A furgon megállt a ház előtt, hangos dudaszó harsant, miközben az előszobában, az asztalnál ültem és a tételeimet írtam. Nem engem vártak, nem nekem szólt, nem az én ajtóm csapódott ki, majd vissza be és nem én trappoltam végig a lépcsőház lépcsőfokain, mégis, még az én gyomrom is görcsbe rándult. Nem egy szívderítő találkozás vette kezdetét. A veszekedés halk volt és a kocsiban zajlott, megkímélték ezt a csendes utcát, és bár az asztalomnál maradtam tovább írva rendületlenül a szerves kémiát, hallottam, ahogyan valaki kárörvendő mája borzasztóan sajnálja, hogy nem hallja a vitát. Ismét ajtó vágódott ki, majd be, de ez most a furgoné. Egy női hangot hallok "majd, majd, majd mindig csak majd, majd változol, majd rendbe jönnek a dolgok, majd..." - mély sóhaj, kapucsukódás, halkan sétált fel. Túl jól ismerem ezt a mondatot.
Majd.
Majd holnap, majd a jövőhéten, majd, most nem jó, szóval majd.
Majd egy óra múlva elmondom, majd később elküldöm azt az üzenetet, majd bocsánatot kérek, majd elkezdek tanulni, nem most, de nem sokára. Most sincs fontosabb dolgom és most is megtehetném, de nem, lesz még rá idő. Idő. Milyen képlékeny dolog. Manapság már nem törődöm vele, kidobtam az órámat a szobámból, a másikból pedig kivettem az elemet és a szekrénybe raktam. Bár a telefonomon még üldöz és a karórámon, a vizsgák miatt. A szobámban csak a most van, csak a pillanat, nincs múlt, nincsenek kattogóan elmúló percek és nem siet a mutató sehová. Csak a pillanat pillanata, amit épp csinálok, amire koncentrálok, ahol ott vagyok. Az életem leszoktatott a majdról. Mindig elkéstem, mindig, mindent lekéstem. Nem, nem a buszról beszélek, bár a trolikat rendszeresen lekésem szintén.
A kapcsolatokról. Az ölelésekről, amelyeket nem öleltem, a mosolyról, amikor nem mosolyodtam el, a szavakról, az érzésekről, amelyek kimondatlanul maradtak, amelyek belémszorultak. Féltem és azt reméltem lesz még alkalmam elmondani. De nem volt és ma már azt kívánom bár megtettem volna. Későn érkeztem és akkor, amikor odaértem már nem volt ott, akinek mondani akartam, nem volt ott vagy már nem lehetett ott. Álltam a küszöb előtt és hiába kopogtattam, nem engedett be senki. Volt, amikor nyitva maradt a lakás, de üres, porosan hagyott, pókjárta szekrényeken és emlék hajtogatta, élére vasalt ingeken kívül, semmi nem maradt, sem érzések, sem semmi, hidegség, homály. Leültem a koszos parkettára, búcsúlevél után kutatva és csak néztem, ahogyan a felkelő nap sugarai megvilágítják a romokat, hiszen már láthattam, hogyan bontotta le az értékeket a majd szócska, apró martalékká. Valahogyan én mindig rosszkor vagyok a jó helyen. Valahogyan én mindig azon tűnődöm, miért nem jöttem korábban.
Fűzhetném még ezt a gondolatot, körmondatok sokaságával, tömérdek hasonlattal, de egyre-egyre inkább egyetlen mondat jár a fejemben a majd szócskát ízlelgetve: az elbaszott lehetőségek melegágya.
Ha cigarettáznék, most rágyújtanék. Talán majd holnap.
Majd.
Majd holnap, majd a jövőhéten, majd, most nem jó, szóval majd.
Majd egy óra múlva elmondom, majd később elküldöm azt az üzenetet, majd bocsánatot kérek, majd elkezdek tanulni, nem most, de nem sokára. Most sincs fontosabb dolgom és most is megtehetném, de nem, lesz még rá idő. Idő. Milyen képlékeny dolog. Manapság már nem törődöm vele, kidobtam az órámat a szobámból, a másikból pedig kivettem az elemet és a szekrénybe raktam. Bár a telefonomon még üldöz és a karórámon, a vizsgák miatt. A szobámban csak a most van, csak a pillanat, nincs múlt, nincsenek kattogóan elmúló percek és nem siet a mutató sehová. Csak a pillanat pillanata, amit épp csinálok, amire koncentrálok, ahol ott vagyok. Az életem leszoktatott a majdról. Mindig elkéstem, mindig, mindent lekéstem. Nem, nem a buszról beszélek, bár a trolikat rendszeresen lekésem szintén.
A kapcsolatokról. Az ölelésekről, amelyeket nem öleltem, a mosolyról, amikor nem mosolyodtam el, a szavakról, az érzésekről, amelyek kimondatlanul maradtak, amelyek belémszorultak. Féltem és azt reméltem lesz még alkalmam elmondani. De nem volt és ma már azt kívánom bár megtettem volna. Későn érkeztem és akkor, amikor odaértem már nem volt ott, akinek mondani akartam, nem volt ott vagy már nem lehetett ott. Álltam a küszöb előtt és hiába kopogtattam, nem engedett be senki. Volt, amikor nyitva maradt a lakás, de üres, porosan hagyott, pókjárta szekrényeken és emlék hajtogatta, élére vasalt ingeken kívül, semmi nem maradt, sem érzések, sem semmi, hidegség, homály. Leültem a koszos parkettára, búcsúlevél után kutatva és csak néztem, ahogyan a felkelő nap sugarai megvilágítják a romokat, hiszen már láthattam, hogyan bontotta le az értékeket a majd szócska, apró martalékká. Valahogyan én mindig rosszkor vagyok a jó helyen. Valahogyan én mindig azon tűnődöm, miért nem jöttem korábban.
Fűzhetném még ezt a gondolatot, körmondatok sokaságával, tömérdek hasonlattal, de egyre-egyre inkább egyetlen mondat jár a fejemben a majd szócskát ízlelgetve: az elbaszott lehetőségek melegágya.
Ha cigarettáznék, most rágyújtanék. Talán majd holnap.