Könyvkritika 1. - Moa Herngren - A válás

„- Henkénél is volt egy hasonló mélypont néhány évvel ezelőtt.
Bea felkapja a fejét. Erről nem tudott.
– Egyik nap hazajött, és közölte, hogy válni akar – mondja Sus, és nagyot kortyol a borából. – Rátört a kapuzárási pánik vagy mi, és mindennel baja volt – velem, a munkájával, az országgal.
– És mit csináltál?
– Nemet mondtam.
Sus ezt olyan magától értetődően és komolyan mondja, ahogyan csak lehet. Bea a romok felé pillant, ahol Henke fehér füstfelhőbe burkolózva forgatja a hússzeleteket a grillsütőn.
– Nemet mondtál? – kérdez vissza.
– Igen, egyszerűen csak nem engedtem meg neki. Aztán túljutottunk rajta. Csak ki kellett vernie a fejéből a dolgot. Olyan sokan válnak el manapság, és mi végre?”

Ezt nevezem én nehéz könyvnek. A válás egy olyan sztori, ami még napokkal később is veled marad és próbálsz igazságot tenni, valamiféle igazságot az igazságtalanságokban.

Moa Herngren A válás című könyvének alapkonfliktusa Beatrice és Niklas végéhez érő házassága 30 év után. A kezdéssel egyből bele is csapunk a lecsóba, Niklas kimarad éjszakára, nem jön haza, majd ismét és ismét nem akar hazajönni hiába könyörög Beatrice értetlenül, hogy hogyan is jutottak el idáig. Niklas inkább egy barátja lepukkant studiojában alszik, majd Bea megtudja, hogy talán egy másik nő is van a dologban.

A könyvet 3 szakaszra osztotta fel az író, az első részben Bea szemszögéből ismerjük meg az elmúlt egy évüket, neki milyen nehézségei voltak, hogyan igyekezett irányítani az életüket, hogyan küzdött meg egyszerre a saját munkahelyi problémáival, az otthoni teendőkkel, a 16 éves ikerlányaik körüli intéznivalókkal és hogyan próbálta segíteni Niklast.

A második felében Niklas szemszögéből ismerjük meg ezeket, a harmadikban pedig váltakozva hol az egyikük, hol a másikuk nézőpontjából látjuk az eseményeket. Érdekes mód az egész könyvet bellengi egy drámai hangvétel és ahogyan egyre beljebb halandtam a könyvvel annál inkább éreztem, ahogyan rám telepszik az egész történet szomorúsága, gyötrelme és igazságtalansága.

És akkor a cselekményszál:

Ahogyan elkezdtem olvasni a könyvet számomra idegesítő volt Beatrice kommunikációja, erőszakosnak és akaratosnak gondoltam és sokszor az volt az érzésem, hogy ennek a nőnek aztán igazán le kellene higgadnia egy kicsit. De aztán valahogyan mégis elkezdtem megsajnálni, Niklas már 2 hete nem jelentkezik, nem tud semmit és nem ért semmit, talán, ami a legfelkavaróbb, hogy Niklas tényleg egyáltalán nem hajlandó kommunikálni vele, meg sem próbálja elmondani neki, hogy miért is akar válni, Beatrice pedig végül egy munkatársától tudja meg, hogy Niklasnak már új barátnője van. Nos, őszintén azt gondolom, hogy akivel leéltél 30 évet, a minimum korrektség az, hogy leülsz vele és elmondod, hogy mi a stájsz. Nekem ez a része nem volt túl életszerű.

De aztán ahogyan bonyolódik a cselekmény belekeveredünk Niklas szemszögébe és akkor pedig hirtelen Niklast kezdtem el kissé sajnálni, aki mindent igyekszik előteremteni a családja számára, de valahogyan sosem lesz elég jó, és mégis, Niklas egy olyan belső világban él, ami egyszerűen irracionális, mintha ez a két ember nem is ugyanabban a házasságban élne.

És akkor kiderül: az egésznek a rákfenéje az, hogy egyáltalán nem kommunikálnak egymással. Ami számomra egyszerre megdöbbentő és végtelenül bagatell dolog.

