Nem foglalkoztat semmi. Nem érdekel, nem köt le, mintha nem is lenne semmi dolgom kerek-e világon. Lenne. De mégsincs. Elhiszem magamnak, hogy hanyagolhatom, anélkül is minden a legnagyobb rendben lesz, hogy hozzáérnék. Önnyugtatás ez, fájdalmas hazugság riadt bensőmnek. Majd megiszom a levét később, amikor csőstül borul a nyakamba. Most mégsem vagyok hajlandó törődni vele, pihenni akarok, mint egy fáradt katona a hosszú harc után. A lelkem más küzdelmet vív, de oly hasonló, néha ugyanolyan hangosak a bennem dúló viharok és őrjítő ordítások, mint a harcmezőn elgördülő puskalövések és csatakiáltások.
De egyszer annak is vége szakad. Visszahívják a katonákat, fogják magukat és befejezik a háborút. Egyszer minden háború véget ér.
Talán az életemben is lesz egy pont, amikor leteszem a fegyvert önmagam ellen, amikor megbékélek és alkut kötök vagy legalább semleges területet jelölök ki, ahol lesz egy pillanatnyi nyugalmam, egy szigetet, ahol minden a lehető legtökéletesebb.
Szigetet.
Igen, ez az, ezt keresem, egy nyugodt szigetet.
Bárcsak lenne valahol, valahol az egész elcseszett univerzumomban, az egész túlkomplikált, túlbonyolított, túlgondolkozott, nappal álmodó világomban. Az egész mindenségben, ami az életem. A gondolataimban, az összekuszált dolgaimban, a véget nem érő körmondatokban. Ha egyszer, egyetlen apró pillanatra kisimulna a létezésem, a kátyúk eltűnnének, virággal ültetném be, kéknefelejtccsel, talán akkor, abban, a virágzó momentumban.. Ó belegondolni is nehéz. Nagyon nehéz.