Egész

Komolyzene szólt a szekrényen álló
lemezjátszóból, a tű folyton megakadt a bakeliten
egy ott kóricáló porszál miatt,
a konyhában álltam a hideg csempekövön
és arra vártam felforrjon a víz, spagettihez.
Semmi bonyolult nem volt a műveletben,
hallgattam a zenén átszűrődő magány hangját,
esőcseppek kopogtak végig a tetőtéri ablakon,
különös hangulat, félhomály.
Egy pillanat ugrott be, kuszán,
s magától értetődő volt a kérdés, odaadnám-e
ezt a foszlányt, azért az egészért?

Felforrt a sós víz, felpezseg a tészta idegen voltától,
mi csak azért érdekes, mert én hasonlóképp
érzek a parfümöd illatától, nekem az a sós víz.
És ez most olyan, mintha nem bókolnék, pedig hidd el,
azt teszem, s, ha itt lennél ebben az atmoszférában,
értenéd.

Szúnyog zümmög a kinti három fokban,
nem hallom, csupán látom kicsiny testét az ablakon
kinézve - szokatlan formájú felhőt keresve -
felsejlik a nyári éjszakák során emlékezetembe vésődött
jelzése jelenlétének, idegszálakon táncoló dallama.
Tészta. Megkóstolom, kemény, még főhet,
megfordulok, háttal dőlök a magas konyhaasztalnak.
A szúnyog még mindig ott libeg, gondolom ő is valami
vacsorára vár, s önkéntelenül szivárog fejembe a kérdés,
vajon te mire várhatsz épp.

Felugrott a tű a lemezről, a tészta megfőtt,
a kis zümmögőm elrepült,
a templomóra hangosan veri a dobhártyám,
egészet érez, helyettem is,
egyszerre történő semmiségek riasztanak fel
képzeletemből, s az eső zuhogó volta tudatosítja bennem,
valójában, ez is egy egész,
s nemcsak veled lenne az.

Vagy pont ez a képzelet, az a nemcsak.