Ami a váláshoz vezet: egy nyamvadt konyha.

Imádtam, amikor Beatrice megfogalmazta, hogy – talán, ha nem akartam volna a konyhafelújítást, még mindig együtt lennénk – igen, ezt én is így gondolom.

És amiért hibádzott azaz átkozott konyha:

Beatrice nem mondja el, hogy ő azért ragaszkodik hozzá, mert ez az ő szeretetnyelve, az, hogy otthonossá teszi a környezetét, az, hogy minden erejével próbálja megteremteni azt, hogy amikor Niklas hazaér, akkor a lehető legcsodálatosabb otthonba érkezhessen haza. Niklas viszont nem mondja el, hogy valójában nincsen anyagi keretük a konyhafelújításra és a háta közepére sem hiányzik az egész dolog. És igazából ez az, ami az egész könyvben nem derül ki, hogy ez a két ember miért is nem kommunikál egymással. Nem igazán sikerül megérteni még a könyv végén sem, hogy Niklas miért fél ennyire bármit is elmondani Beának.

Abszolút egymásnak ellentmondó események a könyvben és leginkább Niklas fejében:

Beatrice próbál randevút szervezni, de azt Niklas elfelejti, nincs rá ideje, nincs ideje a lányaira sem, viszont amikor Maria megjelenik hirtelen mindenre lesz ideje, arra természetesen van ideje, hogy titokban Maria költözését szervezze. Talán, ha ezeket az időket nem a saját önsajnálatára fordította volna, hanem arra, hogy felnőtt férfi módjára megpróbálja elmondani azt, amit érez és amit gondol és ahogyan valójában állnak mondjuk anyagilag, akkor nem tudta volna elcsábítani a legelső nő a fejét, aki azt pedzegeti, hogy talán másképp is lehet élni.

Ámbár kicsit úgy érzem a könyv olyan sután elrejtette ezt a részt, de szerintem nagyon fontos volt az pedig az, hogy végülis miért is dönt Niklas a válás mellett: az újév reggele.

És ez egy olyan rész, ami miatt azt mondom, hogy ez a könyv kifejezetten olyanoknak szól, akik nagyon-nagyon hosszú ideje élnek párkapcsolatban, házasságban és olyan régóta egyértelmű valami, hogy valóban, egy pillanatra nevetségesnek tűnik belegondolni, hogy másképp is lehetne.

Niklas előző este nagy felfedezést tesz Maria azon szavaiban, hogy másként is élhetne és miért nem vált pályát. Azt tudjuk, hogy Niklas 20 éve orvosként praktizál és aznap reggel hatalmas örömmel és világmegváltó gondolattal ébreszti Beat, hogy ő bizony otthagyja az orvosi pályát és mától más lesz az élete. Nos, ha az én férjem 20 év munkaviszony és egy átmulatott szilveszter éjszaka után azzal ébresztene, hogy ő bizony soha nem is akarta azt a munkát, amit 20 év művel… Nos, egy pillanatra én is azt gondolnám, hogy egyszerűen csak megbolondult és majd kialussza. És ez nem arról szól, hogy ne lehetne mást csinálni, hogy ne lehetne megbeszélni, és Bea is azt mondja, rendben van, de akkor várd meg, amíg én tanulok valamit és tudok többet keresni, mire Niklas reakciója az, hogy nem, ő nem tud éveket várni, miközben miért is sodródtunk el idáig? Mert Bea a gyerekekkel foglalkozott amikor fiatalok voltak, aztán ő is beleragadt a jelenlegi munkájába. Niklast befűtik Maria ábrándos álmai arról, hogyan másként is lehetne élni ezt az életet és Niklas rájön, hogy ezt csak akkor kaphatja meg, ha eldob minden mást. Ha eldobja a jelenlegi családját, eladja a családi házat és abból kifizet mindent. De visszatérve, Niklas belső lelki világában mély fordulópont ez a reggel és Bea reakciója, és, ha csak Niklast nézem, igen, megérthető reakció lehetne az egész monológ végigkövetése után, de, ha azt a rengeteg évet nézem, amit eltöltöttek együtt és azt, hogy Bea próbál másnaposan és zavarodottan reagálni valamit, nem tűnik túl korrektnek vele szemben ez a hatalmas sértődöttség. Számomra is megdöbbentő tény lenne, ha a válóper alatt azt mondaná a férjem, hogy a fő oka egy kótyagos mondat, amit zavartan mondtam újév reggelén, ahogyan próbáltam magamhoz térni. Most viccelődsz velem?

