A megemlékezésnek nincs időpontja és nem is szervezheted meg.
A megemlékezésnek nincs évfordulója. Amikor itt van, csak elegánsan berúgja az ajtót és még virágcsokrot sem hoz. Csak jön. Másodpercek alatt. És, amikor megérkezik, az arcodba ordít, majd néma csend következik.
És nincs semmi. Nincs semmi csak a hatalmas űr és azok a szavak, amelyeket utoljára mondott, azok a tettek, a mosolyok. És nincs semmi. És a legkevesbé sem akaratlagos.
Jön, eltipor és valami olyasmit kérdez, hogy emlékszel még?
Igen? Rendben van. Akkor most megyek. Ne haragudj.
És nem haragszol. Állsz még mindig némán, miközben te csak egy pohár vízért mentél a konyhába, de a hideg csempén, ahogyan a csapot nyitottad, valami eszedbe jutott, ami elindított minden mást is, de arra már nem emlékszel. Akkor megnyílt az űr és valaki ordítani kezdett, miközben síri csend volt és nem tudtad eldönteni, ha tudod, hogy ordít, miért nem hallod, és hallod, de közben mégis, csak a csend.
Csak a csend és a hideg konyhapadló, meg a vizes pohár. Nincs virágcsokor és évforduló sem, de ez mindegy, ezt már megbeszéltük. Megbeszéltük. Másodpercek alatt és most már minden rendben.
Már hallom, hogy folyik a csap, és mire elzárom eltűnik az űr is.
Pedig az űr néha maradhatna.
Emlékeztet.
Emlékeztet arra, amit oly sokszor elfelejtünk. Kik voltunk és mivé lettünk. Hogy a virágcsokor nem tesz semmit.
Rendben van. Akkor most megyek. Ne haragudj.