Van valami ijesztő a regényírásban. Van valami ijesztő abban, mennyire jól kell hozzá az embernek ismernie önmagát és a körülötte állókat. Meg kell fejtenie a tetteit, meg kell fejtenie azok okát és meg kell tanulnia kezelni minden embert, akit csak ismer. Megérteni a motivációjukat és valahogyan, komplexen egyben látni az egész világot. Érteni mindazt, amit tesznek, és tudni megérteni. És minden alkalommal, amikor az ember leül a regénye elé és ki kell dolgoznia egy szereplőt, ki kell dolgoznia a cselekményszálat és a konfliktust, értenie kell, tudnia kell miért történik az, ami, hogy a könyvével valami olyat adhasson át, ami nem klisé, ami nem ezerszer olvasott, ami tartogat valami újat, és bármiről szól is a cselekmény, ráébresszen valamire. És ez ijesztő. Ismerni, tudni és érteni, ijesztő. Számotvetni önmagunkkal még ijesztőbb. De számvetés nélkül nincs regény sem. És, ha valaki tényleg jó író akar lenni, akkor szembe kell néznie, újra és újra és újra. Mindaddig, amíg meg nem érti a folyamat minden egyes részletét. Ó, és még valami: Abban a pillanatban, ahogy elhiszed, hogy jó vagy, vesztettél.