A neurológiai váróban ülök, immár sokadszor. Egy idős hölgy sétál fel a lépcsőn, jól öltözött a maga korában, de a vajszínű blúz és az olajzöld vászonnadrága sem enyhít morgó vonásain és ráncain. A székek L alakban vannak elrendezve, nyugodtan üldögélek a laboreredményemet nézve, majd azt megunva, a sorszámomat hajtogatva. Eszembe jutottak a kémia laboron tanultak, elkezdtem redős szűrőt hajtogatni a négyszögletű lapomból, mindig a lezárt élre hajtani, újra és újra.
Eközben a rendelőből az asszisztensnő lépett ki, csinos, szőke hajú, mosolygós, de fáradt nő, a munka vagy más a háttérből látható rajta, ügyesen titkolni próbalja, de hiába. A megszokott klinikai, műanyag, recsegős zöld szék másik oldalán várakozó hölgyhöz lép, az asszony örömteli arcán mosoly jelenik meg, ahogyan a közeledését látja. Zavart, de jó kedélyű mosoly, egy boldog élet utolsó fázisaiban lévő elégedett nő arckifejezése. Végighallgatja a tájékoztatást, mikor és, hogyan kell érkeznie a következő vizsgálatra, melyik gyógyszert ne szedje előtte és utána két napig, valamint aznap se vegye be, ezt külön kiemeli, ez nagyon fontos. A gyógyszer neve hosszú es bonyolult, mégis olyan szépen és artikulálva mondja, talán még én is le tudnám írni itt, a másik oldalon, egészen a sarokban ülve, nem hangosak a szavai, csupán megértőek.
Majd megfordul és a hófehér ajtó felé indul, ahová én is várok, ekkor hirtelen rám pillant melegséget árasztó szemeivel, közelebb lép és megkérdezi:
- Rebeka, jól vagy? Egyedül jöttél?
- Igen, köszönöm, egyedül jöttem - nyögöm ki az idegtől elszorult torkomon a lehető legilledelmesebben és meglepetten húzódik a szám felfelé - Hogyan lehet valaki ilyen áldott jószívű - gondolkozom el. Ekkor észreveszem a vajszínű blúzban az ingerült és feszült asszonyt, aki tőlem az ötödik széken ül, gyűlölködő szemeit egyenesen rám szegezve. Valahogyan tudom mi járhat a fejében. Ki vagyok én itt, hogy tudják a nevemet bármiféle papír nélkül és még érdeklődik is irántam, ráadásul ilyen hangszínen! Ez már minden határon túl megy - figyelem, ahogyan a sorszámomat vizslatja és a beutalómat - Vajon mit kereshet rajta? Az időpontomat? Valamit, bármit, amin még inkább kiborulhat? Összenézünk. Az ablak felé fordítja az arcát és magában folytatja sanyarú monológját.
Én pedig magamban bocsánatot kérek, bocsánatot ezért az utálattal teli nézésért - De tényleg, valóban ennyire sajnálni kell tőlem ezt a pár szeretettel teli szót? Azt, hogy alig vagyok 19 éves és az asszisztensnő tudja a nevem a neurológián? Ha tudná mennyire kívánom, hogy ne ismerjék a nevem, bár ne is tudnának a létezésemről, bárcsak odaadhatnám neki az én félórámat és ezeket a szavakat, azt a kedves pillantást, az orvos magántelefonszámát, a beutalókat, bármit és mindent!
De nem tehetem meg, nem tehetem meg, mert élni akarok és normális életet akarok élni, így ezt, most végig kell csinálnom. Egyszóval sajnálom, de tényleg sajnálom, hogy így, félig gyerekként még, tudja a keresztnevemet a kedves és mosolygós asszisztensnő.
A nevemet hallom ismét. Behívtak.