Továbbá, ami az egész könyv alatt rettentően zavart, hogy nem derül ki, hogy igazából Niklasnak mi baja van mindenkivel, mármint tényleg, mindenkivel. Irritálja Bea, de a saját családja, az unokatestvérei, mindenki. Senkivel nem találja meg a hangot, csak és kizárólag Mariaval, aki olyan közhelyes dolgokat puffogtat, mint az, hogy azt csinálsz, amit akarsz vagy, hogy szabad ember vagy. De, ha visszagondolunk, hogyan is került Niklas abba a helyzetbe, amikor azt érezte, hogy nem szabad ember? A saját hazugságaival. A saját túlvállalásaival. Beatricet hibáztatja azért, hogy rábeszélte az új munkahelyére, hogy ő valójában nem akarta otthagyni a régi helyet, mert szerette a csapatot, de ezt addig nem tudjuk meg, amíg el nem keveredünk Niklas nézőpontjához. Számomra érthetetlen miért lett volna ezt olyan nehéz elmondani, hogy őt nem érdeklik az anyagiak, nem érdekli az új konyha, ő azon a helyen akar maradni és kész pont punktum. Ha Beatrice szemszögéhez visszalapozunk Bea annyit lát, hogy Niklas boldogtalan, nyomasztja a munkahelye (nyomasztja konkrétan minden …) és úgy gondolja, hogy jót tenne Niklasnak a környezetváltozás és hátha az új kihívások közepette újra megtalálná önmagát. Uram bocsáss meg, de ezért hogyan lehet hibáztatni valakit? Arról nem is beszélve, hogy Beatrice konyhája milliószor fel van emlegetve a könyvben, de azt Niklas csak egyszer említi meg futólag, hogy ja amúgy igen, az ő vadonatúj Volvoja sem volt egy olcsó darab és még azt is fizetni kell.

Azt, hogy mennyire nem kommunikálnak egymással tökéletesen érzékelteti az is, amikor Beatrice elmondja a válás után, hogy neki fogalma sem volt erről a rengeteg hitelről. Na dumm. Niklas még a kapcsolatuk elején felajánlotta, hogy majd ő kezeli a pénzügyeket és felelősséget vállal érte, hogy ő nem gondolta, hogy ebbe neki bele kellene szólnia.

Mindazonáltal a másik kritikus pont Beatrice munkahelye: megtudjuk, hogy Bea már régen nem szereti úgy ezt a munkát, ahogyan korábban, de, hogyan is válthatna, amikor így tud mindent elintézni otthon és a lányok körül, és mit ad Isten megtudjuk, hogy Niklas sem elégedett Beatrice munkahelyével, mert nem keres eleget és már zavarja az, hogy nem tesz hozzá többet a családi kasszához. Mi történik? Hát a nagy büdös semmi, minekután egyik sem szól egy szót sem. Ha kommunikálnának, ha elmondanák egymásnak egy egyszerű munkahelyváltással megoldódna az egész konfliktus, de nem, mindketten csak hergelik magukat éveken keresztül abszolút értelmetlenül.

Az, hogy Niklas mennyire más világban él mindvégig akkor érződik a leginkább, amikor olyan dolgokra jön rá, hogy valójában nem tudja mi a pincéjüknek a zárkódja, vagy nem tudja, hogy a konyhafelújítás alatt rendelték az ebédet. Mármint ember, hogy a francba?

