Évekig azt hittem ilyen csak színdarabokban létezik, de mivel ez az élet minden életünk legjobbika*, mindig rádöbbent tévedéseinkre, érzéseinkre és minden olyan dologra, mit eddig elképzelni sem mertünk, s, ha nem történne meg, hát el sem hinném, hogy egyáltalán létezhet, nincs az a filozófia, mi ezt felfogja.
Jelenleg olybá tűnik, ez tényleg így működik, találkozol valakivel, eleinte nem is szentelsz neki nagy jelentőséget, ő is csupán valaki a többi ember közül. Elkezdtek beszélgetni és arra gondolsz, hé ez érdekes, ő valaki más, de ő is csak valaki, még mindig, még egy darabig. Akarom én ezt egyáltalán? - kérdezed magadtól a harmadik randin. A harmadik randi mindig döntő pont, talán az utolsó döntésé, de döntőpont.
Régen, amikor azt akartam, hogy szeret legyen az utolsó virágszirom, akkor csaltam. Kettőt szakítottam le vagy előre megszámoltam a szirmokat és úgy döntöttem el, melyikkel kell kezdeni. Semmi értelme nem volt, de boldoggá tett.
A harmadik randis döntéseknek sincs semmi értelme, mert, ha melletted kell lennie, ha mellette kell lenned, újra össze fogtok keveredni, vagy így vagy úgy. Vannak ezek a rossz helyen és rossz időben találkoztunk mondatok, lehet, de akkor találkozni fogtok a jó időben, a jó helyen is, vagy épp a jó életben.
Azt hiszem nem csupán a jó helyre és a jó időre volt szükségünk, de a jó önmagunkra is.
Itt vagyunk, minden tökéletes és ki mondta volna ezt meg, ki gondolná valamikor is, hogy miután az egyik pillanatban még olyan sötétnek és elveszettnek tűnnek a dolgok, valaki jön, mint egy égi üstökös és bevágódik az életedbe, helyet túr magának, elkényelmesedik és reggel felébredve félálomban realizálod, hogy tetszik, hogy egyszerűen tetszik ez az üldögélő alak itt az életedben. Mosolyt csal az arcodra, megcsikiz és bár nem szereted, ha csikiznek, tőle ez is jól esik, olyan kellemes, mint vasárnapi ebéd után a délutáni pite. És most olyan nyugodt, kiegyensúlyozott, békés, mint tenger a nagy viharok után, pedig errefelé mostanában összetört pár árbóc és hajók süllyedtek a tengerfenékre. Most csupán ringatózunk a nap fényében, egy-egy szellő ide-oda lök kedvesen simogatva, mintha minden, minden mit ismerek csupán ezt a hajót, ezt az egyet védené.
Ebben nem ez a különös, nem a szerelem, hanem az, hogy én vagyok az, az örök racionalitás és logika, következetesség, aki megfogadta, hogy többé nem enged be senkit, nem nyit senkinek, bármi lesz, ő több embert elveszíteni nem akar. És nézzük csak, jött ez a srác, aki azt mondatja vele, hogy érte megéri, hogy felébredek reggel mellette, és tökéletes, minden a maga egyszerűségében tökéletes. Nem hiányzik semmi, nem kell semmi több, csak ez kell és csak így.
Boldog vagyok, és ehhez nem kell csalnom. Nem kell szirmokat tépkednem és egyáltalán semmit. Csak közel kell engednem, és ez a legszebb, amikor találkozol valakivel, aki semmit nem kér tőled, csupán azt, hogy beengedd, engedd szeretni és akaratlanul is, de képes légy szeretni őt. Te pedig felébredsz azon a reggelen és csak arra gondolsz, hogy szereted, nem tudod miért, hogyan és mióta, csak azt tudod, hogy ez most mindent megér.
Megéri szeretni őt, s, ha ez nem lenne elég, ha ez még hangzásra csupán egy eszme, hát elmondom, így, ezen a hajón, utasom fülébe suttogom: nem csupán megéri, tudom is ...
* Utalás, Voltairenek a Candide vagy az optimizmus című műre: "Ez a világ a létező világok legjobbika. Minden jól van, minden jóra fordul, minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon!”