Hajnalban, hazafelé, a szemembe nézett és ennyit mondott: „Ez nem te vagy, én nem így ismertelek meg téged!” Csak pár szó, csak pár aprócska szó és mégis mindent képes felforgatni, a lelki-békémet megbolygatni. Tudom, igaza van, ez nem én vagyok. De hol vesztem el? Hol volt az a töréspont, ahol a régi énem, akit mindenki szeret és ez, a mostani, aki ellen küzdenének helyet cserélt? Hogyan tudok oda visszamenni, hogyan tudnám visszaforgatni? Vagy hogyan tudnék előremenni, hogy megtaláljam a következő pontot, a jó pontot?
Ezen gondolkozom, ülök a földön törökülésben, meredek magam elé és keresem a pontot. Bármilyen pici lehet, amikor úgy éreztem, vége, most elég volt, összetörtem, összetörtem anélkül, hogy egyáltalán tudatosult volna bennem, élek tovább, a mindennapjaimban létezek és mégsem. Nem én vagyok. Nem azaz ember, akit megismertek, aki egykor voltam, mielőtt minden nehézség rám borult volna. Változunk. Mindannyian. Az élettel, a fájdalmakkal, a csalódásokkal, de nem hagyhatjuk, hogy ez a változás elvigyen minket. Közhelyek, mindaz, amit mondok, ócska közhely mégis kiforgatnak, mégis sírásra késztetnek, amikor rájössz, hogy rád is igaz.
Felkelsz, felöltözöl, kortyolod a kávéd, keresed a kulcsokat, indulsz, zárod az ajtót, hallod, ahogyan kattan a zár, rohansz, a karórádra nézel és arra gondolsz, elkéstél-e már vagy még van időd reggelit venni, a napodon agyalsz, mennyi mindent kell elintézned, pánikolsz, sietsz, azt sem tudod, hol jár a fejed, teszed, amit a főnököd mond, teszed, ami a kötelességed, naphosszat gondterhelt arccal járkálsz, örülsz, amikor a munkaidőd lejár, kiesel az ajtón, és hazafelé sietsz. Majd másnap is. És újra. És újra. Monoton körben. Eközben nem veszed észre a reggeli zajokat, a kávé illatát, amikor lefő, a boltban az eladó mosolyát, a zebrán az idős urat vagy a vakot, akit átkísérhetnél, de neked dolgod van, nem látod mindazt, ami körülötted van, az évszak csodáit, azokat az embereket, akiknek jókedvük van. Nem tudod őszintén értékelni, azokat az apró ajándékokat, amiket kapsz. Mindent problémaként látsz, lehetőség helyett.
Bármely nap, bármely percében kiléphetnél a szürke ködből. Abban a pillanatban, amikor egy szeretted felhív, mert hiányoztál neki, abban a percben, amikor észreveszed, hogy a kollégád milyen szomorú és odalépsz megkérdezni, mi bánt, amikor egy váratlan pillanatban összefutsz egy rég látott ismerőssel, amikor valaki megölel, hiszen neki is éppolyan nagy szüksége van a szeretetre, mint neked, amikor a boltban megpillantod a kedvenc édességed és megjutalmazod magad, vagy amikor valaki eszedbe jut róla. Amikor egy tárgyról felvillan egy szép emlék, amikor este futni mész, és magadba szívod a friss levegőt, az energiát, a természetet, mindazt, amivel megajándékoztak minket. Elsütnek melletted egy ócska viccet, mikor nevettél utoljára jóízűen? Mikor nevetted ki utoljára önmagad, mindazért, ahogyan felfogod az életet? Mi volt az utolsó boldog pillanatod? És miért nem volt azóta, miért nem teszel érte, hogy újra átéld? Mi az, ami inspirál, mi az, amiben otthon érzed magad?
Könnyen mondjuk, hogy fáradtak vagyunk, elegünk van, fáj, kísért valami fekete lidércként, csalódottak vagyunk, képtelenek véghezvinni bármit is. De ha így fogod fel az életet, ne csodálkozz azon, ha minden balul sül el, ha reggel kicsúszik a kezedből a kedvenc bögréd és apró darabokra törik, ha nem tudod tartani a határidőket és úgy érzed, mintha minden ellened esküszne. Nem. Nincs így, csak akkor, ha így akarod látni, ha engeded, ha elengeded önmagad kezét.
A te döntésed, minden nap, minden perc a tiéd és csak te tudod irányítani, hogyan éled meg. Mosolyogj többet, lásd meg a pici csodákat a mindennapjaidban. Tedd meg addig, amíg még megteheted. Tedd meg addig, amíg valaki meg nem kérdezi tőled, hogy hová lettél? …