És a harmadik dolog, ami a szívembe mart: ismét a konyhafelújítás epizódja, amikor Niklas a válás után átrendezi a házat és azt fogalmazza meg magában, hogy végre valami úgy néz ki, ahogyan neki tetszik, olyan színek és formák. Miközben Beatrice miért könyörgött annyit a konyhafelújítás alatt? Hogy Niklas menjen vele, hogy válasszanak együtt bútort és színeket… És édesem, ez még ekkor sem esik le neki. Hát a szívem facsarodik össze…

„Hirtelen minden olyan egyszerűnek és nyilvánvalónak tűnik. A hónapokon át tartó félelem és kétségek után jó, hogy eljutottak idáig. Elengedte Niklast. Már nem tudja, ki ez a férfi, ki az, akivé vált. Talán éveken át csak megjátszotta magát. Ezúttal azonban túl messzire ment. Nemcsak Beát hagyta cserben, hanem a lányait, Torét, Lillist és mindenki mást is. Senki nem tud vele szót érteni.”

A harmadik szakaszban pedig elérünk a dráma tetőfokához és megszakad az ember szíve. Mármint, ha eddig nem történt volna meg úgy milliószor. Niklas kegyetlensége számomra abszolút értelmezhetetlen, irracionális és felesleges. Elszakítani Beát attól a családtól, aminek több, mint 30 éve a tagja, ez nem csupán arról szól, hogy elválnak, hanem mintha Niklas gyűlölné őt és ki akarná szakítani mindenből, aminek valaha is a része volt és igazából nem tudjuk meg, hogy miért is. Az, hogy nem akarja megadni neki azt az esélyt, hogy elbúcsúzhasson Toretól, amikor a férfi ennyi idő alatt már a pótapja lett, egyenesen felfoghatatlan. Egy ilyen hosszú idő után bekövetkező válás azért nem jelentheti azt, hogy egyszerűen kitöröljük a másikat az életünkből, mintha soha nem is lett volna. Mintha soha nem is szerettem volna.

„Változtatnia kell. Nem számít, hogy mennyire fáj. Nem várhat tovább arra, hogy az élet jóra forduljon, vagy igazságos legyen. Újra el kell kezdenie élni."

A végén igyekszünk úgy tenni, mintha képesek lennénk továbblépni ezen a váláson, mintha képesek lennénk új életet kezdeni és mintha Bea is meg tudna nyugodni és feltalálni magát ebben az új helyzetben. Engem ez mégsem nyugtat meg és nem tett egyáltalán boldoggá a befejezés. Azt érzékelteti velünk a könyv, mintha Niklas abba fáradt volna bele, hogy túlságosan nagy felelősséget vállalt Bea élete felett, de közben kérlek, Beatrice mit vállalt Niklas élete felett? Hát nem adott meg neki mindent, ami egy családhoz kellett? Niklas vádolja Beát a túlzott erőszakosságáért, de hogyan is tehetett volna mást, amikor Niklast akár hetekig alig látták, aki a munkájába menekült? Megemlíti a könyv a párterápia gondolatát és én az utolsó mondatig abban reménykedtem, hogy mindketten ráébrednek a hibáikra és újra egymásra találnak, meglátják azt, hogy mit tettek meg egymásért és mit nem. De mint kiderült, ezt csak az én kislányos álomvilágom volt, amiben azt gondoltam, hogy nem tudsz valakit csak úgy kiszakítani az életedből 30 év után.

Könyvkritika 2. - Olivie Blake - The Atlas Six

Elképesztő és mégis – unalmas.

Valahogyan így tudnám összefoglalni ezt a könyvet.

Nagyon tetszett maga a téma, tetszett a Társaság, tetszett az alapötlet, tetszett minden, amikor azt boncolgattuk, hogyan is épül fel és mit kutat. Alapvetően is van egy természettudományos beállítottságom, így szeretem a gondolati sík, az asztrálsík és a valóság közötti párhuzamok boncolgatását, azt, hogy meg lehet-e állítani az időt és utazhatunk-e benne. Mi történik amikor álmodunk, álmunkban vajon lehetünk-e valahol máshol? Hogy akkor, azon a síkon is létezhet az élet? Képesek lehetünk-e többre, mint amiben élünk, vajon mások is abban a valóságban léteznek-e, mint amelyben mi, mások is azt látják-e, mint amit én, vagy lehet, hogy csak én látom azt, amit? Imádom ezeket a témákat és rengeteget tudnék róla beszélni. A végefelé és ahogyan a végén a hatalom kérdését érinti, szintén nagyon nehéz és elgondolkodtató témák, súlyos kérdések merültek fel.

