Az utóbbi időszakban igencsak elveszítettem önmagam, valahol ott voltam magamban, miközben valahogyan mégsem. Nem tudtam mit szeretnék, hogy hová tartok, mi azaz út, amin éppen keresztülhaladok és összeségében, hová fog vinni, van-e értelme, mit ad hozzá az életemhez? Egyszerűen úgy éreztem egy zsákutcába érkeztem és egyáltalán nem láttam a kiutat. Nem tudtam mit kellene csinálnom, hogyan kellene csinálnom, miért érzem annyira rosszul magam és mitől lenne jobb. Úgy éreztem még saját magamon sem tudok segíteni, pedig az már tényleg egy elég nehéz helyzet. És mégis, fogalmam sem volt, hogy mihez kellene kezdenem magammal, hogy mit várok az élettől, mit szeretnék. Ki akarok lenni és azon az úton én most hol vagyok?
Mindvégig azt hittem, hogy rosszul oldottam meg ezeket a problémákat, ezeket a kérdéseket, de most, hogy úgy érzem az út végére értem, rájöttem, hogy a lehető legjobban oldottam meg. Időt adtam magamnak. Időt adtam magamnak arra, hogy kipróbáljam azokat a dolgokat, amelyeket mindig is szerettem volna, és időt adtam magamnak arra is, hogy megemésszem, hogy ezek a dolgok nem kifejezetten képezik az utam részét. Rájöttem, hogy az út nem csak arról szól, hogy tudom, hogy hová tartok és mindvégig, egyenesen húzok a cél irányába. Az út magáról az útkeresésről is szól. Ez is része az életünknek akár el akarjuk fogadni, akár nem. Nehéz, mert ebben az időszakban az ember annyira hasznavehetetlennek érzi magát, úgy érzi semmi sem sikerül, semmi nem akar a jó irányba haladni és a feszültség egyre inkább csak nő és nő, de a dolgok még mindig nem sikerülnek, és az út, amit követni kellene még mindig nincs meg.
És akkor egyszercsak eljön az a reggel és eljön az a beszélgetés, amikor az emberből kipattan egy olyan ötlet, ami mindig is ott volt valahol, mindig is ott motoszkált, de sosem merte kimondani. Nem merte, és más ötletekkel rukkolt elő, hátha azok majd elnyomják, helyettesítik és akkor nem kell vele foglalkozni. De az élet nem így működik. Az élet ösztönöz arra, hogy mind elérjük azt a sikert, azt az utat, ami a miénk.
Sokáig azt hittem már nem fogok többé írni, nehéz lenne megmondani, hogy nem akartam írni vagy nem mertem, de talán az lenne a legpontosabb, hogy nem néztem szembe azokkal a dolgokkal, amelyekről lehetett volna és így inkább nem is tettem. Nem néztem szembe azzal, mennyire megragadtam az életemben és nem tudtam, hogy hová tartok. Semmiféle kézzelfogható ötletem nem volt arról, hogy mihez szeretnék kezdeni vagy, ha volt is, nem tudtam, hogyan valósíthatnám meg. Így valahogyan csak eléldegéltem, gondolkozva, keresgélve, fel-felbukva. De utólag már látom, mennyire szükségem volt arra, hogy a dolgok egyszerűen csak megtörténjenek velem és mire teljesen elvesztem és összezavarodtam, addigra meglett a megoldás is és a bátorságomat is összeszedtem valahol. Hiszen nem elég meglelni azt, amire vágyunk, össze kell szednünk minden erőnket és bármilyen rémisztő is a cél, neki kell vágnunk az útnak. És mindig emlékezzünk, ha nem elég rémisztő a cél, talán nem is a miénk.
