Érdekes dolgokat művelek manapság, azt sem tudom megmondani, hogy eddig miért nem tettem és azt sem tudnám megmondani, hogy most miért; ezzel meg hát mit műveljek, nem lehet mindent csak úgy kidobni az ablakon.
Szóval felvettem egy karriertervezés című kurzust, ami arról szól, hogy pszichiáterek és HR tanácsadók, fejvadászok adnak tanácsokat, kirepülő fókáknak (nem elírtam, tényleg jégen vergődünk és furán nyöszörgünk) arról, hogy mit is kezdjünk magunkkal meg ezzel az egész munkadologgal így egyik napról, a másikra.
Az egyik kedvencem mindenképp az volt, ahol halmazokba soroltunk mi az, ami érdekel és tehetségesek vagyunk benne, és ezeket kettéosztva mi az, ami mégis csak hobbiszintű és mi az, ami kereseti lehetőség. Az ember fejében ilyenkor elkezdenek cikázni a gondolatok, ezeregy dolog, mennyi minden történt már életünkben, mennyi mindennel találkoztunk, mennyi minden érdekel, de a sokkal nehezebb kérdés mégis az, hogy mi az, ami ezek közül tényleg megy? És nem csak ma vagy holnap, hanem mondjuk éveken keresztül nap, mint nap megy és azt mondom reggel, hogy igen, igen ma lesz az a nap, amikor ... és ez feldob és mindig történik valami olyasmi ott, ami feldob.
Kitaláltam mi lenne ez a dolog. Kitaláltam és úgy éreztem mindennek, amit eddig csináltam, egyszerűen mindennek, van értelme és pontosan oda vezet, ahová kell és pontosan ott fogok kilyukadni (kisebb-nagyobb túlzással) ahol kell és ami el volt tervezve már évek óta és jesszusom! minek aggodalmaskodtam én ennyit? Hát ez fantasztikus!
Ez történt két hétig.
Majd eljött egy következő nagyon izgalmas és újakat mutató előadás és amikor kijöttem azt mondtam, hogy nem.
Nem. Nem és nem. És nincs azaz isten. És jesszusom! Semminek sincs értelme, amit eddig csináltam.
Hazafelé sétáltam és arra gondoltam, hogy és most akkor mi van? Meg arra gondoltam, hogyan változhat meg az ember véleménye egyik hétről a másikra. Hogyan gondolhat valamit egyszer csak egy életcélnak, aztán meg hogyan gondolhat mégis arra, hogy egyszerűen nem, nem akarja ezt csinálni. És most akkor melyik a menekülés? Melyik a krónikus önbizalomhiány, melyik a félelem? Melyik az, ami azt mondja, hogy nem? És mi van akkor, ha ez az egész csak egy hatalmas tévedés és pont az lenne legjobb, ha egyszerűen minden ellen mennék amit eddig csináltam?
Volt ez a beszélgetés, arról szólt, hogy az ember ne akarja azt csinálni, amihez igazából nincs érzéke, mert valójában nincs olyan, hogy valami az előnyünk vagy a hátrányunk, mindig minden tulajdonságunk mindössze attól függ, hogy milyen munkát akarunk végezni. Szóval, ha én türelmetlen vagyok, akkor ne akarjak monoton munkát végezni egy irodában, ellenben ez a fajta tulajdonság egy projekt vezetőjeként remekül funkcionálhat, ha hajtani kell a munkát. (Igen, igen tudom, senki nem kerül csak úgy oda, ahol van, példám mindössze annyit kíván bemutatni, hogy ne akarjunk olyasvalamit csinálni, ami nyilvánvalóan természetünkből fakadóan nem nekünk való.)
És valamelyik előny-hátrány példa magyarázgatása közben arra jöttem rá, hogy talán én is olyasvalamit akarok csinálni, amihez van tehetségem, de talán mégsem megy úgy, mint annak kellene. Hogy ennek mi az oka nem tudom, de még azt is vállalom, hogy nem akarom, hogy menjen. És miközben ezen filozofáltam én és én, arra gondoltam, hogy most akkor én nem ismerem saját magam?
Szóval mostanában kifejezetten rosszul alszom. Zavar ez az egész és folyton jár az agyam, pedig van ez a mondás miszerint amíg nem engedünk el valamit, addig vissza sem tud jönni, a rossz meg nem fog, csak a jó, ami a miénk, aminek a miénknek kellene lennie. Én meg mostanában úgy gondolkodom ezen a ki vagyok és mit akarok kérdésen, mint anno utoljára tizenöt évesen. De azóta eltelt hét év, én meg most akarok változtatni, mint tolató kocsi a dugó közepén?!
Mostanában kifejezetten rosszul alszom, tegnap mégis álmodtam valamit, ami különös kifejezés lenne mindarra, ami történt, mert nem álom volt igazából, hanem olyasvalami, ami megtörtént kiskoromban és újra ott voltam. Mint kicsi Rebeka. Akkoriban volt egy nagyon menő kék-fehér gyereklaptopom, rajta egy csomó játékkal, nem sokra emlékszem már belőle, hogy mik is voltak, de egyre igen. A jegyzetfüzetre. Tegnap este kicsi voltam, aki a jegyzetfüzetbe gépel, történetet mesél és interjúkat készít nem létező személyekkel. Egyszerre voltam én, mint szemlélő és én, mint kislány. És minden ugyanaz volt, a színek, a formák, a szoba berendezése, ahogyan ott ültem törökülésben, valami mégis más volt, mert néztem azt a kislányt és eközben arra jöttem rá, hogy ő tud valamit, amit én már nem.