„Az igazi csapda, a megbénító szörnyűség a cél nélküli hatalom volt. A végtelen szabadságot nem az emberi elmének szánták.”

És mégis … !

Már egyből aggasztott az, hogy E/3-ban íródott a könyv és nem E/1-ben, mert a narrátor szemszögéből nem annyira szeretek olvasni, mint amikor konkrétan azt érzem, mintha képes lennék belebújni a főszereplő bőrébe. De sokan ajánlották a könyvet, gondoltam ettől függetlenül képes leszek megszeretni őket. Sajnos nem igazán. Számomra nem voltak kifejezetten kiforrott személyek a szereplők és ez nekem iszonyatosan hiányzott. Egyikőjüket sem tudtam igazán megkedvelni és erre akkor jöttem rá igazán, amikor kiderült, hogy valakinek meg kell halnia, letettem a könyvet és azon gondolkoztam vajon ki lesz az és arra jöttem rá, hogy teljesen mindegy, mert egyikőjük sem fog hiányozni. És akkor éreztem, hogy nekem valami itt nagyon hiányzik. Olyan volt, mintha mind ugyanarról a tőről fakadtak volna, talán Parisa jelentett kivételt. Talán ő volt az egyetlen, akinek voltak önálló gondolatai.

„- Az önutálat felesleges energiapazarlás – jegyezte meg Parisa, és úgy hangzott, untatják Tristán legbelsőbb gondolatai. – Vagy elhiszed, hogy méltó vagy valamire, vagy nem, sztori vége. És ha nem hiszel benne – tette hozzá, miközben kinyitotta a szoba ajtaját –, akkor én semmiképpen sem akarom megkockáztatni, hogy tönkremenjen a tegnap éjjel rólad alkotott tévesen jó véleményem. ”

Parisa ezen gondolata tökéletesen összefoglalja számomra az egész könyv összes többi szereplőjét. Amit még kiemelnék, hogy számomra nevetségesek voltak ezek a – belső vívódások – elméletileg 1 évig össze voltak zárva, mégsem alakult ki senkiben sem a szeretet vagy a vágy képessége a másik iránt? Megpróbálta a könyv bevezetni a Tristán és Libby közötti vonzalmat, de valahogyan a legkevésbé sem sikerült. És ezt őszintén nem tudtame lhinni, és minél inkább a vége felé haladtunk, annál kevésbé voltam rá képes. Hogyha tudod, hogy lehet, hogy te leszel az és te fogsz meghalni, akár ma, akár holnap, de a hónap végéig biztosan kiderül, hogy ki az, akkor valóban képes lenne valaki ennyit tétovázni? Mert én biztosan nem. Talán én vagyok ennél sokkal szenvedélyesebb vagy temperamentumosabb, de főleg, ha tudnám, hogy lehet, hogy ez az utolsó hónapom, a legkevésbé sem gondolkoznék azon, hogy mitől lenne bűntudatom vagy mitől nem, hanem cselekednék. Egyáltalán nem értettem sem Libby, sem Tristán „vívódását” mintha nem felnőtt emberekről olvastunk volna…

Összességében: bárcsak, bárcsak, bárcsak kiválasztottunk volna valakit, akinek a szemszögéből lett volna megírva ez az egész és bárcsak meg mertük volna magunknak engedni életünk utolsó aktusát, mert a téma maga borzasztóan tetszett.

„Valami, ami mozgásba lendült, nem állt meg önszántából. A tudással az volt a baj, hogy a normálistól eltérő, sajátos függőséget jelentett, hogy minden más bűntől különbözött. Akik egyszer megérezték a mindentudás ízét, azokat soha többé nem fogja kielégíteni a puszta valóság tartalma. Az élet és a halál, ahogyan azt egyszer elfogadták, már nem bír jelentőséggel, sőt a mértékletesség szokásos kísértései is kevésnek bizonyulnak. Az életre, amit éltek volna, képtelenné váltak, nem illettek bele többé.”