mindig csak egyre rosszabb
pedig akár boldog is lehetnék

szóval csak arról, hogy ez a mondat még ami jönne, megint bennragadt.