Óvatlanul, kiborítottam a kávém.
Az egész halványkék bögrével, teljes űrtartalommal,
a rejtvényemre, pedig új volt. Nem kapkodtam,
nem kezdtem el törlőrongy után rohanni, ültem ugyanúgy,
ugyanott, nem káromkodtam, néztem szótlanul.
Figyeltem, hogyan mosódnak el a filccel írt számok
a puha papírlapon a forró kávétól, hogyan itat át az elsőtől
az utolsóig minden oldalt, lassan folyva végig,
nem hagyva érintetlen szigetet. Nem sietett, az övé volt.
Pont, mint mi. Kávéként átitattál,
mintha csak puha papírlap lennék,
hiába száradok meg, bennem maradsz lenyomatként,
mint a kávészín a száraz, zörgő lapokban.